A történetet a Miraculous VW Hero videó ihlette:

---

Voltak olyan napok, amikor a reménytelenség eluralkodott Marinette-en. Az iskolai jegyeivel egyre rosszabbul állt, Chloé piszkálódását egyre nehezebben viselte el, de legfőképpen szuperhős-küldetése és annak bizonytalansága, veszélyei nyomasztotta mázsás súlyként a szívét.

Egy külvárosi háztetőn ült Katicabogárként, miközben az őszi nap késő délutánba fordult. Szuperhősként is ugyanolyan elesettnek, magányosnak érezte magát, mint civilként, és azt kívánta, bárcsak önmaga lehetne, anélkül hogy a világ súlyát kellene hordoznia a vállán.

- Gondterheltnek látszol, bogár.

Katica összerezzent. Macska olyan puhán tudott lopakodni, hogy még élessé vált érzékeivel sem vette észre. És főként hogyan talált itt rá? - Cicus? Mit keresel itt?

- Csak... valahogy megéreztem, hogy nincs minden rendben, és... gondoltam, hogy szükséged van társaságra - ült le melléje a fiú. - Akarsz beszélni róla?

Katica megrázta a fejét. Mit is mondhatna? - Nem. Csak azt akarom, hogy átölelj.

A fiú gyengéd ölelésbe vonta a hősnőt. Katica végtelen hálát érzett. Ha létezett valaki, akinek ilyen pillanatokban kívánta a társaságát, akkor az Fekete Macska volt. Az egyetlen, aki hozzá hasonlóan tudta, hogy mekkora felelősséggel és lemondással, de ugyanakkor mekkora eufóriával jár az új hivatásuk. Belesimult társa karjaiba és lehunyta a szemét.

Hosszú idő után szólalt meg. - Nem nagyon tudok mit beszélni róla. Időnként minden olyan bizonytalannak és kilátástalannak tűnik. A suli, a küldetések. Vannak napok, mikor teljesen elveszítem a reményt.

- Vannak napok, mikor én is így érzem. De együtt mindig felülkerekedünk mindenen.

Katica elmosolyodott és megszorította a fiú mancsát.

- Tudod mit, bogár? Menjünk el valahova, ahelyett, hogy itt sajnálnánk magunkat. Mit szólnál egy versenyhez az Eiffel-toronyig? Vagy fegyvertelen harc, kapd el a zászlót, akadályverseny...

- Nem érzem magam formában ilyesmihez. Még a vállam sem jött teljesen helyre az utolsó harc után.

- Akkor... menjünk el fagyizni. Vagy egy moziba, és nézzünk meg egy lövöldözős filmet.

- Ahhoz sincs kedvem.

- Akkor koncertre. Ma este Scooter-koncert lesz egyik arénában. Az felvidít. Apám is mindig Scootert hallgat, ha szomorú.

- Egyre rosszabb ötleteid vannak, cicus.

- Akkor versenyezzünk az autókkal. Azt imádod.

- Imádom... de most túl fáradt vagyok hozzá.

A város úgy egy hete elektromos autókat adott nekik, hálából szuperhős-munkájukért, de tizennégy évesek lévén csak zárt pályán vezethettek. Az egymás elleni versenyek a gonoszoknál való harcoknál is intenzívebb élménynek bizonyultak.

- Akkor én vezetek, te pedig utas leszel.

Katica halványan elmosolyodott. - Nem hangzik rosszul.

- De persze csak akkor, ha te is akarod. Ha szeretnéd, akár maradhatunk itt is. Bármeddig.

- Igen, akarom. Menjünk - bontakozott ki az ölelésből. Annyira aranyos volt a cicusa; a csillagokat lehozta volna neki az égről, de ugyanakkor mindig a lány kívánságát tartotta szem előtt.

- Ez a beszéd. - Macska felállt és elrugaszkodott a tető szélén, társa pedig kis lemaradással követte.

A versenypálya elhagyatott volt; senki nem kérdezte, mit keresnek ott. Nem szóltak Fu mesternek sem, aki általában felügyelte és irányította versenyeiket. Macska kinyitotta a garázsajtót, amely mögött fekete színű, diszkrét zöld mintás díszítésű autója állt. Kihozta az autót majd kiszállt, átment a túlsó oldalra és kinyitotta Katicának az utasoldali ajtót.

- Hé, azért még képes vagyok beszállni egyedül egy autóba! - pirult el Katica a lovagias cselekedettől. Miután elhelyezkedett az ülésen, bekapcsolta az övet - ugyanolyan hatpontos biztonsági öv volt, mint a saját autójában.

Óvatosan hajtottak rá a depó bekötőútjára, majd onnan a pályára. Katica a légkondival kezdett matatni. - Lennebb húzhatom ezt? Túl meleg van itt. Tudom, hogy a cicák a meleget szeretik, de akkor is...

- Persze - hagyta rá Macska, miközben lassított a célegyenes végén, majd bevette a hosszú balkanyart. Időnként oldalra nézett, gyengéd pillantásokat vetve társára.

A lány hátradőlt, élvezve az autó ringatását. Egyáltalán nem hajtottak gyorsan, úgy tetszett, mintha csak egy romantikus autókázásra mentek volna. A második egyenes után azonban nem követték a pálya vonalát; Macska lassított és letért egy szervizútra.

- Nem erre kell menni - riadt fel gondolataiból Katica.

Fekete Macska vigyorgott, majd a térképre pillantott. Rátért egy szélesebb összekötőre, és hamarosan a versenypálya kijáratánál találták magukat. A kapu túloldalán egy forgalmas út látszott.

- Macska? Nem mehetünk ki a közútra! Nincs jogosítványunk, és még csak tizennégy évesek vagyunk! Macska?!

- Katica, mi szuperhősök vagyunk. A város nem ajándékozott volna nekünk autókat, ha nem szabadna vezessünk. És ha úgy vesszük, ebben a formánkban több ezer évesek vagyunk. - Megvárta, hogy a kapu szárnyai lassan kitáruljanak, majd kihajtott az útra és besorolt a forgalomba. - Megmutatom neked az alkonyi Párizst egy új szemszögből, rendben?

- Szinte minden este látjuk az alkonyi Párizst, Cicus. - A lánynak ellentétes érzései voltak. Aggódott hogy valamilyen felelőtlenséget csinálnak, de ugyanakkor kívánta is ezt az új élményt, hogy legjobb barátja oldalán autókázzon alkonyatkor a szerelem városában. Egy olyan dolog, amelyről a hozzá hasonló korúak még csak nem is álmodnak. Ismét hátradőlt és elnézte az utat szegélyező épületeket. A város felé tartó autók zárófényei vörös gyöngysort alkottak előttük. Elképzelte, hogy végighajtanak a Champs-Élysées sugárúton, majd a diadalívnél a Trocadéro felé fordulnak, hogy végül a Champ de Marsra érjenek. Igen, nem tagadta, hogy vágyott egy ilyen utazásra.

Arra eszmélt föl, hogy Macska balra tér egy mellékutcán, majd ismét balra a Pavé des Gardes-on. Felegyenesedett az ülésben. - Macska? Nem erre kell menni.

- Bízd rám, bogár.

- De Párizs a másik irányban van. Ez Versailles felé vezet.

A fiú nem válaszolt. Katica annyiban hagyta a dolgot. Végül is mindegy volt neki, merre mennek; élvezte az autózást, és hogy társával lehet. Jóleső fáradtság öntötte el a testét. Macska is elengedte magát; egyik keze a kormányon, a másik a nyitott ablak peremén volt. A szél belekapott szőke tincseibe, az elektromos hajtómű hangja pedig elkeveredett a kinti zajokkal. A régi házak fokozatosan elmaradtak és erdőknek adták át a helyüket.

Egy idő után a fiú lassított és az országút jobb oldalát kezdte fürkészni, majd jelzett és hirtelen letért egy jelöletlen bekötőútra. Rövidesen egy rozsdás fémsorompó előtt álltak meg. Kiszállt, megnövelt erejével könnyedén felnyitotta a sorompót, majd visszaült az autóba, felhúzta az ablakokat, és kikapcsolta az összkerékhajtást.

- Macska? Elárulnád, hol vagyunk és hova megyünk? - nézett rá tanácstalanul Katica. Elhaladtak néhány romos épület mellett, majd rátértek egy korlátok és kopott szegélyek által határolt széles betoncsíkra.

- Cicus? Rossz előérzetem van. Hol vagyunk? - A navigációs rendszer nem jelezte ki ezt az utat; nyilván hiányzott a közúti térképek adatbázisából.

A fiú gázt adott, az autó pedig megkönnyebbült sóhajjal nekilódult. A kerekek felkavarták a port és az őszi leveleket. - Ez a Tourbillon Ouest, egy régi versenypálya, amelyet még az 1930-as években építettek. A hatvanas években még Forma-1 futamokat is rendeztek itt, de aztán túl sok baleset történt, és bezárták. Azóta el van hagyatva és feledésbe merült, az északi részét fel is számolták.

Enyhe jobb kanyar következett, a pálya pedig emelkedni kezdett. A késő délutáni nap pont szembe tűzött a két oldalt húzódó erdő göcsörtös fái között. A lány társára nézett. - Biztos jó ötlet ez? Szabad-e itt lennünk egyáltalán?

- Persze, sőt. Ez nem közút. Vagyis még azért sem kell aggódj, hogy nincs jogosítványunk. - Macska ajkán elégedett mosoly játszott, a cicaszemek pupillái résnyire szűkültek a fényben. - Az otthoni pályánkat kissé már unom, így gondoltam, kipróbálunk valami újat.

Az emelkedő végén lassított - és bölcsen tette, ugyanis egy beláthatatlan hajtűkanyar következett utána. Majd egy újabb gyors rész következett, aztán technikás S-kanyarok egymásutánja, amelyekben érintették a szegélyeket és egy helyen szinte nekisodródtak a rozsdás fémkorlátnak.

- Cicus... biztonságos ez?

- Mellettem biztonságban vagy, bogár - nyugtatta meg Macska. - Rengeteget mentünk már versenypályán, és semmi gond nem volt. Ez is csak egy versenypálya.

Katica aggodalmai nem oszlottak el. Bármikor rábízta volna társára az életét, de ugyanakkor nem volt meggyőződve afelől, hogy Macska ura a helyzetnek. Az otthoni pályát jól ismerték, de most egy ismeretlen szörnyeteg fente rájuk a fogát. A navigációs rendszer teljesen elveszítette a tájolást; a pozíciójukat jelző nyílon kívül semmit nem mutatott.

A lassú és gyors részek váltakozása a legnagyobb bajnokokat is próbára tette volna. Az autó ide-oda sodródott a rossz, kopott betonra rakódott portól és földtől, Macska vonásai pedig feszültté váltak ahogy próbálta az úton tartani a járművet, de valahogy látszott az arcán, hogy minden percét élvezi. Jobb oldalukon romos, omladozó, növényzettel benőtt lelátók maradtak el. Egy szélroham felkavarta a port, a fiú pedig csak az utolsó pillanatban vette észre az út jobb oldalát borító törmelékhalmokat. Balra kormányzott, az autó megcsúszott, de gázadással sikerült egyenesbe állítsa.

A lányt egyre nagyobb félelem kerítette hatalmába. Ennek csak rossz vége lehet. Ugyanakkor lenyűgözte, hogy a srác mennyire tökéletesen vezet: ha csak egy gondolatnyival is gyorsabban haladnának, lecsúsznának a pályáról. Az aggodalom és az izgalom fura, felemelő elegyet alkotott benne.

Egy egyenes, felfelé emelkedő szakasz következett, amelynek végén egy beláthatatlan bukkanó volt. A fiú teljes gázt adott. Katica elszörnyedve nézett a műszerfalra... 210... 220... - Lassíts! - sikoltotta. Bármi lehetett a bukkanón túl; és a versenypályákat ismerve valószínűleg egy szűk, lassú kanyar várt rájuk. - Lassíts!

Macska nem lassított, sőt kissé az út jobb széle felé kormányzott.

A bukkanó megdobta az autót, és métereket repültek a levegőben, jobbra hagyva el a pálya tengelyét; utána azonban az út szinte egyenesen, enyhe kanyarral folytatódott tovább, így pont a betoncsík közepén landoltak. - Ez aaaz! - nevetett Macska felszabadultan, miközben tovább gyorsított.

- Teljesen őrült vagy! - ordított társa. - Mi lett volna, ha egy hajtűkanyar jön utána? Vagy egy meredek lejtő, vagy bármi.

- Mondtam már, hogy bízz bennem. Úgy ismerem ezt a pályát, mint a tenyeremet. Akarom mondani, mancspárnámat.

- Miii? Te már jártál itt? Fu mester tudja?

- Nem, nem jártam itt. De ez a kedvenc versenypályám az Adrénaline Odyssey 3-ban. Ez itt a Delacroix-gerinc. Aztán következnek jobbra a Levegh-kanyarok.

Katica kifújta a levegőt. Fiúk. Adrien is állandóan erről az Odyssey vagy milyen játékról beszélt Ninónak. Macska szavai azonban valamelyest megnyugtatták, és már felszabadultabban adta át magát a sebesség érzetének. A táj lenyűgöző volt: egy keskeny gerincen száguldottak melyet erdős völgyek fogtak közre, a nyugodni készülő nap pedig mindent meleg őszi fénybe vont.

Az út végül jobbra tért és meredeken ereszkedett a völgybe, majd hosszú percekig gyors és lassú kanyarok váltogatták egymást. A gumik csikorogtak, az út széles repedései dobálták az autót, ágak súrolták a tetőt, a pálya dőlése egyes helyeken a harminc fokot is meghaladta. Macska minden tudására szükség volt, hogy ki ne csússzanak.

- Cicus? Azért túlságosan a határon vezetsz. - Társára pillantott. A fiú arcán most először tükröződött félelem, megerősítve azt, hogy nincs minden rendben.

- Uhh... ez nem így nézett ki az Adrénaline Odysseyben. Valami földcsuszamlás lehetett itt.

- Jaj nee! - A lány szíve ismét összeszorult. - Az a játék nyilván a pálya hatvan évvel ezelőtti állapotát ábrázolja! Ki tudja, mi történt azóta! Leszakadt részek, kidőlt fák, sziklaomlások...

- Sőt, az Odysseyben általában egy Maserati Granturismót vezettem. Annak fényévekkel jobb az úttartása, mint ennek a traktornak.

Katica lehunyta a szemét. - Túl fiatal vagyok, hogy meghaljak - motyogta.

- Mindjárt vége ennek a szakasznak - nyugtatta a feketeruhás. - Ahol látod azt a nagy nyílást a fák között, lesz egy gyors jobb kanyar, aztán egy egyenes rész.

Ott azonban újabb meglepetés várta őket: az út bal fele korláttal együtt lecsúszott, és csak egy keskeny, töredezett betoncsík maradt, melyen a srác alig tudott rajta maradni.

- Úgy látom, innen már jó lesz - mondta bűntudatosan, miközben gázt adott a kiszélesedő pályán. Ismét emelkedő jött, a hosszú egyenes szakaszokat pedig enyhe irányváltások törték meg. Itt már érezhetően rossz volt az út; a karosszérián remegések futottak végig a beton egyenetlenségei miatt. - Az ott a Carousel-kanyar - mutatott a távolba, majd fél perc múlva már a paraboloid dőlésszögű falon futottak körbe teljes sebességgel. Katica fohászkodott, hogy épek legyenek a tartószerkezetek.

- Most jön az Arnoux-ugrató - mondta a fiú, majd tovább gyorsított. Társa rossz előérzettel nézett a sebességmérőre.

Ugrottak - és az autó kilőtt a semmibe. Egyszerűen kirepültek egy szakadék fölé.

- Neeee! - üvöltötte Macska kétségbeesetten.

- Segítség! - sikoltotta Katica. Alattuk olyan ötven méteres mélységben mosódtak össze a lombkoronák. - Segítség! - Az ilyen helyzetekben általában ekkor szokott megjelenni Macska, hogy az utolsó pillanatban megmentse őt a biztos haláltól. De ezúttal Macska ott ült mellette, és ugyanakkora pánikban volt, mint ő.

Vajon túl lehet ezt élni szuperhősként?

Alattuk néhány betonpillér suhant el, majd a semmiből hirtelen megjelent a betonút egy gerincen, a következő pillanatban pedig biztonságosan landoltak rajta. Macska erősen fékezett, hogy be tudja venni a közeledő jobb kanyart.

- Ott... ott kellett volna legyen egy híd - zihálta. - Legalábbis az Odysseyben megvolt.

Katica szédült, ahogy az izgatottság és a rettegés olyan magasságokba csapott benne, amelyeket csak a legnehezebb harcok alatt érzett. Szemei előtt összefolytak a kanyarok, az emelkedők, az egyenesek. Kidőlt fákat, törmeléket kerültek el; jobbra-balra sodródtak a poros betonon, sokszor alig kerülve el a tragédiát.

Végül megálltak egy parkoló-szerűen kiszélesedő helyen. A pálya folytatását omladék zárta el. - Idáig tartott az út. Az északi rész régóta járhatatlan. - jegyezte meg Macska. Kiszállt, majd átsietett a másik oldalra és kinyitotta az utasoldali ajtót. Katica némán, kifürkészhetetlen arccal, verejtékes homlokkal nézett rá.

- Minden rendben? - kérdezte aggódva a fiú. - Katica! Szólj hozzám! - Egyre inkább megrémült. Mi van, ha nagyfokú felelőtlenségével annyira megharagította a lányt, hogy még beszélni sem hajlandó vele? Mi lesz a barátságukkal? - Mondjál valamit, kérlek!

Katica mély lélegzetet vett, megpróbálva megnyugtatni vadul dobogó szívét. - Cicus... azt hiszem, ez volt életem legnagyszerűbb élménye.

Macska szája fülig szaladt és kezét nyújtotta társának. A lány kicsatolta biztonsági övét, majd kiszállt, azonban lábai alig tartották meg.

A fiú átkarolta, és elindultak egy kövezett gyalogúton. - Ugye, hogy már nem vagy annyira búbánatos, mint amikor egy órája rádtaláltam azon a háztetőn?

- Egyáltalán nem - mosolyodott el a hősnő. Még mindig remegett és szédült, de boldognak és felszabadultnak érezte magát. - Szükségem volt erre. Te mindig tudod, hogyan vidítsál föl.

- És azt is megígértem, hogy megmutatom neked az alkonyi Párizst egy új szemszögből.

A rövid gyalogút végén, a fák közül kilépve felmentek néhány lépcsőn, majd egy kilátóteraszra értek, amelyet Camille du Gast életnagyságú márványszobra uralt. A teraszról fejedelmi kilátás nyílt a távolban elterülő alkonyi Párizsra.

- Hűű - ámult el Katica, miközben a klasszicista díszítésű kőmellvédhez lépett. - Ez annyira gyönyörű. - Alig tudott betelni a látvánnyal. A lenyugvó nap utolsó sugarai aranyszínűvé varázsolták a város épületeit, és a kép szinte mesebelinek tűnt.

Csendben álltak ott; csak a város távoli zajai és a feltámadó szél zúgása töltötte be a levegőt. A lány hozzábújt társához és engedte, hogy az szorosan átölelje. A fiú jelenléte megnyugtató, biztonságot adó volt. - Köszönöm, Cicus. Mindent - suttogta, hálát adva sorsának amely kanyargós, veszélyes utakon keresztül végül elvezette egy biztos ponthoz életében.