Ez a fejezet eredetileg a Szuperhős Napjaink könyvemben volt, de valahogy nem éreztem odaillőnek, így átdolgoztam és áthoztam ide a novellák közé.

---

Az esti őrjárat után a két hős az Eiffel-torony felső kilátóján pihent meg. Egy ideig csak a város távoli zaját és a szél zsongását hallgatták, majd Macska feszélyezetten megszólalt. - Hölgyem... cserben kell hagyjalak néhány napig. A jövő hét végén néhány napot hiányozni fogok Párizsból. Olyan dolog, amelyet nem kerülhetek el a civil életben.

- Oké, rendben. Majd tartom a frontot. - felelte a lány. - Bízhatsz bennem.

- Köszi. Sajnálom, hogy ez most így közbejött.

- Igazán semmi gond, Cicus - nyugtatta meg Katica. Nem ez volt az első eset, hogy egyikük vagy másikuk hiányzik pár napot; senki nem várhatta el tőlük, hogy minden nap készenlétben álljanak. Ami azt illeti, ő maga is vágyott egy néhány napos szünetre. - Érezd jól magad. - Társa vállára helyezte fejét, kezeiket összekulcsolták és meghitt csendben nézték az aludni készülő várost.

- Mondasz egy esti mesét? - szólalt meg egy idő után álmosan Macska.

- Túl fáradt vagyok, hogy most kitaláljak egyet - kuncogott Katica. - Majd legközelebb, megígérem.

- Már előre várom - mondta álmodozva a fiú.

---

Amilyen meghitt volt Adrien számára az előző este, annyira lehangoló volt a következő reggel. A srác éppen magányosan költötte el reggelijét a rideg ebédlőben, mikor apja belépett az ajtón, hogy beszéljen vele.

- Fiam, közbejött egy megbeszélés és Párizsban kell maradjak a hétvégén, így sem én, sem Natalie nem tudunk ott lenni veled a vívóbajnokságon Strasbourgban. Bízom benne, hogy Monsieur D'Argencourt majd gondodat viseli.

- Megértettem - felelte a gyerek rezignáltan. Titokban remélte, hogy apja ott lesz vele, nézi, biztatja, de újból csalódnia kellett. Néha már fizikailag fájt a szülői jelenlét, szülői szeretet hiánya. Megtörölte a szemét.

- Szedd össze magad, Adrien - mondta közömbösen Gabriel. - Tudhatod, mennyire elfoglalt vagyok. A mostani szerződés nagyon fontos. Remélem, megérted.

- Nem, nem értem meg - állt fel dacosan Adrien. - Régebb, amíg Anya még velünk volt, ugyanilyen elfoglalt voltál, mégis szakítottál időt, hogy ott legyél minden versenyemen. Vagy hogy időnként együtt étkezzünk, elmenjünk valamerre... - Lehajtotta fejét. - Úgy érzem, hogy azon a napon nemcsak anyát vesztettem el, hanem téged is.

Nem tudta, milyen reakcióra várjon. Azt várta, hogy a férfi ideges lesz, üvölteni fog vele, eltiltja az iskolától vagy a vívástól. De Gabriel ehelyett odalépett hozzá és átölelte. - Sajnálom. Nekem sem könnyű, hidd el. Én is bízom abban, hogy hamarosan jobbra fordulnak a dolgok.

A fiú meghatódott; nem számított erre. Nem tudta, mit válaszoljon, de apja nem is várt választ.

- Hogy ne érezd magad ott annyira magányosan - mondta végül Gabriel - hívd meg két-három barátodat. Az útiköltséget, a szállást, a belépőket a nézőtérre én állom.

- Köszönöm, apám - ölelte meg újra Adrien a férfit. Mégsem lesz egyszál egyedül - pontosabban az edzővel, aki se nem oszt, se nem szoroz, meg néhány ismeretlen sporttárssal - egy idegen városban.

- De ez nem jelenti azt, hogy úgy tekintsd a dolgot, mint egy kirándulást a haverokkal. Ez egy fontos verseny, és szeretném, ha nagyon komolyan vennéd. D'Argencourt részletesen be fog számolni a teljesítményedről.

- Igen, apa. A legjobbat fogom nyújtani.

Miután kilépett az ajtón, fülig érő szájjal rohant fel a szobájába, hogy magához vegye iskolatáskáját. - Plagg! Hallottad ezt? Meghívhatom néhány barátomat a bajnokságra!

- Én csak azt hallottam, hogy ha nem veszed komolyan, jaj lesz a fejednek.

- Ninót biztos meghívom, mert a legjobb barátom... meg akkor Alyát is... - morfondírozott a fiú. - Meg Marinette-t, mert... ő ugyebár Alya barátnője és...

- És az egyik legjobb barátod, és az egyik legaranyosabb és legvagányabb csaj akit ismersz - egészítette ki a kismacska.

- Hát... igen... - mondta Adrien elpirulva. Plagg túl jól ismerte őt ahhoz, hogy bármit is le tudjon tagadni.

---

A TGV gyorsvonat alig több, mint két óra alatt tette meg az 500 kilométeres távot Strasbourgig. Marinette Adrien mellett ült - eredetileg Alya mellett akart, de ő Ninóval szándékozott ülni - és elmerengve nézte az őrült iramban elsuhanó fákat és oszlopokat. Rossz érzés fogta el; mi lesz, ha ennél a sebességnél valami baleset történik? Valami a sínre kerül... Elszédült és behunyta a szemét. Álomképek rohanták meg, melyekben mindenféle szörnnyel és gonosztevővel harcol Macskával az oldalán, aki végül feláldozza magát érte és...

Zihálva ébredt fel. Nem először volt ilyen rémálma ezen a héten.

- Minden rendben? - nézett rá aggodalmas tekintettel Adrien.

- Nem... igen... - válaszolta Marinette, még mindig a rémképek hatása alatt. - Csak egy rossz álmom volt...

- Sajnálom - mondta a fiú, majd osztálytársa kézfejére helyezte a kezét. Marinette félálomban odabújt Adrienhez és hagyta, hogy a TGV ismét álomba ringassa.

- Hé, galambok! - rázta fel őket Nino egy idő után. - Mindjárt le kell szállnunk. Feltéve, ha nem akartok továbbmenni Karlsruhéig. Vagy Stuttgartig.

- Ami azt illeti, én szívesen elnéztem volna őket Stuttgartig. - mondta Alya, miközben felállt, hogy a kijárat felé induljon. Marinette kinyitotta szemeit és összerezzent, mikor azon kapta magát, hogy feje a fiú vállán nyugszik. Vörös arccal egyenesedett ki, majd zavarában az utazótáskájában kezdett keresgélni, mintha sürgősen szüksége lenne valamire.

Adrien rövid megbeszélést tartott D'Argencourt-tal, majd elbúcsúzott osztálytársaitól és a férfivel együtt a sportolók szállása felé indult. Marinette Alyát és Ninót követve lépett ki az üvegburába foglalt ódon strasbourgi állomásépületből és a villamos felé vették az irányt. Még mindig nem tudta eldönteni, hogy vajon jó ötlet volt-e Párizst védtelenül hagyni; de nyilván nem tudott nemet mondani szőke hercege meghívására. Győzködte magát, hogy nem lesz semmi gond, máskor is volt hogy elutaztak néhány napra, és amúgy is a ló talizmánnal rögtön haza tud térni, ha baj van. És legalább szem előtt tarthatja szerelmét az ismeretlen városban, amelyről mindenféle vészjósló legenda kering.

A villamosok A-tól F-ig voltak jelölve, és ezek bonyolították le az forgalom túlnyomó hányadát az autók elől nagy részben lezárt központban. A telefon térképének tanúsága szerint a C jelzésűt kellett elcsípjék, hogy eljussanak a Pont aux Chats térre, ahol lakást béreltek. Nino tanulmányozni kezdte a félelmetesen bonyolult jegyautomata gombjait és tárcsáit. - Jegyet vagy bérletet veszünk?

Néhány perc múlva bérleteiket szorongatva szálltak fel a C-re. Marinette érdeklődve nézte a francia és német építészet eklektikus ötvözetét; a sugárutak Párizsra emlékeztették, a közöttük induló kisutcák viszont német kisvárosokat idéztek. Az Alt Winmärik fákkal szegélyezett sétányai az Homme de Fer csomópontjában oldódtak fel, majd következett az ódon és keskeny Haute Montée, mely a tágas Place Broglieba torkollt.

A Pont Royalnál mindhárman leszálltak, majd utazótáskáikat a vállukra kapva megindultak a térképen azonosított cím felé. A csütörtök délutáni város meglehetősen kihalt volt, csak néhány turistacsoport lézengett; a helyiek nyilván még munkában vagy iskolában voltak.

A Pont aux Chats egy kis, ódon tér volt régi, díszes bérházakkal és valamilyen történelmi személyiség által uralt parkocskával. A neten bérelt kétszobás lakás a harmadik emeleten volt, barokk berendezéssel és a térre néző nagyméretű ablakokkal. Amíg barátai a wifit próbálták beállítani telefonjaikon, Marinette kilépett a teraszra és lenézett a térre, majd feltekintett a város fölött őrködő katedrálisra. Valahogy úgy érezte, hogy az érkezéstől eltelt fél órában már teljesen szívéhez nőtt a város.

Hallotta, hogy bent Nino telefonon beszél valakivel, és mikor belépett a szobába, a srác vigyorogva fogadta. - Adriennek csak szombaton van a versenye. Ma és holnap délután velünk tud lenni.

- Jön? Ide? Tényleg? Itt fog lakni?

- Nem tom, egyelőre azt ajánlotta, hogy találkozzunk egy óra múlva az Orangerie parkban, aztán meglátjuk - vont vállat Nino.

- Egy óra múlva, tökéletes. - Marinette körülnézett a lakásban. - Hé, még be kell vásároljunk valami kaját. Kell vegyek macaront Tik... magamnak...

- Strasbourgban nem árulnak macaront - jegyezte meg Alya. - Van egy legendájuk valami hadvezérről, aki egyszer sok macaront evett és aztán... nem is tudom mi lett.

- Mindegy, akkor bármilyen édességet. Jössz te is? A Pont Royalnál láttam egy Carrefour üzletet.

- Jövök, persze - állt fel a szemüveges lány. - Kell valaki aki vigyáz rád, nehogy elüssön a busz.

- Nem kell rám vigyázni - sértődött meg Marinette. Felkapta a táskáját, majd kihátrált a bejáraton. - Boldogulok egyedül.

Alya lélekszakadva rohant barátnője után. - Vigyázz, lépcső!!!

A sikeres vásárlás és egy gyors étkezés után alig tíz perc alatt eljutottak az Orangerie parkhoz. Adrien már várta őket a nyugati bejáratnál, majd karon fogta Marinettet és megindultak a park belseje felé.

Az Orangerie persze nem volt akkora, mint a Bois de Boulogne vagy bármelyik nagyobb párizsi park, de rendezett sétányai, klasszicista építményei, kis tavacskája meghitt hellyé varázsolták. A fiatalok az egész délutánt itt töltötték, beszélgetve mindenféléről, felfedezve a félreeső ösvényeket, csónakázva a tavon, majd a lenyugvó nap fényének tükröződését nézve a víz fölött átívelő hídról. Még Adrien is felszabadult volt; nem nehezedett a vállára az apja korlátozása, és még a fontos bajnokság tudata sem befolyásolta kedvét.

Hazaindulásuk előtt megálltak a kis állatkertnél a déli kijárat közelében, és elnézték a gólyákat, pávákat, majmokat, hiúzokat. - Ti milyen állat-témájú szuperhősök szeretnétek lenni? - kérdezte barátait Nino. - Én egy tek... orrszarvú. Halálfejnek semmi esélye nem lenne ellenem.

- Én egy ilyen cuki hiúz - mondta Alya, miközben megpróbálta odacsalogatni a kerítéshez az egyik foltos cicát. - És én lennék Katica legjobb barátja és segítője.

- Nem Fekete Macska a legjobb barátja? - vetette fel Nino.

- Ő a szerelme - igazította ki Alya.

- Hogy miii? - képedt el Marinette.

- Adrien, és te? Te mi lennél?

- Nem is tudom - vonta meg a vállát a szőkeség. - Bármi, amivel kitörhetek az otthon fogságából. Például valami madár. Sirály, az aranyos.

Marinette megfogta Adrien kezét és bátorítóan megszorította. Kézenfogva indultak el a park kijárata felé.

- Haver, neked mi a programod? - érdeklődött Nino. - Vissza kell menj a kardozókhoz, vagy jössz hozzánk megnézni valami filmet?

- Jövök, ha nem zavarok - felelte Adrien. - Csak holnapután vannak a versenyek, D'Argencourt-nak pedig mindegy, hogy addig hol vagyok.

- Király. Akarom mondani, sirály - öklözött a levegőbe a szemüveges fiú.

Mire visszaértek a Pont aux Chatsra, már sötétedett. Gyorsan vacsoráztak, majd Alya nekiállt, hogy keressen valami filmet. - Mit nézünk? Katicabogár és Fekete Macska kalandjai jó lesz? A második film a sorozatból, tudjátok amelyben Bridgette és Felix...

- Már tízszer láttuk - mondta kórusban Nino és Marinette, akik már pizsamában ültek a kanapén.

- Megnézhetjük tizenegyedszer - indította el Alya a lejátszást. - Adrien, te itt maradsz éjszakára, ugye? Pizsamád van? - Előszedett egy fekete csomagot a délutáni bevásárlószatyorból. - Nesze, ezt a hercegnőd vette neked.

- A mim?

- Alya!!!

- Köszi - mondta elpirulva Adrien. - De... egy Fekete Macskás pizsama? Ebben én lebu... akarom mondani én...

- Mi a baj? Még cicafüles fejpántja is van. Szerintem nagyon jól állna neked. Amúgy is te jobb Fekete Macska lennél, mint a mostani.

A szőkeség beletörődötten sóhajtott, majd eltűnt a fürdőszobában, hogy átöltözzön. Néhány perc múlva már macskafiókaként ült le a kanapéra, tisztes távolságban Marinette-től.

Alya takarókat szedett elő egyik szekrényből, majd felhalmozta azokat a kanapé mellett. - Üljetek közelebb egymáshoz, másképp nem férünk el - utasította Adrient.

Marinette szabadkozni akart, de a fiú közelebb húzódott hozzá. Egy idő után Marinette azon kapta magát, hogy szorosan egymáshoz bújva nézik a filmet, Adrien pedig átöleli őt. Boldogság töltötte el; úgy érezte, hogy száz Halálfejjel is szembe tudna szállni.

---

Másnap Adrien elment beiratkozni a bajnokságra és papírokat aláírni a Palais des Congrèsbe, Nino pedig elkísérte, így a két fiú csak dél körül csatlakozott a lányokhoz. Alya egész délelőtt a belvárosban nézelődött, így készségesen ajánlkozott idegenvezetőnek barátai számára az összegyűjtött tapasztalatával.

A többi francia várostól eltérően Strasbourg központja inkább egy német hegyi települést idézett favázas házaival és ódon utcáival. Az emberek nagy része valami német dialektusban beszélt, az utcanevek elzásziul is ki voltak írva - Kalbgass, Barweregass, Halbmondgass -, a teraszokon Black M vagy Maître Gims helyett Matt Pokora zenéje szólt, a könyvesboltban pedig nem Katicás-Macskás hanem Héroes d'Obernai és Royaumes d'Alsacya szuperhős-képregények voltak.

Először megebédeltek - Nino egy drágább éttermet nézett ki, de Adrien tiltakozott (ne már, menjünk gyorskajáldába, legalább egyszer érezzem úgy magam mint egy átlagos tini), így egy Subway-ben étkeztek a Fossé des Tanneurs utcában - ha úgy tetszik, a Gerwergrave-n.

A sétát a katedrális megtekintésével kezdték, melyet a párizsihoz hasonlóan Notre-Damenak neveztek és több, mint 140 méterrel magasodott a belváros fölé. A kilátóteraszról közel egy órán keresztül nézték a várost és környékét - Marinette csak arra tudott gondolni, hogy szuperhősként, őrjáratok után milyen jó lenne itt megpihenni Macskával - majd megtekintették az óramű-kiállítást és a templom belsejét is.

A katedrális előtt egy utcai árus lépett oda hozzájuk. - Nem idevalósiak az ifjú hölgyek és urak? Biztos szükségük van néhány mágikus dologra ezen a távoli, veszélyes helyen. Ajánlom ezt az ősi elzászi karkötőt, amely megvéd a Nachtkalbtól. Vagy ezt a katicás nyakláncot, ami szerencsét hoz a viselőjének. Vagy ezt...

- Hagyjon békénket, nem hiszünk az ilyenekben - förmedt rá Alya, szemeivel a menekülés útvonalát keresve, majd magával húzva a többieket.

- Hé, gondolják meg! - kiabált utánuk a nő. - Az életük függhet tőle!

- Ennyire hülyeturistáknak nézünk ki? - nézett Alya barátaira, miután lerázták az árust. Egy kisutcában voltak, amelyet zászlók díszítettek mindenféle céh címerével.

- Mi az a Nachtkalb, amitől meg kell védeni minket? - kérdezte Nino.

- Egy legenda egy szörnyről, ami éjszaka az utcákat járja és mindenkiben félelmet és rémálmokat kelt - mondta Adrien, aki nyilván már utánaolvasott az elzászi mondáknak. - Általában Colmar városához társítják, de azt mondják, itt is meg szokott jelenni.

Elértek az emberektől hemzsegő Petite France negyedhez, megnézték a fedett hidakat, majd a Gutenberg környékét, a meghitt kis Marché Neuf teret melyet két helyi szuperhős szobra díszített, aztán a Grandes Arcadeson keresztül kiértek a Strasbourg főterének számító, reneszánsz épületekkel szegélyezett Place Kléber-re. Nino megcélzott egy Starbucks-ot, hogy valami frissítőt igyanak a nap fáradalmai után.

- Hé, a kedvenc szuperhőseink - kiáltott fel Alya, ahogy beléptek a kávézóba. A pult mögötti táblára Katicabogár és Fekete Macska volt felrajzolva, egyikük egy hibiszkusz, a másik egy lime ízesítésű üdítőt kínálva. Alya és Adrien katicás, Marinette és Nino pedig macskás üdítőt rendelt, majd leülve a térre kihelyezett egyik asztalhoz késő délutánig beszélgettek és nézték a szökőkútban pancsoló gyermekeket.

Hazaérkezésük után filmnézés következett, majd Alya és Nino elvonult aludni, Marinette és Adrien pedig a teraszról nézték az előtűnő csillagokat.

- Úgy érzem, akármennyi időt el tudnék tölteni itt - jegyezte meg a fiú. Már egy nap eltelt a háromból, aztán pedig visszatérnek a párizsi hétköznapok.

- Miért nem megyünk egy rövid sétára? - kérdezte Marinette. - Olyan keveset láttunk még Strasbourgból... megnézhetnénk Krutenaut, a német negyedet...

- Most? Ketten?

- Miért ne? Jössz?

- Nem is tudom - mondta zavartan a szőke. - Mondtam, van egy elzászi legenda a Nachtkalbról, ami az éjszakai utcákat járja és félelmet kelt az emberekben, akik esetleg meg is halnak...

- És te hiszel az ilyenekben? Ez csak turistáknak kitalált maszlag.

- Hát... jól van, mehetünk - adta be a derekát a fiú.

Kelet felé indultak, hogy végigjárják a Krutenau-negyed mézeskalács-házikókkal szegélyezett kisutcáit. Egy házak közé rejtett játszótéren megálltak, és az ablakokból kiszűrődő otthonos fényben kibetűzték a védőkorlátra, gyermekrajzok mellé írt szöveget: Les fleurs ont toutes le parfum des rayons de lune. Az összes virág holdsugár-illatot áraszt... Marinette eltűnődött, vajon tényleg olyan-e a holdsugár illata, mint a májusi elzászi éjszakáé.

Nagy kerülővel visszatértek a Grande Île-re, hogy megnézzék a katedrálist éjszakai kivilágításban. Szokatlanul kevés járókelő volt az utcán, egyáltalán nem volt olyan nyüzsgés, mint a párizsi estéken, és az a pár ember is, aki elhaladt mellettük, sietett és furcsán nézett rájuk.

Az Alt Winmärikon Marinettet valami rossz érzés fogta el... mintha valaki - vagy inkább valami - követné őket. Hátranézett és megdermedt, mikor anyagtalan sötétséget látott gomolyogni az utca végén, amelyből két sárga szem sejlett fel. Apró félelem-hullámok árasztották el elméjét. - A Nachtkalb! Mégis igaz volt a legenda! - Visszafordult és osztálytársát kereste, de a fiú nem volt sehol. - Adrien! Adrien!

A sötétség közeledett. Marinette észrevette, hogy a házak ablakaiból már nem szűrődik ki világosság, és az utcai lámpák is egyesével alszanak ki. Mintha egy másik, párhuzamos, fekete világba került volna emberek és fény nélkül.

A lányt rémület fogta el. Nem lévén jobb ötlete, úgy döntött, felveszi szuperhős-alakját, bár fogalma sem volt, hogyan győzi le a legendák megelevenedett lényét. Beugrott egy kisutcába majd megszokásból körülnézett, de minden kihalt volt. - Tikki, pöttyöket fel!

A következő pillanatban már piros, testhezálló ruhájában állt a sötét bérházak által szegélyezett utcán, farkasszemet nézve a testetlen sárga szemekkel. Próbaképpen kivetette jojóját és érezte, hogy a sötétség kissé visszahúzódik - még egy utcai lámpa is pislákolni kezdett - de a következő pillanatban egy sötét hullám érkezett a lény irányából mely határtalan rettegést és kétségbeesést idézett elő Katicában. A lány megfordult és sikoltozva rohanni kezdett az Homme de Fer tér irányába. A páni félelem hamarosan alábbhagyott, a szörny pedig eltűnt, a város azonban ugyanolyan sötét maradt.

Macska ekkor érkezett meg melléje, zöld szemei aggodalmasan villogtak. - Szia Bogár. Fura itt találkozni veled. Látom, nem csak Párizsban van szükség ránk. Mi az ellenség?

- Valami szörny, ami félelmet ébreszt mindenkiben. Annak ellenére hogy tisztelem a legendáikat, nem hagyhatjuk, hogy terrorizálja a várost. De még én sem tudok ellenállni neki.

Körülnéztek. Az Homme de Fer elhagyatott volt, de az Haute Montée felől ugyanolyan feketeség kezdett gomolyogni, mint az előbb az Alt Winmärikon.

- Ott van - mutatott rá Macska. - Akkor űzzük vissza oda, ahonnan jött - vette elő botját.

- Vigyázz, cicus. Nagyon nagy az ereje. Ne kerülj a hatása alá.

- Nem fogok. Én vagyok a világ legbátrabb macskája - jegyezte meg a fiú. - De csak akkor, mikor életem szerelme mellettem van - kacsintott. Megindult az Haute Montée-n a feketeség felé, melynek már sárga szemei is kivehetőek voltak.

A Nachtkalb egy újabb sötét hullámot dobott feléjük. Katica pánikba esve húzódott vissza a tér felé, Macska azonban éppen csak megtántorodott, majd a lény irányába vetette magát. Hosszú botjával néhányszor az árny felé sújtott, és az mindannyiszor összébb húzódott. Katica felbátorodott és megindult, hogy csatlakozzon társához.

A feketeségből ekkor nagy, pókszerű árny-lények váltak ki és megrohamozták Macskát. A fiú megpróbálta távol tartani a támadókat, de azok újból és újból nekiugrottak, minden irányból ostromolva őt. Macska hősiesen küzdött ellenük, hol egyiket, hol a másikat verte vissza, de a pókok rövid időn belül áttörték védelmét és a földre vitték, aztán látszólag valami mérget fecskendeztek testébe, mert néhány másodperc múlva a hős elernyedt és többé nem mozdult.

- Cicus, neee! - Katica ekkor ért oda, de semmit nem tudott tenni, mert egy félelem-hullám ismét menekülésre kényszerítette. Rémülten visszarohant az Homme de Ferig, majd leroskadt egy villamosmegálló padjára és zokogva próbálta összeszedni magát.

Mikor kétségbeesése kicsit alábbhagyott és képes volt józanul gondolkodni, úgy döntött, hogy itt az idő utolsó esélyéhez, a szerencsetalizmánhoz folyamodni. Reménykedve feldobta jojóját és egy kis karkötő esett a kezébe. Rögtön felismerte: azonos volt azzal, melyet az árus próbált rásózni a délután a katedrálisnál. Ajánlom ezt az ősi elzászi karkötőt, amely megvéd a Nachtkalbtól.

Felcsatolta, hogy elszánt rohamra indujon a szörny ellen. Visszanézett az Haute Montée felé, de ott már semmi sem mozdult, csak Macska élettelen teste feküdt a köveken. Katica odarohant és letérdelt a fiú mellé, majd megpróbálta kitapintani pulzusát, de nem érzékelt semmilyen életjelt. - Visszahozlak, ígérem - szorította meg a jéghideg mancsot.

A Nachtkalb ezúttal a Fossé des Tanneurs felől tűnt fel. Fekete hullámokkal kezdte ostromolni Katicát, de a talizmán mindannyiszor hatástalanította a sötét energiát. A lány a szörny felé csapott a jojóval, az pedig összerándult és hátrálni kezdett. Katica jojóját pörgetve ugrott a feketeségbe, a Nachtkalb pedig apró ködfoszlányokká változott és szétoszlott a város felett.

Katica zihálva nézett a lassan eltűnő árnyak felé, majd körülnézett, hogy megbizonyosodjon, nem tér-e vissza a fenyegetés. - Csodálatos katicabogár! - dobta fel végül a karkötőt. A sötétség megszűnt, az utcai lámpák egyenként gyúltak ki, a bérházak ablakai pedig fényárba borultak.

A lány gyorsan visszaszaladt az Haute Montée-ra, de az elesett feketeruhás hős már nem volt sehol. - Macska! Macska, merre vagy? Macska! - Végigrohant az utcán, társát szólongatva.

- Katica! Katica? - rohant elő a fiú a Place Kléber felől, majd egymás karjaiba vetették magukat.

- Cicus... azt hittem, elveszítettelek - szipogta a lány, Macska vállába fúrva a fejét.

- Én azt hittem, téged veszítettelek el - válaszolta Macska, szorosan átölelve Katicát. - Mikor megtámadtak és megöltek téged az árny-párducok...

- Engem? - képedt el a hősnő. - Én úgy láttam, téged öltek meg az árny-pókok...

Macska gondolkodott egy ideig. - A Nachtkalb nem csak egyszerű rémületet keltett, hanem megmutatta legrosszabb rémálmainkat is. És hősként mindkettőnknek az a legnagyobb félelme, hogy elveszítjük a másikat. Nem az, hogy elbukunk, vagy hogy kudarcot vallunk.

A fülbevaló már negyedszerre jelzett. - Mennem kell, Cicus. Tíz perc múlva találkozzunk a katedrális kilátóteraszán, jó? Aztán megyünk egy rövid őrjáratra, hogy lássuk, minden rendben van-e a várossal.

- És mondasz egy esti mesét, ahogy múltkor megígérted.

- Persze. Nem felejtettem el. - mosolygott Katica. - Szép volt - nyújtotta ökölpacsira kezét, mielőtt eltűnt volna egy kisutcában.

---

Strasbourghoz ezer szál fűz engem, és igyekeztem mindent valósághűen leírni, az Orangerie hiúzaitól a Pont aux Chats kis parkjáig. Igen, valóban Notre-Damenak hívják a strasbourgi katedrálist, és igen, fel lehet menni egy kilátóteraszig. Igen, a Place Kléber-i Starbucksban egyik nyáron valóban voltak katicás-macskás üdítők. Igen, létezik a kis játszótér, ahova fel van írva, hogy Les fleurs ont toutes le parfum des rayons de lune (bár nem a központban, hanem kinnebb, a Futura Glacière környékén).

És igen, a Nachtkalb is létezik, bár legutóbb nem Strasbourgban látták, hanem Colmarban. Az utcai árusoktól viszont óvakodjatok. Strasbourgban is, Colmarban is.