Ez a szerda délután különösen zsúfolt volt a pékségben. A szokásos munka és rendelések mellett egy cég félszáz szendvicsre adott le rendelést egy csapatépítéshez, egy másik ünnepélyre pedig több tál sós péksüteményt kellett készíteni. A segédek megállás nélkül dolgoztak, és Marinette is besegített, hogy időben elkészüljenek. Az ajtó fölötti időmérő még fél órát mutatott zárásig.

A telefon ismét szólt, Sabine pedig rövid beszélgetést folytatott a hívóval. - Egy kisebb rendelés - mondta, miután letette a készüléket. - Monsieur Duhamel volt az, egy doboz croissantot és tizenkét nagy macaront rendelt. Rögtön összeállítom, aztán hívok egy futárt, hogy elvigye.

- El tudom én is vinni - szólt közbe Marinette, aki már levetette kötényét. - Csak öt percre lakik, közel a Saint-Sulpice-hez.

- Hmm. - Sabine szúrósan végigmérte, mintha azt fontolgatná, hogy a kétbalkezes lány vajon túléli-e az öt perces utat. Végül bólintott, majd pár perc múlva a kezébe nyomott egy dobozt. - Köszönöm, Marinette.

Dieudonné Duhamel a Palais Garnier zongoristája volt, és szabadnapjain magánórákat adott a tehetősebb párizsiaknak. A zongoraóra zárásaként pedig stílusosan meg is vendégelte őket néhány finomsággal, melyeket nem egyszer a Tom & Sabine pékségből rendelt. Bár közel lakott, beletelt egy időbe, amíg Marinette megtalálta a bérházat egy fákkal szegélyezett, kis mellékutcában. A zenész a második emeleten lakott, lakása elfoglalta a szint nagy részét; barokk motívumokkal díszített bejáratán zongorajáték szűrődött ki.

Duhamel úr saját maga nyitott neki ajtót. - Jó estét... öö...

- Marinette - mondta a lány, átnyújtva a csomagot.

- Marinette. Köszönöm. A tanítvány mindjárt befejezi. - A dobozzal együtt egy folyosó irányába indult.

A lány egyedül maradt a hallban. Bepillantott a szobába, ahonnan a zene hallatszott, és legnagyobb meglepetésére Adrient pillantotta meg, amint a hangszeren játszik.

- Adrien? - kerekedtek el a szemei, ahogy megállt az ajtóban. - Ide jársz órára?

- Szia, Marinette - mosolyodott el zavartan a srác. - Nem... otthon szoktak lenni az óráim, de a tanárom elutazott két hétre, és addig apám elintézte, hogy Monsieur Duhamelhez járjak.

- Aha - bólintott a lány, egyik lábáról a másikra állva. - Akkor nem is zavarok...

Ekkor jelent meg Monsieur Duhamel, két tálcán hozva a süteményeket. - Nocsak, Marinette, ismered a fiatalurat?

- Igen, ő... szóval... az osztálytársam.

- És ahogy látom, nem is közömbös a számodra - jegyezte meg a férfi. - Adrien, miért nem játszol valamit a hölgynek?

A fiú elpirult a tanár megjegyzésére. - Igen, legjobb barátok vagyunk - sietett leszögezni, majd a billentyűkre helyezte ujjait és játszani kezdett.

A zene egyszerű volt, talán valami népdal vagy gyermekdal, Adrien mégis annyi érzelmet sűrített az előadásba, hogy Marinettet elfogta a melankólia. Mintha valamilyen bánatról, veszteségről szólt volna a darab, és a srácnak teljességgel sikerült átadnia ezt az érzést a rövid, alig két perces játékkal.

- Tudtam, hogy ezt fogod választani, Adrien - mondta Monsieur Duhamel, miután a fiú a végére ért. - Egy népdal feldolgozása egy Bartók nevű magyar zeneszerzőtől, a címe az, hogy Csillagok, csillagok - magyarázta Marinette-hez fordulva. - Nem hiszem, hogy ismerik nálunk ezt a darabot. Szerelmi bánatról szól, és a fiatalúr mondta, hogy nagyon át tudja érezni a hangulatát, ugyanis ő is reménytelenül szerelmes valakibe, és nem tud lemondani róla.

Adrien elvörösödött és a tenyerébe temette arcát. - Nem kell mindenki tudja.

Marinettet szíven találta a dolog. Szóval a hercege szerelmes valakibe, és az nyilván nem ő. - Mennem kell - nyögte ki végül. - Tetszett a darab. Köszi.

- Nem maradsz még? - kérdezte reménykedve Adrien.

- Nem... még rengeteg dolgom van... és házi feladat és...

Az utcára kilépve sietett vissza a pékségbe. A zene megragadt az elméjében, és végigkísérte-kísértette útján.

---

Még akkor is a dallam járt a fejében, mikor Katicaként éjfél körül az Eiffel torony felső teraszának korlátján ült, Fekete Macskára várva, hogy elkezdhessék az esti őrjáratot. Halkan dúdolni kezdte, és ugyanaz a melankólia járta át, mint a délután.

- Látom, jó kedved van, hölgyem - hangzott fel mögötte Macska hangja.

- Vááá! - Katica összerezzent és majdnem lecsúszott a korlátról. - Mondtam már, hogy ne lopózz ilyen hangtalanul mögém.

- Macskaösztön. - A fiú felült társa mellé a korlátra. - Ritkán hallak énekelni. Csillagok, csillagok, ha nem tévedek?

- Honnan tudod? - sandított rá Katica. Dieudonné Duhamel elmondásából arra következtett, hogy Franciaországban szinte senki nem ismeri a darabot.

- Egy művelt macska vagyok. Még el is tudom játszani zongorán.

- Na azt már nem hiszem.

- Bemutassam? - kacsintott Macska.

- Hát... igen. Miért ne. - A lány vágyott rá, hogy még egyszer hallja a dallamot, amelynek már szerzőjére sem emlékezett. Az interneten egész este kereste, de minden próbálkozása sikertelen volt. - De hol találunk zongorát?

Macska letekintett a városra, majd egy közeli pontra mutatott. - A Palais Garnierben. Gyere.

- Micsoda? Dehát zárva! Hogy jutunk be?

- Ilyenkor miénk a város, nem? Bízd rám. - A fiú kezébe vette botját és elrugaszkodott.

- Ez nem lehet igaz - sóhajtott Katica, majd követte társát a színház tetejére. Macska rövid próbálkozás után kinyitotta a legfelső emelet egyik ablakát, majd beugrott a sötétbe.

- Macska!? - A hősnő benézett az ablakon, majd bemászott. - Ezt nem kellene! Mi lesz, ha elkapnak? Mit fognak írni rólunk a híroldalak?!

- Nem kapnak el - mondta Macska, majd végigment egy rövid folyosón, és benyitott egy előadóterembe. Kézen fogva vezetve Katicát; számára nem jelentett gondot, hogy biztonságosan tájékozódjon a sötétben. A kulisszákon áthaladva egy színpadra értek, amelyen egy nagy hangversenyzongora állt. A fiú otthonosan mozgott az épületben, és a lány eltöprengett, vajon mivel foglalkozik társa civilben; netán valami előkelő család sarja, akik gyakran járnak ide koncertre?

- És ha meghallanak?

- Ha van is őr, a földszinten van. Senki nem fog meghallani. És ha igen, legfennebb azt hiszik, hogy az operaház fantomja.

Leült a hangszer elé, óvatosan felemelte a billentyűzet fedelét, és a következő pillanatban felcsendültek az első akkordok. Sziporkázó cseppekként törték meg az éjszaka csendjét, félénk visszhangokat keltve a teremben. A darab másként hangzott, mint Adrien előadása, valahogy reményteljesebben - és  a lány nem tudta eldönteni, hogy melyik változat volt rá erősebb hatással.

A zene vége után egy ideig csendben ültek. - Köszönöm. Nagyon tetszett - rebegte végül Katica.

Macska felnézett rá. - Hölgyem... te sírsz?

- Nem, dehogy... - Lát a sötétben, emlékeztette magát a hősnő. - Igen. Ez a szám egy szerelmi bánatról szól, és... megérintett.

- Talán neked is összetörték a szíved?

Katica bólintott. - Hosszú történet - sóhajtotta, mikor látta, hogy társa szemei kérdőn rászegeződnek. - És tudod, hogy nem árulhatunk el személyes dolgokat magunkról.

A fiú témát váltott. - Honnan ismered ezt a darabot?

A hősnő fontolgatta, hogy mennyit áruljon el. Monsieur Duhamel utalt arra, hogy a darab itt szinte ismeretlen... de nyilván tévedett, ha még Cicus is el tudja játszani. - Egy osztálytársam adta elő nekem ma délután. Éppen zongoraórája volt, mikor meglátogattam a tanárát.

Fekete Macska fülei az ég felé meredtek. - És ő az a fiú, akibe reménytelenül szerelmes vagy?

- Igen - csúszott ki önkéntelenül is Katica száján.

Macska felállt és szembefordult társával, szemében a felismerés fényei csillantak meg, száján halvány mosoly játszott. Katica megbabonázva nézett a világító zöld szempárba, és azon tűnődött, vajon nem leplezte-e le magát.