A harmadik nap délelőttjén végül megpillantották útjuk célját, Tenebris varázsló-tornyát. A völgy másik oldalát határoló egyik magaslat tetején emelkedett, és vészjósló aurája még innen is, közel egy napi távolságból is érzékelhető volt.

Adrien herceg megállította lovát a hágó tetején, keze önkéntelenül is biztonságot adó sötétacél kardjának markolata felé mozdult. - Nekem valahogy nem tűnik elhagyatottnak.

Marinette melléje léptetett. - Gondolod, hogy vissza kellene forduljunk?

Adrien rövid ideig mérlegelte a kérdést. - Nem. Sikerülni fog, bármi is legyen ott. Ha az Akadémia két legkiválóbb diákja nem tudja visszaszerezni azt az elveszett mágusbotot, akkor ki más tudná?

Marinette nem volt ennyire optimista. Igen, mindketten rendkívüli erővel rendelkeztek - ő maga a gyógyító és védő mágia terén, Adrien pedig félelmetes harcos volt, és a támadó varázslatokhoz is értett. Mindezek ellenére csak tizenhat évesek voltak, és kevés esélyük volt képzett, felnőtt mágusok és harcosok ellen.

Ránézett a könnyű fekete vértbe öltözött szőke hercegre; a fiú arcán látott elszántság neki is önbizalmat adott. - Rendben, menjünk tovább. De ha túl veszélyesnek ígérkezik, a falunál visszafordulunk. - Messze, a völgy mélyén Haguemur, egy nagy falu látszott, ahol reményeik szerint szállást és ételt kaphatnak a végső megpróbáltatás előtt. Lefele indultak a keskeny szekérúton; időnként lovasok haladtak el mellettük, bár számuk feltűnően kevés volt, még az országnak egy ilyen félreeső tartományában is.

Marinette és Adrien herceg második évükben voltak a Dupont harcos- és varázsló-képző akadémián. Az első tanévben még egymás ellenségei voltak, de aztán tisztázták félreértéseiket és mind közelebb kerültek egymáshoz, míg végül legjobb barátok lettek - bár a lány többet érzett ennél; helyesebben: bele volt zúgva a hercegbe, de a köztük levő társadalmi távolság miatt nem mert lépni. Barátai megpróbálták lebeszélni arról, hogy a herceggel barátkozzon - szinte mindenki úgy vélte, hogy a fiúban természetellenesen sok a sötét, pusztító erő, mely bármikor bárki ellen fordulhat - de Marinette nem hallgatott rájuk.

A második év elején Adrien - aki nem volt éppen egy éltanuló - megkérte Marinettet, hogy segítsen neki alkímiában, földrajzban, történelemben; és a könyvtárban töltött koraőszi esték alatt a kezükbe került egy régi kódex, melyben megemlítenek egy Papillon-nak nevezett mágusbotot, amely évtizedekkel azelőtt veszett el egy Tenebris nevű toronyban, és amely igen nagy veszélyt jelenthet, ha gonosz kezekbe kerül. Ettől kezdve Marinette rögeszméjévé vált, hogy megszerzik a botot, és miután kiderítették, hol van Tenebris, az őszi vakációban a két barát útnak indult.

Most pedig itt voltak, alig egy nap távolságra úticéljuktól. Az előttük elterülő völgyben mezők és sárguló erdők váltakoztak, azonban bármennyire is idillinek tűnt a hely, a két fiatalban mind növekedett a nyugtalanság, ahogy haladtak. Elhagyott házak, leégett tanyák, gazzal felvert földek; mintha a sötét torony az egész vidékre kiterjesztette volna sötét erejét. Egy csapat zsoldos haladt el mellettük, furán méregetve őket; valóban elég fura volt, ahogy két kamasz vértben és felfegyverkezve lovagol egy veszélyes vidéken - mintha csak egy klisés tiniregényből léptek volna ki, ahol a tizenhat évesek megváltják a világot hőstetteikkel.

Dél is elmúlt, mire elérték a hágóról látott nagy erdőt, amelyet a tégi térkép Homály-erdőnek nevezett. Az ösvény őszi lombjaikat hullató fák között kanyargott, a lombkoronán festménybe illően törtek át a napsugarak. Állatokat, madarakat azonban nem láttak és nem hallottak, és ez csak fokozta kényelmetlen érzésüket.

Délután érkeztek Haguemur-be, de meglepetésükre egy virágzó település helyett egy elhagyatott szellemfalut találtak. A megfeketedett, omladozó falakból üres szemgödrökként tátongtak az ablaknyílások, a kerteket és tereket felverő gaz arról tanúskodott, hogy a falu már legalább fél évtizede elpusztult.

- Ez történik, ha fél évszázados térképekre hagyatkozunk - sóhajtott Adrien, visszafogva lovát, ahogy az egykori főutca első házaihoz értek. Messziről varjak szaggatott károgása hallatszott.

- Szóval megint aludhatunk a szabadban - mondta beletörődötten Marinette. - Amott van egy alkímista műhely, megnézem, maradtak-e még varázsszerek vagy gyógynövények. - Leszállt a lováról és egy masszívabb épület felé indult, mely egykor patika lehetett.

- Rendben, addig én körülnézek a főtéren - mondta a herceg, majd előrelovagolt. A falu központi terét egy évszázados tölgy uralta, mellette egy kút, körben pedig kétszintes kőházak romjai. Adrien leszállt lováról, vizet húzott a kútból, levetette fekete vértjét és megmosdott, majd megitatta lovát is.

Kardcsörgést hallott, és felnézve azon kapta magát, hogy legalább egy tucat marcona zsoldos veszi körül. Bőrvértjüket lilás pillangó-szerű címer díszítette, görbe kardjaik gyilkosan villogtak kezeikben. - Idáig tartott az utatok, kölyök - vigyorgott a vezérük. - Halálfej magiszter, a mágusbot tulajdonosa nem szívleli a hívatlan látogatókat.

Adriennek nem volt ideje, hogy felvegye vértjét. Két tűzgömb-varázslatot tudott létrehozni, mielőtt támadói a közelébe kerültek - az egyik gömb eltalált egy embert, a másik viszont a tölgyfának csapódott, felgyújtva azt. Kihúzta kardját és utolsó pillanatban hárította a vezér támadását, majd hátrább ugrott, hogy hárítson két másik vágást. Az embereket meglepte a fiú gyors reakciója, lehetőséget adva Adriennek hogy bevigyen két találatot és harcképtelenné tegyen két zsoldost. A többiek azonban hamar összeszedték magukat, és három oldalról támadtak.

Adrien kiütötte a kardot egyiküknek kezéből, de helyébe két másik harcos lépett, és a hercegben tudatosult, hogy ekkora túlerővel szemben semmi esélye sincs. Próbálta hárítani a vezér csapásait, de ezzel fedetlenül hagyta jobb oldalát és a következő pillanatban egy penge végighasította karját, egy másik pedig vállába fúródott. Kardját átvette bal kezébe, azonban a haramiák könnyen áttörték védelmét.

A fiú térdre rogyott a gyilkos vágások alatt. Eldobta kardját, összegyűjtötte minden varázserejét, majd az általa ismert legpusztítóbb mágiát alkalmazta. - Kataklizma! - ordította, kezét előre nyújtva.

A tenyeréből kilövellő sötét hullám mindent elpusztított a fiú körül: embereket, házakat, sőt még az évszázados tölgyet is.

---

Marinette a csatazajt meghallva lélekszakadva rohant a főtér felé. Nem tudta, hogy harci képességek híján hogyan tud segíteni Adriennek, de nem hagyhatta cserben szerelmét.

Ekkor következett be a Kataklizma, megsemmisítve az ellenségeket és a falu jó részét. A lány szerencsére még messze volt és amúgy is az ellenkező irányból érkezett; egyébként belőle is csak szállingózó fekete por lett volna.

- Adrien! - rohant oda a földön térdeplő fiúhoz. - Adrien! - A herceg életben volt, de sebesülten és nagy vérveszteséggel. Marinette kötéseket tépett és bekötözte a fiú sebeit, majd összeszedte varázserejét, és annyi gyógyító energiát öntött társába, amennyit csak tudott.

A távolból lódobogást hallottak. - El kell tűnjünk innen, most! - Marinette tudta, hogy a fiú harcképtelen, varázserejüket pedig mindketten kimerítették. Lovaik szerencsére nem lettek a kataklizma áldozatai, így alig fél perc múlva már lóhalálában vágtattak kifelé Haguemur-ből, az ellenkező irányban mint amerről a közeledőket hallották.

Késő délután volt, a nap közeledett a láthatárhoz. A lovasok nem követték őket, de a lánynak fogalma sem volt, hol fogják meghúzni magukat éjszakára. Aggódva nézett hercegére. - Hogy érzed magad? Minden rendben?

- Nem tudom... azt hiszem, az egyik kard mérgezett volt. De szerintem kibírom. - Egy keskeny ösvény ágazott el az útból, és a fiú gondolkodás nélkül rátért. - Emlékszel a térképre? Van erre egy elhagyatott kolostor egy völgyben, ott menedéket lelhetünk.

- Kitűnő - örvendett meg Marinette. Ő már nem emlékezett a térkép részleteire, csak a Tenebrisig vezető utat véste agyába annak idején. Hagyta, hogy Adrien átvegye a vezetést.

Az út egyre emelkedett, hamarosan már a hegyek között voltak, hogy aztán leereszkedjenek egy szerpentines, sziklás úton egy magasan fekvő völgybe, melyet az alkony utolsó fényei világítottak meg. A kolostor vészjóslóan tornyosult előttük - fekete kőből épült templom és épületek, melyek bár el voltak hagyatva, még nem kezdtek romosodni. Átléptettek a nyitott kapun, Marinette pedig lesegítette egyre rosszabb állapotba kerülő, szinte már félholt társát lováról.

A lány később már nem tudta felidézni, hogyan jutottak be az épületbe, hogyan találták meg a hálócellákat és a készleteket, csak arra emlékezett, ahogy átkötözte a fiú mély sebeit, majd napokon és éjszakákon keresztül virrasztott mellette, cserélve a borogatásokat és lassan regenerálódó varázserejével segítve a gyógyulást. Időnként úgy érezte, hogy minden remény veszve van és szerelme a karjaiban fog meghalni; időnként bizakodás töltötte el, mikor Adrient nem gyötörték lázálmok és fájdalmak.

Időnként feltette magának a kérdést: nem kellene-e távol tartsa magát - és mindenkit - olyasvalakitől, aki ennyire sötét, romboló varázslatokra képes, melynek majdnem ő is áldozatul esett. De mindig elhessegette az ilyen gondolatokat.

A harmadik reggelen a fiú kinyitotta szemét és felült. - Marinette?

- Adrien! Tudtam, hogy felépülsz. - A lány az ágyhoz rohant és karjaiba zárta társát.

- Tudtam, hogy visszahozol. Még sosem csalódtam benned. - A két fiatal szorosan átölelte egymást, azt kívánva, bárcsak sosem lenne vége a pillanatnak.

- Akkor... mikor indulunk tovább a torony felé? - szólalt meg végül a herceg, miután kibontakozott az ölelésből.

- A t..torony felé?! Szó sem lehet róla, haza kell jussunk minél hamarabb, el kell vigyelek egy szakértő gyógyítóhoz...

- Majd utána. Ha már itt vagyunk a szomszédban, muszáj meglátogassuk a tornyot. Nem azért jöttünk idáig, hogy most visszaforduljunk.

Marinette hosszasan fontolgatta a dolgot. - Hát... tudod mit... miért is ne. Nem akarok lemondani a pillangós mágusbotról.