Fejem nagyot koppant az előttem fekvő töri könyvön. Egy órája ültem fölötte, de hiába, engem nagyon nem érdekelt egyik világháború sem, és hiába magyaráztam a tanárnak, hogy nem akarom megtanulni, hajthatatlan volt. Nem érdekelte, hogy szenvedek, szép kényelmesen töltögette ki a keresztrejtvényét, nem foglalkozva azzal, hogy már nem bírok egy helyben megmaradni.

-Nem tudom, nem akarom, nem érdekel! - csaptam az asztalra. - A mi országunk ott sem volt! Minek nekem tudni mi történt egy másik kontinensen? Azt tanítsa meg, ami itt volt, és lehetőleg engem is érdekel.

-Jennie drága, minden órán elmondom neked, de akkor megismétlem. Nincs olyan, ami téged érdekel. A világháború az az általános tudáshoz tartozik, illik megtanulni és ismerni még akkor is, ha minket közvetlenül nem érintett. Tudom, hogy téged ezek nem foglalkoztatnak, és talán az életed során senki nem fogja számon kérni, de azért nem árt, ha tisztában vagy a dolgokkal.

-Maga olyan gonosz! - fújtattam, majd nem foglalkozva azzal, hogy mit mondott, felálltam, és otthagytam a konyhában.

-Jennie, szólni fogok édesapádnak hogy lázadozol, és nem vagy hajlandó tanulni! - jött mögöttem azzal a teknősre hasonlító tartásával és járásával. - Ha nem jössz vissza, és mondod fel nekem a leckét, biztos hogy büntetésben lesz részed!

-Már az büntetés hogy maga tanít! Menjen árulkodni, és panaszkodni nyugodtan. Menjen és mondja el neki, hogy mekkora egy sunyi, alattomos kis undok lény vagyok, akit nem érdekel a tanulás. Nyugodtan, morogja el neki a kínját. Mormota. - dünnyögtem halkan az utolsó szót.

-Hallottam!

-Jó! Legalább tudja mit gondolok! - fújtattam, majd felsiettem a szobámba. Számoltam a másodperceket, tudtam valaki utánam fog jönni.

-Bejöhetek? - nyitott be Suga a szobaajtómon, mögötte Jinnel.

-Ez felesleges kérdés volt, ha nemet mondok, akkor is bejössz.

-Ez igaz. - vont vállat, majd leült az ágyra.

-Jennie, mondd el, miért nem tanulsz? Miért ennyire nehéz neked? Visszavágysz a társaságba? Szeretnéd hogy az órákon, ha tudunk ott legyünk veled? - faggatott Jin. - Segíteni akarunk, rossz nézni ahogy szenvedsz.

-Nem az. - sóhajtottam. - De egyszerűen semmi nem érdekel. Az angol megy. Az irodalom is, olvasni szeretek. Még ha nagyon muszáj, a házikat is megírom mindenből. De a többi...a matekhoz nincs eszem, a fizikát, kémiát pedig vagy nem értem, vagy olyan érzés tanulni a Mormotával, mintha beraktatok volna egy csapat nyugdíjas közé, egy kis kötögetésre.

-Szóval a tanárral van bajod?

-Vele is, olyan merev mint egy feszítővas. De főleg az, hogy olyanokat kényszerít rám, amiket nem tudok, nem beszélve arról, hogy igazságtalan és hazug, mert olyanokat mond apának, hogy én nem tanulok semmit sem. Persze, de minden dolgozatom majdnem hibátlan lett.

-Akkor gondoljunk másra. - tette keresztbe lábait Jin. - Mondj olyat a hétköznapi életből, ami érdekel. Valami, amit szeretsz, amire azt mondod, hogy na ez tényleg foglalkoztat.

-A smink. - vágtam rá. - A sminkelés, a termékek. A divat, az ilyen újságok, minden.

-És mi lenne, ha ezt tanulnád? Nem ilyen tantárgyakat, hanem csak ezzel kapcsolatos dolgokat.

-Apa sosem engedné. - ráztam a fejemet. - Ő a zseniket szereti, akik még azt is tudják, miből áll a haj.

-Beszélj vele, mondd el neki mi a problémád. Ő sem akarja, hogy rosszul érezd magad, vagy azt csináld, amit nem akarsz. - simított végig a hajamon Jin, majd kiment a szobából.

-Ez nagyon nehéz dolog. - dőltem végig az ágyon, Suga pedig követte mozdulatomat.

-Mondanom kell valamit. - nézett rám, én pedig érdeklődve figyeltem arcát. - Megvannak a dalok, a tánc. Készen állunk arra, hogy visszatérjünk a rajongóinkhoz. Jövő héttől elfoglaltak leszünk, nem tudunk annyi időt együtt tölteni. Mit szólnál ahhoz, ha elmennénk moziba ma este?

-Komolyan? - csillant fel a szemem. - Elmegyünk? Elviszel?

-El. - nevetett. - Valami romantikusra, amin hozzám bújhatsz.

-Szuper! Eridj ki, hadd öltözzek! - tologattam az ajtó fele. - Egy óra és kész vagyok. Ígérem!

Ahogyan ígértem, tényleg hamar elkészültem. Nem is foglalkoztam semmivel, csak azzal, hogy minél jobban nézzek ki neki. Ha egy fiú moziba visz egy lányt, kettesben, az már randevú nem? Suga randizni fog velem! Randim lesz egy idollal! Teljesen felpörögve igyekeztem előhozni legjobb formámat, hajamat, arcomat gyönyörűen megcsináltam. Ezek legalább mennek.

Izgatott voltam, még sosem moziztam fiúval. Vártam az estét, gondolkodtam, vajon milyen lehet egy első randi. Kár, hogy nem tapasztaltam meg rendesen.

Az este szépen kezdődött. Suga kiöltözve, de nem túl feltűnően jelent meg, velem kézenfogva a mozi előterében. Több szempárt is magunkra vonzottunk, de nem keltettünk feltűnést. Megvettünk mindent, amit csak kértem, és amennyire hátra csak lehetett, olyan hátra ültünk. Ahogyan mondta, tényleg hozzábújtam, vállára dőlve figyeltem a vásznat. A film felénél járhattunk, mikor az előttünk lévő sorból valaki hirtelen megfordult, és vakut használva fotót készített rólunk.

-Itt van Min Yoongi! Oppa! Egy képet! - sikoltották a lányok, és a film már nem érdekelt senkit. Tömegesen kapták elő telefonjaikat, és örökítették meg az első randimat. És itt még nem is fájtak az események annyira.

Yoongi egyszercsak fogta, és az összekulcsolt ujjainkat egy határozott mozdulattal elszakította. Maszkját arcába húzva felállt, de engem nem vitt magával. Mentette a saját hírnevét, karrierjét. Mentette amit tudott, de én ebben nem voltam benne. Nem foglalkozott azzal, hogy velem mi lesz. Otthagyott teljesen egyedül a moziban, egy sikítozó tömeggel, magányosan, egy darabokra tört szívvel.

Igen, Min Yoongi, az első közös esténken összetörte a lelkemet. Megtiporta a ki nem mondott, meg nem alakult, de létező kapcsolatunkat, és hátrahagyott. Hátrahagyott, megbántott, eldobott. Könnyeim utat törtek maguknak, mozdulni sem tudtam. Csak néztem az üres székét, a távolodó alakját, majd a hűlt helyét.

Ekkor voltunk együtt utoljára, de mégis, ez az este egy életre nyomothagyott bennem. Nem felejtettem el azt a napot...Soha.

Suga POV:

Hibáztam. Tudtam, hogy elszúrtam, hogy olyat tettem, amit nagy valószínűséggel soha nem fog megbocsájtani nekem. De minden érte volt. Egy percig sem gondoltam magamra, vagy arra, hogy csak a saját bőrömet kellene mentenem.

Fogni akartam a kezét. Megfogni, elhozni onnan, biztonságba helyezni, tudni hogy minden rendben vele. Annyira szerettem volna ha tudja, hogy minden tettem a felé érzett szerelmem vezényelte, és az, amit ő önzésnek gondol, az igazából az ő épségéért van.

Miután kijöttem a moziból, egyenesen az autómba pattantam, és olyan gyorsan tapostam a gázra, amennyire csak tudtam. A visszapillantó tükrökből láttam, hogy több lány is fut mögöttem, akárcsak egy csapat katona, mikor kergeti a bűnözőt. A lelkem apró darabokra tört, milliárdnyi kis részekre, ha csak belegondoltam, mit tettem most vele. Fájt, de nem csak belül, szinte fizikailag éreztem a tettem súlyát. Szédültem, zsibbadtak a végtagjaim, éreztem hogy kiver a víz.

Egy percre sem szállt ki gondolataim tengeréből, többször eszembe jutott az is, hogy teszek a karrieremre és az idol életemre, visszafordulok, és az egész világnak feltárom hogy valakit szeretek.

Igen, szerettem. Őrülten, szívem egészét neki adtam, és habár tudtam, ez az érzés nem kölcsönös, én akkor is, feltétel nélkül, önzetlenül és tisztán szerettem. És szinte abban is biztos voltam, ha eddig volt egy kis parányi esély is arra, hogy valaha viszonozza érzéseim, hát az a lehetőséget elmúlt.

Ismertem már nagyon. Tudtam, hogy most utál, gyűlöl, és mint az ikrek, akik érzik a másik fájdalmát, az ő haragja késként forgott szívemben, és az kín, amit ő ezáltal okozott, arra késztetett, hogy ne tűrjek tovább, ne viseljem tovább ezt a mérhetetlen és kegyetlen fájdalmat.

Üvölteni akartam. Sírni, tombolni, mindent, ami csak a kezem ügyébe akad összetörni, sebet ejteni mindenben, de legfőképpen magamban. Megérdemeltem volna, hiszen egy barom voltam, egy ökör, egy utolsó nagy marha, egy szívtelen és utálatos emberi lény.

De végül úgy döntöttem, hogy megérdemlem. Hadd szenvedjek, hadd érezzem ami fáj. Hadd kínozzon, hiszen fogalmam sincs arról, mit okoztam benne, mennyire megbántottam. Szégyelltem magam, de emellett próbáltam megnyugodni, szüntelen csak azt hajtogattam, hogy mindent érte tettem. Senki nem látta még soha, senki nem tudja róla, hogy igazából kicsoda, hol lakik, vagy egyáltalán mit csinál. Teljesen idegen, egy anonymus volt mindenkinek, így nem tartottam attól, hogy kéretlen pletykák terjednek majd róla. A magánélete tiszta és érintetlen maradt.

Mikor leparkoltam a ház előtt, addigra könnyeim már utat törtek maguknak, és úgy szánkóztak végig forró arcomon, mint friss esőcseppek, amelyek fentről hullottak, majdnem perzselték a bőrömet. Szinte berontottam a házba, és amint célt értem, erőtlenül, gyengén csúsztam le az ajtó mentén. Jöttömre természetesen mindenki kijött, és először érdeklődve, aztán már inkább aggódva indultak meg felém, de hiába kérdeztek bármit is, megszólalni nem tudtam.

Faggattak, kérdezgettek, még rázogattak is, de egy hang sem jött ki a torkomon. El akartam nekik mondani mindent. Joguk lett volna tudni arról, hogy mit tettem. A lányt, akit mindig is féltettünk, a széltől is óvtunk, akinek a megbántóját szemmel megöltük volna, aki az életünk részévé vált, szebbé tette az eddig unalmas hétköznapjaink, hátrahagytam. Hátrahagytam. És tudtam, hogy soha nem fogja megbocsájtani nekem.

Jennie POV:

Ameddig a sok rajongó azzal volt elfoglalva, hogy imádott énekesük után futkározzanak, addig én megragadtam az alkalmat, és az ellenkező irányba indultam. Gyalog, telefon, pénz nélkül egy vékony dzsekiben. Legszívesebben összerogytam volna az első eldugott kis sarokban, olyan helyre, ahol nem talál meg senki, és csendben kisírhattam volna magamat. Minden fájdalmamat, bánatomat, mindent, amit okozott.

Szerettem. Őrülten, kimondhatatlanul, és habár sosem éreztettem, vagy tudattam vele, de szerettem. Éppen ezért fájt. Fájt, annyira, hogy ezen a Földön szavak nem is léteznek rá.

Azt sem tudtam hol vagyok, mit kellene tennem, vagy hova mehetnék. Haza, ami az én otthonom, ami mindig is az enyém volt nem mehetek. Tudom, hogy azóta már ott van, és én nem akartam vele egy házban lenni. Sem vele, sem pedig a többivel.

Megbántott, megalázott, magamra hagyott akkor, amikor szükségem lett volna rá. Lehet, hogy szándékosan tette volna? Lehet, hogy élvezte, vagy előre kitervelte?

Ilyesmi gondolatokkal haladtam előre, nem is néztem, hogy merre megyek. Céltalanul bolyongtam, azt sem tudtam, hogy mit kellene tennem. Senkihez nem mertem hozzászólni, vagy esetleg segítséget kérni. Féltem, rettegtem. Egy ismeretlen helyen, teljesen egyedül, ezen a környéken még autóval sem jártam soha.

De mintha az égiek láttak volna, és meghallottak volna, hirtelen autócsikorgásra lettem figyelmes. A szívem hevesen dobogott, egyrészt a félelemtől, ami minden porcikámat átjárta, másrészt attól a kevéske reménytől, ami bennem élt. Talán visszajött értem, elindult engem megkeresni, megbánta amit tett, és most visz haza.

De ismét csalódnom kellett. Nem ő volt az. Sokkal inkább valaki volt, akire mindennél jobban vágytam, aki az egyetlen támaszom, és mentsváram volt. Apa.

Sebesen pattant ki az autóból, amint megpillantott engem, és hatalmas, meleg, puha karjai közé vont. Az érzés, amit az illata, a szívdobogása okozott, ismét sírásra késztetett, úgy szorítottam magamhoz, mint még soha. Óvatosan felemelt, lábaimat pedig dereka köré kulcsoltam.

Megváltozott. Semmilyen szigor, komolyság nem volt rajta, egyáltalán nem úgy festett, mint egy igazgató, egy menő vállalkozó, egy virágzó céggel. Sokkal inkább egy szerető édesapa, aki ott volt, amikor a lányának szüksége lett volna rá.

Csendben, egy szó vagy egy kérdés nélkül az autóba tett, majd beszállt mellém. Az autót elindította, és mintha csak érezte volna, ami bennem van, nem a házunk felé vette az irányt. Helyette elvitt arra a helyre, amely több titkomat, érzésemet ismeri, mint én magam. A temetőbe, anyu sírjához.

Szomorú voltam, megbántott, összetört és elkeseredett. De nem voltam egyedül. Apa ott volt velem, és értett mindent. Szavak nélkül is tudta, hogy mire van szükségem.

De én csak fizikailag voltam ott. A gondolataim máshol jártak. Valaholmáshol, körülötte, és reméltem tudja, soha nem fogok megbocsájtani neki.