A hideg januári napokon mintha minden letargiába fagyott volna - csak az bátorkodott kimenni a mínusz tíz-tizenöt fokos hidegbe, akinek nem volt más választása. Mind Halálfej támadásai, mind az egyéb szuperhős-beavatkozást igénylő események megritkultak, így Katica és Fekete Macska nem tartotta szükségesnek, hogy mindennap együtt járőrözzenek; felváltva mentek rövid ellenőrző körutakra minden második napon.

Ezen az estén Katicán volt a sor. Marinette megmondta szüleinek, hogy ne zavarják, mert korán lefekszik, hátha másnap időben fel tud kelni az iskolához; utána egy forró teával felment a szobájába és gondosan becsukta maga után az ajtót. A gőzölgő csészét az éjjeliszekrényre tette, majd leheveredett az ágyára és behunyta a szemét.

- Ugye nem felejtetted el a ma esti őrjáratot? - hallott egy idő múlva egy félénk hangot valahonnan az íróasztal felől.

- Nem, Tikki, dehogyis - sóhajtotta Marinette, pedig az álom már majdnem karjaiba zárta. - Csak egy kicsit pihenek. Még tíz perc. Vagy legyen tizenöt, de az a legtöbb. - Hivatás ide vagy oda, nem volt nagy kedve otthagyni az ágy puhaságát és a szoba levendulatea-illatú melegét, hogy kimerészkedjen a fókaordító januári estébe.

- Nem muszáj menjünk, ha nincs kedved - mondta vigasztalóan a kwami. - Én elrepülök Macskához, és megkérem, hogy vegye át a mai őrjáratot.

- Mii? - ült fel Marinette. - Szó se róla! Mit fog gondolni rólam?

- Szerintem megtiszteltetés lesz neki, hogy áldozatot hozhat a szíve választottjáért. Aludj nyugodtan, már itt sem vagyok.

- Tikki, pöttyöket fel!

A csapóajtóra rakódott vékony jégréteg rövid úton megadta magát, és Katica óvatosan kimászott a tetőre. Tiszta téli éjszaka volt, a telihold nemrég kelt fel az északkeleti horizonton. Bár még csak esti kilenc körül járt, Párizs már nagyjából nyugovóra tért; csak a hó távoli ropogása hallatszott ahogy néhány kutyasétáltató rótta az utcákat a csípős hidegben.

Kivetette a jojóját és keleti irányba indult; a hold ezüst fénye úgy vonzotta, mint egy bogarat. Úgy döntött, hogy először a belvárosra vet egy pillantást, majd folytatja a körúton túli résszel, azonban rövidesen megszakította útját, amikor a terebélyes Agreste-kúria kertjében egy magányos alakot és egy fénypontot látott. Kíváncsian lendült közelebb.

A kertben nagy meglepetésére - vagy tán nem is olyan nagy, tekintve hogy az ő otthona - Adrient pillantotta meg. A fiú fehér kabátban, fedetlen fővel állt valamilyen kisebb építmény előtt, melyen néhány gyertya volt. Katica lennebb ugrott egy párkányra, de megcsúszott a sima, jeges kövön és zuhanni kezdett a föld felé. Rémülten sikoltott fel - nem a becsapódástól félt, hanem attól, hogy levitézlik szerelme előtt.

Adrien felnézett a zajra, majd oldalra vetődött és biztonságosan elkapta a lányt. - Bog... Katicabogár? Mi történt? - Aggódva fürkészte a ház homlokzatát, majd az eget. - Megtámadtak?

Katica talpraállt és néhány lépést tett hátrafelé. - Nem, semmi gond, csak őrjáratoztam és... és...

- Minden rendben? Segíthetek valamiben?

- Igen... vagyis nem... vagyis minden rendben, igen. Ami azt illeti, én akartam megkérdezni, hogy segíthetek-e. Megláttalak kinn, és... szóval... - Uhh, ez a beszélgetés nehezen fog menni. Pont olyan megilletődötten viselkedik hercege mellett, mint Marinette-ként.

- Nincs semmi gond. - Adrien zavartan megigazította kék sálját. - Csak kijöttem kiszellőztetni a fejem.

A lány a kis építményre nézett. Valamiféle síremlék volt, egy nő szobrával egy fülkében. - Az édesanyád, nem?

- Igen - komorodott el Adrien az emlékmű felé fordulva. - Már több, mint egy éve, hogy nincs velünk. Annyira hiányzik, és most... - Egy könnycseppet morzsolt el a szeme sarkából. - Bocs, nem akarlak terhelni ezzel.

- Nem, dehogy terhelsz... - Katica szerette volna megvigasztalni szerelmét, aki nagyon elanyátlanodottnak nézett ki; de hogyan tudná felvidítani? Biztos nem sajnálkozással és ölelgetéssel; az inkább barátnők számára hatásos. Mikor ő volt maga alatt, Fekete Macska meg sem próbált szavakkal lelket önteni bele, hanem mindig kirángatta valahova: csillagképeket felfedezni egy háztetőről, állatkás filmet nézni egy moziban, esetleg raliversenyen szurkolni. Igen, el kell vigye valahova. - Mi lenne, ha elmennénk... ööö... korcsolyázni?

Adrien szeme elkerekedett. - Korcsolyázni? Mi ketten? Most?

- Nem... vagyis... - Miért kellett pont korcsolyát mondjon? Most Adrien hülyének fogja nézni.

- Persze, örülnék neki. Megtiszteltetés lenne számomra. - Még a gyenge fényben is látszott, hogy a szőke elpirul.

Katica furcsállta, hogy a fiú ilyen könnyen beleegyezett, bár azért érthető volt; nem mindenkinek adatik meg, hogy Párizs egyik szuperhősével menjen sportolni. - Mehetünk az Eiffel-torony jégpályájára - ajánlotta. A torony első szintjén, 60 méterrel a föld felett egy kisebb pálya volt; igaz, hogy már este nyolckor bezárt, de nem volt akadálya annak, hogy ők ketten belógjanak.

- Szuper - mosolygott Adrien. - De ugye nem zavarok? Biztos ezernyi más dolgod van szuperhősként is, meg civilként is.

- Te sosem... akarom mondani nem, nem zavarsz. És mindkettőnknek szüksége van a kikapcsolódásra. - Katica felnyalábolta a fiút, majd a jojó segítségével átugrott a magas kerítésen, hogy a Champ de Mars felé vegye útját.

- Hé! Még tudok járni! - tiltakozott Adrien.

- Így gyorsabb - szabadkozott a hősnő, élvezve, ahogy a fiú szorosan átöleli. Nagy ugrásokkal haladtak az Eiffel-torony felé, majd a játékszer segítségével felugrottak az első szintre, ahol a jégpálya létesült. Minden sötét és kihalt volt, csak a hold világította be a helyet.

A lány óvatosan letette védencét a külső korlát mellett. Adrien szédült és alig tudott megállni a lábán; először a korlátba kapaszkodott, majd Katicába.

- Jól vagy? - kérdezte Katica megszeppenve.

- Csak kissé elszédültem. Nem szoktam civilként így közlekedni.

- Civilként?

- Ööö... vagyis egyáltalán nem szoktam - helyesbített a szőkeség.

- Bocsi - mentegetőzött Katica. Még csak az hiányzik, hogy kinyírja Adrient egy meggondolatlan hősszerelmes akcióval. Vagy mi lesz, ha partnere összetöri magát a jégen?

- Rendben vagyok... azt hiszem - jegyezte meg néhány perc elteltével Adrien, majd a padok felé indult. - Ott valamelyik szekrényben kell legyenek korcsolyák. Szerintem senki sem orrol meg, ha kölcsönözünk párat egy órára.

- Voltál már itt?

- Nem. Kagami... vagyis egyik sporttársam többször is hívott, de apám nem engedett.

A hősnő felnyitotta az egyik szekrényt és válogatni kezdett a korcsolyák között, majd átnyújtott egy párat Adriennek.

- Köszi... de honnan tudtad, hogy 40-es cipőt hordok?

- Hát... ööö... - Na tessék, most kiderül, hogy egy sztalker; a végén még le is lepleződhet. - Csak odaadtam a kezem ügyébe kerülőt, nem is néztem, hogy hányas.

- Ja, oké. - A fiú leült az egyik padra és felvette a korcsolyákat. Katica melléje telepedett, és megpróbálta felidézni, hogyan kell befűzni a cipőket. Adrien egy ideig elnézte a lány szerencsétlenkedését, majd lehajolt és gondosan segített neki. - Nekem is sok időbe telt, amíg megtanultam, hogyan kell - nyugtatta meg, majd felegyenesedett és kezét nyújtotta. - Mehetünk? Vigyázok rád.

- Hé! Még tudok járni! - tiltakozott Katica miközben felállt és a jég felé indult, figyelmen kívül hagyva a segítő kezet. Egy pár vasdarab nem fog kifogni egy szuperhősön, aki heti szinten veri le a legveszélyesebb gonosztevőket. Azonban két lépés után megbotlott a korcsolyákkal és Adrien karjaiba zuhant; a fiú szerencsére felkészült valami ilyesmire, és biztonságosan elkapta.

- Kösz... bocs... - mondta letörten a lány. - Most biztos ki vagy ábrándulva belőlem.

- Dehogyis, höl... Katica. Hogy lennék kiábrándulva abból, aki minden nap megmenti Párizst? - Átkarolta társát és engedte, hogy az rátámaszkodjon. - Egy szuperhős sem érthet mindenhez, de attól még te vagy a legnagyszerűbb lány, akit ismerek, és semmi nem fog változtatni ezen.

Katica érezte, hogy arcába tolul a vér; szerencsére a sötétben nem látszott, hogy mennyire zavarba jött. Rossz előérzete volt. Miért nem változott át már az elején Jég Katicává? Mostmár késő volt ahhoz, hogy oda-vissza kezdjen változni.

A földet nézte, ahogy lassan elkezdtek siklani az elhagyatott, megvilágítatlan jégpályán. Kezdetben Adrienre bízta magát, de hamarosan kibontakozott az ölelésből és már csak összefonódott kezük volt közöttük az egyetlen kapocs. A pálya szélénél elvétette a kanyarodást és ismét Adrien karjai mentették meg egy eséstől, de aztán egyre magabiztosabb lett és elengedte partnerét, mindenfajta segítség nélkül haladva tovább. Egymás után rótták a köröket az ezüst fénybe burkolózó, sima felületen, hol külön-külön, hol kézenfogva. Ahogy ki tudta venni, Adrien is kezdő korcsolyázó volt, de szerencsés módon mindketten megúszták az eséseket és a sérüléseket.

- Mennem kell - mondta Adrien egy félóra után. - Apám keresni fog.

- Értem - válaszolta a lány lelombozva. Szempillantás alatt repült el az idő; nem bánta volna, ha akár reggelig is itt ülnek. - Köszönöm, hogy eljöttél velem.

- Én köszönöm, hogy időt szakítottál rám. - A szőke herceg szorosan átölelte Katicát és csókot lehelt a homlokára.

A hősnő riadtan szívta be a levegőt, megigézetten fürkészve a holdfényben csillogó zöld szemeket. - Adrien...

- Bocsánat. - A fiú elengedte társát. - Nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni.

- Az a helyzet, hogy én... én... - Mit is mondhatna? Én őrülten szerelmes vagyok beléd, de azt szeretném, hogy valódi énemet vedd észre, ne a maszkomat?

- Te... te Fekete Macskába vagy szerelmes, ugye? - fejezte be a gondolatot Adrien.

- Ééééén? Fekete Macskába?! Miből gondolod?

A fiú vállat vont. - Hát... két kamasz, akik nap mint nap vállvetve megmentik Párizst, a legtökéletesebb összhangban. Akik a végletekig megbíznak egymásban, akik bármikor feláldozzák magukat a társukért, akik a rájuk nehezedő terhet csak egymással tudják megosztani. Fura lenne, ha csak barátság lenne köztetek.

Katica elgondolkodva nézett el a hófödte éjszakai város fölött. Talán mégis ideje lenne bevallania magának, hogy többet érez szuperhős-társa iránt.