Eleinte gyorsan kapkodtam magam, hátha azzal hamarabb elmenekülhetek a fiúk közeléből. Azonban lábaim hamar fájni kezdtek, tüdőmbe beszorult a levegőm, ezért lassítottam tempómon, úgy néztem meg a környéket. Nem mondanám valami gazdagnak, a házak nem voltak puccosak, nem álltak előttük drága autók mint a mi környékünkön. Csend volt mindenhol, néha ugatott fel egy- egy kutya, vagy zúgott a távolban egy autó. Hiányzott a régi ház. A zsúfolt, zajos szomszédok, a garázs nyitódásának a hangja. Hiába volt még kora este, senki nem ment sehova, üres volt minden. Így nehezen fogok eligazodni, ráadásul rendkívül unalmas is volt. Úgy éreztem magam, mint egy pusztában. Nem tudtam megnézni mennyi az idő, hiszen a telefonomat a fiúknál hagytam. Így nem tudtam mást tenni, mint gondolkodni az életemen. Tavaly karácsonykor annyira más volt minden. Anya még velünk volt, a szünet nagy részét kettesben töltöttük el, mivel apa dolgozott. Megígérte, hogy idén elmegyünk ketten valahova, és lányos dolgokat fogunk csinálni. Megígérte, és nem tartotta be. Haragudtam rá, de mégis, ha visszakaphatnám, nem is kellene az az ígéret. Azt hittem, hogy majd ez a baleset és hiány közelebb hoz apához, azt hittem hogy belátja, előrébb van neki a családja, mint a munka. Teljesen felfordította az életemet, és még a házból is kirakott, ezzel elszakítva engem az emlékeimtől és a kiskoromtól. Hiszen még a bútoroknak is anya illatuk volt, semmivel nem lehetett volna ezt kiszedni belőlük, beleivódtak teljesen. Hiányzik. Most nem szagolok mást, mint hét srác lábának és izzadtságának keverékét, megfűszerezve azokkal a zsíros, nehéz kajákkal, amikkel a fejüket tömik minden áldott nap.

Gondolkodásom közben észrevettem egy játszóteret, amin pontosan ugyanolyan hinta állt, mint ami álmomban volt. Gyorsan odafutottam hozzá és belevetettem magamat. Elöntött az a bizonyos, jóleső érzés. Olyan volt, mintha anya ott lett volna a közelemben. Annyira sokat hintáztam vele, gyakran ő is beleült, engem pedig az ölébe vett, úgy lökte magát fel a magasba. Csukott szemekkel hagytam, hogy elragadjon a hinta magával. Az idő és a hely megszűnt körülöttem, teljes sötétség kerített hatalmába és végtelen nyugalom.

Amikor ismét kinyitottam a szemeim, tényleg sötétség honolt mindenhol. Elaludtam volna? Azt tudom, hogy télen hamarabb sötétedik, de ilyen sokáig sétáltam volna? És a fiúkat ez nem is érdekli?

Pulcsim alá is elért a hideg, tényleg éreztem, ahogyan rázkódnak a csontjaim és koccannak fogaim. Körbenéztem, megpróbáltam kivenni, hogy merről is jöttem, de ijedten láttam, hogy eltévedtem. Fogalmam sincs, merre tudok hazamenni, se telefonom, se pénzem, és egy árva lélek sincs a környéken, hogy útba igazítson. Kapucnimat a fejemre raktam, és lassan elindultam egy szimpatikus irányba. De nem volt jó ötlet, minél tovább haladtam, annál messzebb keveredtem a helyes útvonaltól. Az egyik utca végén három fiút pillantottam meg, szerencsémre nem figyeltek. Igyekeztem gyorsan elmenni onnan, de a nagy sietségben belerúgtam egy üres üvegbe, ami nagy csattanással repült arrébb. Ők pedig észrevettek. Amint megindultak felém, mély levegőt vettem és futni kezdtem.

-Most hova sietsz? - kiáltott utánam az egyik.

-Gyere játszunk valamit! Olyat amit mind élvezni fogunk!

Alábecsültem őket, pillanatok alatt beértek és csuklómat elkapva nekivágtak a hideg falnak.

-Mit csinál egy ilyen szépség az utcán egyedül, ilyenkor? - simított végig arcomon az egyikük, mire ellöktem a kezét.

-Na, ne ellenkezz, akkor kevésbé fog fájni - hajolt közel hozzám egy másik, válaszképpen pedig akkora pofont adtam neki, hogy a cigije is kiesett a szájából.

-Ezt nem kellett volna - kapta el a torkomat, és ütött. Nem egyet, nem kettőt. Amennyihez kedve volt. Nem foglalkozott a nememmel, korommal. Szemeim fájtak, felszakadt a szám, tüdőmben egyre fogyott a levegő a szorítás miatt. Már nyúltak volna a rajtam lévő pulcsiért, mikor a sarokról hirtelen kocsikerekek zúgtak fel, és hihetetlen gyorsasággal fékezett le mellettünk egy autó. Belőle egy srác pattant ki, de az arcát nem láttam. Egy pillanat alatt leszedte rólam fojtogatómat, majd elverte a másik kettőt is.

-Szemét - ütött még egy utolsót, majd megrázva kezét elindult az autó fele. Megmentett, és most itthagy?

-Elnézést - szólaltam meg, mire az ismeretlen megtorpant. - Nem akarnaesetleg segíteni? - kérdeztem, de mikor az illető megfordult, döbbenten meredtem rá. Komolyan ő az?

Elképedve és kissé ijedten bámultam a fölöttem tornyosuló Sugára, aki szikrákat szóró tekintettel meredt vissza rám. Kapkodta a levegőt, haja a szemébe lógott, kissé izzadt is volt, ami miatt pár tincs homlokához tapadt. Egy kis idő után szorosan lehunyta a szemeit és nagyot nyelve tartotta felém egyik kezét. Én még mindig a földön ülve gubbasztottam és gondolkodtam az eseményeken, majd egy heves mozdulattal arrébb löktem kezét. A síri csendben a kezünk találkozása nagy csattanást okozott, visszhangzott a sötét utca. Furcsán nézett rám, mire megtöröltem arcomat és mérges tekintettel néztem fel rá.

-Mit keresel itt? - kérdeztem, majd magamtól felálltam, és habár lábaim még mindig remegtek, sikerült megtartanom magamat, miközben jobbnak láttam támasztani a falat.

-Szerinted mit? Miután eltűntél egy ideig úgy voltunk vele, hagyjuk hogy ismerkedj a környékkel, de túl sokáig voltál távol, úgy gondoltam megkereslek. És lám, milyen jól tettem, ki tudja mit csináltak volna veled ezek az állatok - nézett a földön fekvő egyedekre, akik Suga öklétől már egy ideje nem mozdultak.

-Mit érdekel téged, hogy mi van velem? Mióta foglalkoztat ez? - kérdeztem könnyeimet visszanyelve, mert eszembe jutottak a szavak, ahogyan az anyukámról beszélt.

-Ó, engem aztán a legkevésbé sem érdekel, hogy mi van veled, mit csinálsz, vagy hol vagy - rántotta meg a vállát. - Engem a munkám és a csapatom érdekel. A karrierem. Ha most hagytam volna, hogy megerőszakoljanak vagy rosszabb esetben elvigyenek, megöljenek, akkor biztos, hogy mi lettünk volna az elsők, akiket apád számon kér. Nekem pedig sokkal fontosabb a mostani életem annál, hogy egy ilyen hisztis leányka miatt eldobjam - vágta kíméletlenül a szemembe véleményét, majd nekem hátat fordítva elindult az autó fele. Szomorúan néztem utána, azon gondolkodva, mivel érdemeltem ki, hogy ennyire utáljon. Én utálhatom őt, mert elvette tőlem az apámat, az más dolog. De én nem okoztam neki fájdalmat, sem pedig hiányt. Ezért úgy gondoltam, ha utál, teszek azért, hogy tényleg utálhasson.

-Most akkor jössz vagy nem? - mordult rám, én pedig nagyot sóhajtva indultam el utána. Már éppen nyitottam volna ki az anyós ülés felőli ajtót, mikor hirtelen megtorpant. - Felejtsd el, nem ülhetsz mellém. Ülj szépen hátra, a kutyák is mindig ott ülnek, ha akarod kidughatod a fejedet az ablakon.

-Lehet. Csak hogy nem vagyok sem a kedvenced, sem pedig a kutyád - vágtam vissza, majd nem is foglalkozva a tiltakozásával beültem előre.

-Hát a kedvencem biztos hogy nem - morgott, majd beült a volán mögé. Egy ideig csendben utaztunk, mikor úgy éreztem valamit mondanom kell.

-Mindenesetre, köszönöm hogy megmentettél - néztem rá, de csak elhúzta a szája szélét.

-Lehet, hogy nem kedvellek, de nem hagytam volna hogy egy ilyen fiatal lányt bántsanak. Máskor nem futsz el olyan helyen, ahol nem ismersz semmit sem.

-Máskor nem bántasz meg olyan dologgal, ami kényes téma, és egyébként sincsen semmi közöd hozzá - szóltam vissza, mire karja megfeszültek a kormányt tartva.

-Máskor nem szólsz be nekem, és akkor nem foglak megbántani semmivel sem - zárta le a témát, majd elfordult, ezzel pedig a tudtomra adta, hogy a továbbiakban nem kíván velem tárgyalni. Fejemet nekidöntöttem az ablaküvegnek, így egész közelről tudtam megnézni a mellettünk elsuhanó tájat. Anyán gondolkodtam, mint mostanság egyre gyakrabban. Gondolatára melegség árad szét bennem, olyan, mintha minden egyes alkalommal, mikor eszembe jut, mellettem lenne, és vigyázna rám. Szinte hallom a hangját, látom magam előtt a mosolyát és mindez hiányzott. Az emlékek hatására elaludhattam, hiszen mikor magamhoz tértem, valaki ölében éreztem magamat. Tudtam hogy ez csak Yoongi lehet, amint pedig belépett velem a házba, biztos voltam abban, hogy ő az, és tudtam azt is, hogy mindjárt elenged, és akkor nagyot koppanok a földön.

-Te jó ég, hol találtad meg? - hangzott Jin aggódó hangja, én pedig magamban a szemeimet forgattam. Ennek meg mi baja, nem akar úgy viselkedni végre mint egy férfi?

-Mi történt vele? Csak nem te bántottad már megint? - záporoztak a kérdések, majd hirtelen valami puhára estem. Tényleg estem, hiszen Yoongi nem szándékozott velem finomkodni, csak mert én éppen alszok, egy nemes mozdulattal rádobott a kanapéra, és valamibe beütöttem a derekamat, de nem akartam megszólalni nehogy leleplezzem magam. Később mint kiderült, a TV távirányítója ficánkolt alattam.

-Nem bántottam, nem csináltam vele semmit. Viszont ha én nem lennék, lehet ő sem aludna olyan békésen azon a kanapén.

-Hyung vérzik a kezed! - szólalt meg valaki.

-Ez nem az enyém - hallatszott Yoongi válasza, majd csapnyitódás és vízcsobogás. Valószínűleg lemossa.

-Csak nem verekedtél? Mibe keveredtél? - hallatszott a leader, ezen pedig legszívesebben felröhögtem volna. Micsoda leader, mindenki hülyének nézi és szórakozik rajta. Éljen a tekintély.

-Nem verekedtem! Én inkább úgy mondanám, hogy lerendeztem pár rossz alakot - mondta nyugodtan, majd síri csend telepedett az egész házra. Legszívesebben felkeltem volna megnézni mi történt, de Yoongi hirtelen újra megszólalt. - Ne nézzetek már így rám, hát hagytam volna hogy megerőszakolják vagy megverjék? Vigyem vissza? Talán még ott fekszenek.

-Jajj szegény, most mi legyen? - hallottam a hangokat egyre közelebbről, majd valaki megemelte a fejemet óvatosan, és alátett egy nagy, puha párnát. Pillanatokon belül melegséget éreztem egész hátamon és testemen, valaki rám terített egy puha takarót. Így eddigi hallgatózásom hirtelen abbamaradt, elmémet pedig magába kerítette a nyugodtság. Legszívesebben itt maradnék életem végéig a kanapén, nem foglalkoznék semmivel és senkivel. Alvás közben nem fáj semmi, nem bánt senki, minden rendben van. És mindig itt van velem anya is. Annyira tökéletes az egész, és annyira elérhetetlen számomra.