Suga

-Próbáld hívni még egyszer - nyomkodta a telefonját Rapmon, én pedig tettem amit kért, és megpróbáltam ismét tárcsázni Jennie számát, de megint csak sikertelenül. Már legalább tizenötször próbáltam meg én magam hívni, a többiek talán többször. De nem reagált semmire, nem válaszolt az üzenetekre, bennem pedig egyre nőtt a félelem és a gyanú, bizony ő is ott van a sérültek között. Minden fejrázással nyugtatni próbáltam magamat, elvetni a negatív gondolatokat, mindhiába.

-Nem hiszem el, tudtam hogy nem kellett volna elengedni! - tépkedte a haját Jin. - Tudtam, hogy nem jó ötlet, legalább ment volna vele valaki! Most mit fogunk csinálni, mit mondunk az igazgatónak?

-Nekem úgy rémlik, téged nem igazán zavart ez a találkozó - szóltam oda neki dühösen, ő pedig csak elképedve nézett rám. - Kár siránkoznod olyan miatt, amit te is megakadályozhattál volna.

-Te milyen alapon mondasz itt most bármit is? - csattant fel Jungkook, ez a hanglejtés megdöbbentett mindenkit. - Te, aki állandóan megbántod, akinek egy szép szava nincsen hozzá, nem hiszem hogy most olyan helyzetben vagy, hogy másokra hárítsd a felelősséget. Ha sokkal kedvesebb vagy vele, ha egy kicsit is odafigyelsz az érzéseire, akkor most nem lenne mit bánnod! Mert mardos belülről a bűntudat, nem igaz? Azt gondolod, hogy ha tényleg szerelmes vagy ebbe a lányba, talán más bánásmódot érdemelne ugye? Mert ha nem lennél egy ilyen undok, önző alak, akkor talán... - nem bírtam tovább hallgatni amit mondott, kezem meglendült, és óriási csattanással állt meg fehér, puha arcán. Igaza volt. Minden egyes szava igaz volt, és én ezt nem tudtam lenyelni. Miért ismer jobban, mint én saját magamat? Miért tudja jobban mit kellene tennem és hogyan?

-És te? Milyen alapon oktatsz ki engem? Tudom ám hogy fülig szerelmes vagy bele, és próbálsz bevágódni nála, tudom mire megy ki a kis játékod - vágtam vissza, testem minden része remegett a méregtől. Fájt, de nem mutathattam ki, erősnek kellett maradnom, hogy megnyerjem ezt a csatát. Én hülye, azt hittem van mit megnyernem.

-Te miről beszélsz? - simogatta fájós arcát, tenyere mögött is láttam, hogy egyre jobban pirosodik a bőr. - Hallod te, amit mondasz? Hol lennék én már belé szerelmes? Én csak azt akartam hogy legyen egy barátja, valaki akire számíthat, akiben megbízhat. És tudod miért? Mert én észrevettem amit ti nem. Amit egyikőtök sem. Hogy magányos, és egyedül van. Hogy neki nincs senkije - mondta, könnyei utat törtek maguknak, majd lassan, ráérősen végigfolytak arcán. Szavai olyanok voltak, mint a tőr a szívemben, amelyet még megforgattak párszor. Félreismertem. Elfelejtettem egy pillanatra, hogy Jungkook még gyerek. Kedves, aranyos, mindig vidám...és őszinte.

Taehyung

Megdermedten néztük a vitatkozó párost, senki nem mert mondani semmit sem. Egy ideig csak farkasszemet néztek egymással, majd Jungkook feladta, és feldúlva, sírást visszafojtva kiviharzott a terem ajtaján.

-Ezt elintézted - mondta Jimin, majd elindult volna Kook után, mire elkaptam a karját. Fejemmel csak intettem neki, majd én megyek. Talán velem tud beszélni rendesen. Mielőtt kiléptem volna az ajtón, még hallottam, ahogyan Jin hyung nekiáll leszidni Yoongi hyungot. Pedig nem érdemelte meg. Tudom, hogy semmit nem gondol komolyan, össze van zavarodva. Mi is, ez a helyzet új számunkra. Céltalanul bolyongtam a folyosókon, fogalmam sem volt, merre is keressem. Aztán megláttam, hogy a tetőtérre vezető ajtó nyitva van. Mivel azt többnyire zárva tartjuk, tudtam, hogy Jungkook arra ment. És igazam is volt, ott állt a perem mellett, és a sötétedő várost nézte. Mindenhol apró fények, autók zúgása, hangoskodó emberek. Még messze nem volt itt az ideje lepihenni. Láttam rajta, hogy remeg. Sírt is, fázott is. Gyorsan lekaptam magamról a pulóveremet, majd a hátára terítettem. Összerezzent, de nem küldött el, így hát karomat lazán átdobtam vállán, úgy néztem a kilátást vele együtt.

-Annak ellenére hogy zsúfolt, igazán szép, nem? - kérdeztem Kook felé fordulva, ő viszont nem nézett rám. Fejét szigorúan lehajtotta, könnyei már régen rászáradtak arcára. Óvatosan elfordítottam fejét, majd megláttam a hatalmas, piros kéznyomot az arcán. - Nagyon fáj? - kérdeztem, mire nagyot nyelt és szipogott párat.

-Nem is ez fáj a legjobban, bár nem kellemes - mosolyodott el. - Sokkal inkább a szavai amikkel megvádolt. Hyung... - kezdett bele, én pedig bólintással jeleztem, hogy figyelek. - Én...én tényleg nem érzek Jennie iránt semmi olyat. Én csak azt akartam, hogy olyan kapcsolat legyen közöttünk, mint amilyen senki között nincsen. Én csak tudni akartam a titkait, mindent, ami bántja, megvédeni...a bátyja akartam lenni, a legjobb barátja. Valaki, akire számíthat, akiről tudja, hogy mindig ott lesz neki. Én felismertem hamar mi a baja, mert...láttam magamat benne. Én hamar gyakornok lettem, tudom milyen, ha nincsenek barátaid. Nekem rajtatok kívül nincs sok ismerősöm, és azt szerettem volna, hogy ő ne ilyen legyen. De ennél sosem mennék tovább! Nincsenek iránta érzéseim, nem is akartam Yoongi hyung elől elvinni soha - szipogott, én pedig jó szorosan magamhoz szorítottam. - Hiszel nekem? Előbb lenne a testvérem, mint a szerelmem.

-Persze Kook - borzoltam össze a haját. - Persze, hogy hiszek. Te nem vagy az a nőcsábász típus, akkor sem szereznéd meg, ha nem lenne foglalt - nevettem fel, mire felháborodva a karomra csapott. - Jól van, jól van, vicceltem - vigyorogtam tovább, majd megfordítottam az ajtó fele. - Gyere, menjünk haza. Nincs jobb dolgunk most, mint várni.

És hát vártunk...

Jennie

-Te jó ég, mit fogok csinálni? - kapkodta elő Lizzy a kis tükrét kétségbeesetten. - Hogyan kell idolok előtt viselkedni? Még sosem találkoztam velük, annyira izgalmas! - rúzsozta ki magát megint, harmadjára az autóban.

-Hát csak legyél önmagad - vontam vállat, majd gyorsan átgondoltam a személyiségét. - Vagyis...talán ha egy kicsit visszafogottabb leszel, akkor az jó lesz - vigyorogtam, majd kinéztem az ablakon, szemeim összeszűkültek.

-De hát...miért erre megyünk? - hajoltam előre a sofőrhöz.

-Hallottam, hogy a körútnál baleset volt, így nem kockáztatok, inkább menjünk kerülőn. Sajnálom, lehet egy kicsit késni fogunk.

-Nem baj, fontosabb a biztonság - mondta Lizzy. - Amúgy meg, nem fogunk késni, maximum lemaradunk pár kisfilmről. Amúgy, te melyik taggal szeretnél találkozni? - fordult hirtelen felém, én pedig tűnődni kezdtem. Végül is mindegyik szimpatikus...

-Talán Minhyuk az, aki a legcukibb, vele akarok képet is - mosolyogtam. - Bár olyan nehéz választani. Te?

-I.M. Mindenképpen. Az a pasi egy álom - áradozott Lizzy, én pedig elnevettem magamat. - Komolyan mondom, ha most megkérné a kezem, gondolkodás nélkül igent mondanék, gondolj bele, szingliként megyek, és menyasszonyként jövök vissza.

-Ennek elég kicsi a valószínűsége, és nem tudom a szüleid mit szólnának ahhoz, ha hazavinnél egy idolt, majd közölnéd, ó, amúgy ő itt a vejetek. És amúgy még felnőtt sem vagy.

-Áh, Amerikában nem lenne fura - legyintett, majd hirtelen visítani kezdett. - Istenem Jennie, itt vagyunk! Itt vagyunk, már látom is a tömeget, fogj meg mert elájulok.

És tényleg megtette, pedig I.M még csak rá sem nézett az este folyamán. Minhyuk többször is integetett nekem, és tényleg tudtam vele képet csinálni, Lizzy lába alól pedig akkor csúszott ki a talaj, mikor Jooheon küldött felé egy csábos mosolyt és egy kacsintást. A fiúk kicsit megijedtek, nem tudták elképzelni mi baja van, én viszont csak legyintettem, és elköszöntem azzal a mondattal: "A következő alkalomig újraéled."

Tényleg élveztem a találkozót, sokkal cukibbak voltak, mint videókon gondoltam. És mivel nem illik üres kézzel menni, vittem nekik csokit is, bár az hamar elfogyott. Az autóutat végigaludtam, akkor keltem csak fel, mikor a sofőr szólt, hogy itt vagyunk. A fiúk címét adtam meg neki, azt mondtam, hogy most nem haza, hanem a rokonaimhoz megyek, így gyanakodás nélkül kitett a ház előtt.

-Szia Jennie! - ölelt meg barátnőm. - Akkor majd nemsokára vége a szünetnek, találkozunk a suliban. Szerintem a többiek is lassan hazajönnek a nyaralásokból, és megint teljes lesz a csapat - mosolygott, majd beült az autóba, és végigdőlt az ülésen. Biztos voltam abban, hogy azonnal elaludt. Csendben nyitottam be a házba, nem tudtam, hogy a fiúk alszanak e, vagy sem, de ez felesleges volt, mindenhol égett a villany.

-Sziasztok! - kiáltottam el magamat, táskámat pedig letettem. - Megjö...

Abban a pillanatban valaki akkora sebességgel csapódott nekem, hogynekiestünk az ajtónak. Úgy szorított magához, ahogyan én szoktam a plüsseimet,megmozdulni nem volt erőm. Próbáltam rájönni ki szorongat, de hiába, nem tudtammegnézni sem. És akkor hirtelen zokogni kezdett.