Újabb mozgalmas fejezet, amiben hősnőnk beteget játszik, és egy kicsit jobb kapcsolatot kezd el ápolni a kwamijával.

És, mivel a visszajelzések alapján az előző fejezet vége kissé ijesztőre sikeredett, most visszafogtam magam. Nincsenek játékbabák, nincsenek gonosz árnyékok;)

Van helyette Lucifersrác;)

Morogva ébredtem, ugyanis teljesen elzsibbadt a nyakam. Az este valahogy sikerült félig lemásznom az ágyról, és most félig lelógtam. Félálomban, nyöszörögve küzdöttem magam vissza a kényelmes matracra, és akaratlanul is azon gondolkodtam, hogy bezzeg Londonban nem volt ilyen.

Pozitív gondolatok, Becky! Ahogy Merrigan néni tanította!

Ezektől a kora reggeli akrobatamozdulatoktól sajnos teljesen éber lettem, ezért megpróbáltam felülni, de ezzel csak megrémisztettem magamat. Ugyanis ült valaki a mellkasomon.

A kis tollacskáit felborzolva bámult rám a kwamim. Kerry összehúzott szemekkel méregetett, mintha azt vizsgálná, épelméjű vagyok-e.

- Jó reggelt, Kerry! – akartam volna mondani, de sajnos csak egy „Hmmmpffam"-ra futotta. Ez van, ha az ember lánya nem az a koránkelős típus.

Kerry még mindig engem bámult, majd amikor megszólalt, kicsit még nagyobbra tágult a szeme. – Mit álmodtál?

- Hmm? – kérdeztem vissza, ahogy újra megpróbáltam felkelni, ezúttal is sikertelenül.

- Mit álmodtál? – ismételte meg Kerry a kérdést, ezúttal kicsit szájbarágósabban.

- Nem... nem emlékszem – hunyorogva próbáltam felidézni, miközben a plafont bámultam (mikor lett ott egy rés? Sürgősen újra kell festenem).

- Kiabáltál álmodban – jegyezte meg tétován Kerry, és most inkább kotlóstyúknak tűnt, semmint kolibrinek. Mintha aggódott volna értem.

- Tényleg? – szórakozottan keltem ki az ágyból és a takaró földön heverő részét felnyaláboltam, majd a matracra dobtam. – Eddig még senki sem mondta, hogy zajos vagyok...

- Nem zajos, beszédes. Egy férfiról beszéltél. Szerintem... - röpködött Kerry ide-oda.

- Aú! – sikítottam fel, és a karomhoz kaptam. Jópár vörös csík szabdalta fel, és körülöttük rózsaszínre hólyagosodott a bőr. Ez valamikor biztos nagyon vérzett. Amint Kerry meglátta, amit nézek, ő is elhallgatott, és félve az ágyam felé nézett.

A lepedő jónéhány helyen vöröses foltoktól tarkállott. Ha nem tudtam volna, hogy én aludtam benne, azt mondom, hogy erre járt a baltás gyilkos. Vagy... valami egészen más történt.

Vér tódult az arcomba, ahogy kitessékeltem Kerryt, öltözködésre hivatkozva. Ő csak annyit mondott, „Ne kurtizánosan!" és eltűnt a konyhában. A gardróbomra pillantva örültem, hogy nem ígértem ezt meg neki, ugyanis eszembe jutott, hogy ma csinosan akartam öltözködni.

Elkezdem ugyanis a Sammy-Projectet.

*******

Óvatosan kémleltem ki a folyosóra, majd miután megbizonyosodtam róla, hogy anyu nincs látótávolságon belül, kirohantam, becsaptam az ajtót és be is zártam magam mögött. Reggel nincs idő eltüntetni a véres ágyneműt, és délutánig nem akarom, hogy bárki bemenjen a szobámba.

Kerry vitorlázva közölte, hogy megint nincs kaja, én pedig teljes nyugalommal vágtam be a fejem a konyhapultba, a friss sminkemet veszélyeztetve.

- Ha engem kérdezel, az anyád flúgos – állapította meg Kerry, miközben érdeklődve figyelte a szenvedésemet. – Elfelejt dolgokat, annyit eszik, mint egy ló és a felelősségtudata... hát arról ne is beszéljünk – pontosan tudtam, hogy anyu felelősségtudata a gyökkettővel egyenlő, de furcsának éreztem, hogy ezt a kwamim is az orrom alá dörgöli.

Felkaptam egy tollat az asztalról, és a kezemre firkantottam, hogy chiamag. Ettől talán eszembe jut a bevásárlás.

- És most mit fogsz enni? – kérdezte kíváncsian Kerry. Az órára pillantottam, és az időt látva elkerekedett a szemem. Még nem csináltam semmit, de már elkéstem...!

- Almát – jelentettem ki hősiesen, azzal felkaptam a pulton árválkodó gyümölcsöt és kirohantam az ajtón. Aztán meg persze vissza, a sulitáskámért.

- Héj! Héj Ciklonka – röpködött ide-oda Kerry. – Az okés, hogy a te élelmezésed meg van oldva, de én mit fogok enni? Ha?! Ha?!

*******

A csengőt már az utcán is hallottam. Besprinteltem a kapun, a táskám csak úgy zúgott utánam. Az udvarra érve azonban értetlenkedve fordultam körbe a zárt ajtók láttán.

- Csodás! – fakadtam ki hangosan. – És most hogy a fenébe találjam meg a termemet?!

- Halkabban! – csitított Kerry a zsebemből. – Nézd meg azt a táblázatodat vagy mit, a napi tábla... vagy hogy is hívják... - zavarodott össze teljesen.

- Órarend – előkaptam a kérdéses papírt a táskámból és kisimítottam rajta a gyűrődéseket. Végigfutattam a szemem a szerdai napon... – A harmincnégyesben, hát persze! – egy nyögéssel felkaptam a hátamra a táskát. – Nehogy bármi egyszerű legyen! – azzal elkezdtem felvonszolni magam az emeletre. Már most éreztem, hogy az alma energiája kezd elfogyni.

Egy sóhajjal nyitottam be a terembe – úgy tűnik, mindig én leszek a késő. Az asztal mellett már egy tanár állt, akinek a magyarázata közepén léptem a terembe. Rögtön felém fordult és hozzám intézte a szavait.

- Nicsak, mit hozott du hanneton – pardon? Nem értettem az utolsó szót! - Bizonyára az új diák. Kihez van szerencsém, ifjú hölgy? – a tanár kedves mosolyát látva csak még idegesebb lettem. Éreztem, hogy az arcom egyre vörösödik (sosem tudtam jól álcázni, ha valamit nem értek) és csak remélni mertem, hogy az ismeretlen szó nem egy káromkodás volt.

- Mi-micsoda? – kérdeztem vissza, valószínűleg egy kicsit értetlenül.

- Hogy hívnak, kedves? – ahá, nem káromkodás volt!

- Bec... Rebecca Gardner vagyok– javítottam ki magam, amint rájöttem, hogy egy tanárral beszélek.

- És hogy szólítanak? – kérdezte ártatlanul, mire kissé gyanakodva pillantottam rá. Egy tanár sem lehet ennyire jófej. Lehet, hogy ez egy akuma...?

- Becky-nek – fürkészni kezdtem, hátha valami abnormálisat tapasztalok rajta, de a határtalan kedvességet leszámítva teljesen átlagosnak tűnt.

- Jól van Becky, akkor siess a helyedre, mert a végén még lemaradsz a csillagászat gyönyörű tudományáról! – tapsolt egyet, hogy újra felkeltse az osztály figyelmét. - Na szóval, akkor mire is hasonlít Jupiter? – erre az egyik idióta benyögött valami orbitális hülyeséget, és mindenki rötyögött egyet. A zajt kihasználva Kerry megnyugtatott, hogy nem, nem egy akumáról van szó, és figyelmeztetett, hogy ezúttal figyeljek az órán.

Ez persze nem sikerült, hiszen az alma miatt egész órán a korgó gyomromat hallgattam.

*******

- Gyerünk Rebecca! Ez csak egy fiúöltöző a szünetben...! Mégis, mi baj történhetne? – próbáltam utánozni magamban Merrigan néni hangját, természetesen sikertelenül. Az összes ujjacskám nem lenne elég arra, hogy megszámoljam, mi minden mehet rosszul.

- Szerintem rossz ötlet – dünnyögte Kerry a pulcsim zsebéből, és teljes mértékben igaza volt. De egy Gardnert nem tántoríthat el a küldetésétől holmi félmeztelen lacrosse-csapat.

- Szerintem is – gondoltam, de már nem futamodhattam meg. Elindultam, akár Leonidász, mikor belépett a thermopülai szorosba. Azért remélem, hogy a végén én nem járok úgy, mint ő.

Sajnos el sem értem a tesiöltöző ajtaját, mert egy kéz csapódott előttem a falnak, elzárva előlem az utat.

- Hova-hova, Aranyhaj? – talán egy kicsit rémülten fordultam a srác felé, és ahogy elnéztem őt, tudtam, hogy nem alaptalan a félelmem. A fiúnak ébenfekete haja volt, és olyan fehér bőre, mintha vámpír lenne. Az arcát milliónyi szeplő borította, és nem csak az orrát, hanem az arca két oldalát is, sőt lefutott a nyakán. De a szemei voltak a leghátborzongatóbbak: két fekete lyuk, mintha egy kútba próbálna lenézni az ember.

Határozottan veszélyes.

- Én... öhm... - mi lesz már Becky? Hol marad a szokásos önbizalom, a felvágott nyelv, a... - benthagytam a tesicuccomat.

Szinte hallottam a tapsvihart a háttérben. Ekkora baromságot!

- A fiúöltözőben? – a srác egyik szemöldöke megemelkedett. Legszívesebben visszatekertem volna az időt, de akkor már ragaszkodnom kellett a hazugságomhoz. Jaj, miért nem találtam meg előbb Sammyt!

- Igen – morogtam, és megpróbáltam a keze alatt beslisszolni, de elkapta a csuklómat.

- Hadd találjam ki. Samuel-hez próbálsz beslisszolni. Kell neked egy kép, egy autógramm, vagy valamilyen cucca, hogy eltedd relikviának – úgy tett, mintha mélyen elgondolkodna. – A neved pedig... lássuk csak... Pauline, Elsa, Chiara vagy nem is, Daisy... - egy nagyot sóhajtott. – Te már a harmadik Daisy lennél a mai nap...

Most megint cserbenhagyott a franciatudásom, vagy tényleg megpróbálta kitalálni, hogy hívnak? Legszívesebben az orra alá dörgöltem volna, hogy a vaktában való névfelsorolásból egyik se talált, de éreztem, hogy az alma jelez a gyomromban.

Sürgősen be kell szereznem valami kaját!

Mielőtt elköszönhettem volna Lucifertől, a csengő úgy döntött, hogy ebben a szünetben sem kapok reggelit.

- A fenébe, megint el fogok késni! – sikoltottam fel, és elrohantam az osztályba, hogy ne kelljen újra fura szavakkal tűzdelt mondandókra válaszolnom. És egy cseppet sem érdekelt, hogy Lucifer idióta szőkének hisz-e vagy sem.

Egy cseppet sem.

*******

Csendben becsusszantam a padomba, és próbáltam nem valami látványosan szenvedni. Sajnos, ha az ember lánya éhgyomorral kényszerül függvényeket ábrázolni, akkor inkább az óráját nézegeti, semmint a füzetét.

Még csak kilenc óra van. Lerajzoltam egy csigásvektort a füzetembe, és megoldottam két tankönyvi példát. Egy félóra múlva újra rápillantottam az órámra.

Kilenc nulla öt. Hogy az a rohadt...!

Kész vége. Éhen fogok pusztulni. Ingerülten a padomban kezdtem el kotorászni, hogy kihúzzam valamivel azt a nyomorult koszinuszfüggvényt, de nem a ceruzám akadt a kezembe először.

Hanem egy szalvéta darabja. És abban a szalvétában volt valami.

Mogyorókrémes szendvics. Nyami-nyami. Óvatosan, nehogy a tanár észrevegye, elkezdtem letörni kis darabokat és eszegettem, miközben az óra haladt tovább. Úgy tűnik, van egy őrangyalom.

Jó lenne tudni, ki az...

*******

Az utolsó óra tesi volt.

Szögezzük le a legelején, hogy utálom a tesit. Teljesen felesleges, hogy egy csapat ember együtt izzadjon egy nem túl nagy teremben. Aki akar, az úgyis elmegy edzésekre, aki meg nem akar mozogni, az tesin sem fog.

Ezért én a Hallfield-ben is annak a híve voltam, hogy hagyjuk ezt a bohóckodást, és kikértem magam tesiről. Akkor anyu benne volt az egészben, de a költözés során meggondolta magát. És, mivel anyu jelenleg nem hajlandó tesifelmentést szerezni nekem valamelyik körzeti orvostól, kénytelen leszek eljátszani a hattyú halálát az órán, hogy kapjak sulis felmentést.

Ezért kész taktikával és a sminkkészletemmel felszerelkezve léptem be az öltözőben. Általában nem szoktam magammal hozni a sminkkészletemet, de a veszélyes idők veszélyes döntéseket kívánnak.

Átöltöztem, és a tükör elé állva megkezdtem a sápadtra sminkelésemet. Az elején kicsit túltoltam, és a Szívek Királynőjére hasonlítottam az Alizból, de a végére egész betegnek néztem ki.

- Mihaszna banda! – kiáltott be az öltözőbe egy pasas, aki csak a tesitanár lehetett. – Ki a pályára! – az órai eleji kis időhúzás után kiadta a parancsot, miszerint három iskolakör, és az előadás megkezdődött.

És mikor azt mondom, hogy az előadás megkezdődött, azt nem csak magamra értem: az osztály ugyanis teljesen megbolondult. Fél kör után elkezdtek nyafogni, és addig hisztiztek, amíg a tanár be nem dühödött és ordibálni kezdett velük. Még arra is rávett néhány balfácánt, hogy egymásra ugráljanak. Csak nagy nehezen tudtam visszafojtani a kuncogást, mivel az egész nagyon hasonlított egy Mr. Bean paródiára, amit nemrég láttam.

- Mindenkit megbuktatok! - üvöltözött Mr. D'Argencourt, így jobbnak láttam bedobni magam, mielőtt tesz róla, hogy ez meg is történjen. Görnyedt háttal léptem oda hozzá.

- Tanár úr, rosszul vagyok – a mondat közepére időzítettem egy lélegzetvételt, hogy hitelesebb legyen. A férfi összehúzott szemöldökkel végignézett rajtam, én pedig próbáltam elveszettnek és kínlódónak tűnni.

- Te ott! – mutatott rá valamelyik osztálytársamra. – Kísérd ki az orvosiba!

Egy szaggatottat bólintottam, jelezve, hogy megértettem, és elindultam arra, amerre az orvosit sejtettem. Ahogy hátat fordítottam az osztálynak, megengedtem magamnak egy diadalittas mosolyt. Habár, a neheze még csak most jön, a színpadi rész legalább már lement.

- Mégis hova mész? Az orvosi arra van – a kérdő hangra megfordultam, és te jó ég hiszen ez Doctor House lánya! Miért van az, hogy minket mindenki próbál összepárosítani?! Egy pillanatra még a szerepemből is kiestem.

- Bocs – morogtam, és elindultam abba az irányba, amerre ő mutatott.

A következő kanyarnál azonban megint rosszfelé fordultam, mire elkapta a karomat és másfelé kezdett el húzni.

- Ha esetleg hagyod, hogy hogy én vezessek, akkor talán odaérünk, mielőtt kitavaszodik – morgolódott, miközben úgy rángatott végig a folyosón, mint egy játékbabát. Dühös is lehettem volna, de nem voltam az, hiszen a maga kis furcsa módján segíteni próbált nekem. Meg persze én voltam a „beteg gyerek", úgyhogy nem állhattam le jelenetet rendezni.

Az egyik ajtó előtt maga elé penderített, így arra következtettem, hogy megérkeztünk.

- Köszi – motyogtam.

- Ne nekem köszönd, hanem a tanárnak. És légy szíves siess, mert nem akarok itt megöregedni! – fonta keresztbe a karjait.

- Itt maradsz? – lepődtem meg. Azzal nem számoltam, hogy közönségem is lesz!

- A kísérésbe a visszafele út is beletartozik – magyarázta, majd valószínűleg eszébe jutott valami, mert felvillantotta a már védjegyévé vált Lucifer-vigyort. – Ráadásul amúgy sem hiszem, hogy egyedül visszatalálsz.

Egy sértett ajakbiggyesztéssel nyitottam ki az ajtót, és színpadra léptem.

A védőnő az asztala mögött ült, és nagyban nyomkodta a számítógépét, amikor beléptem.

- Igen? – kérdezte, elnyújtva a g-t.

- Rosszul vagyok – nyöszörögtem, és leereszkedtem az egyik székre. A nő a szemüvege fölött nézett rám; sejtettem, hogy szánalmas látványt nyújtok, de pont ez volt a cél. – Tesiórán iskolakörök voltak. Úgy érzem, megfulladok...

- Értem. Nos, gyere ide! – megmérte a vérnyomásomat, és meghallgatta a mellkasomat azzal a mókás kis hideg izével.

- Könnyített testnevelésóra – szólt az ítélet, én pedig próbáltam nem nagyon vigyorogni. – Örülnék, ha csináltatnál egy-két allergiatesztet – tette hozzá, miközben az akták között keresgélt. – Biztos, hogy a 9.A-ba jársz? Nem találom a dossziédat.

- Most költöztünk ide – válaszoltam ártatlanul. A védőnő sóhajtott egyet.

- Akkor megbízhatlak azzal, hogy elviteted magad anyukáddal allergiateszteket csináltatni? – kecskére káposztát? Naná!

- Hát persze! – és az előadás véget ért, köszönjük, hogy megtiszteltek minket!

A győztesek büszkeségével léptem ki az ajtón, és még Miss-Nemszólok-Hozzád nemszólós modora sem tudta a kedvemet szegni.

*******

- Nem értem, hogy lehet ez, de neked hülyébbnél hülyébb ötleteid vannak – nyafogott Kerry a vállamon. Néha tényleg úgy éreztem, jobban járnék, ha nyomatnék valamit a fülhallgatómban, semmint az őskövület kwamimat hallgatom.

- Szerintem zseniális volt – jelentettem ki, és zsebre dugtam a kezemet. – Nem értem, mi bajod van vele.

- Kibújsz a kötelességed alól – rázta a fejét, csak úgy röpködtek a bóbitái. – Nem tetszik ez nekem.

Vállat vontam. Az öltözködési stílusommal is voltak problémái, úgyhogy ezt elkönyveltem annak, hogy szimplán nem vagyunk egy hullámhosszon.

Az első állomásom a Fressnapf-ban volt, ahol vettem egy hatalmas zsák macskakaját Poppinak. Direkt a kedvencét, nehogy eszébe jusson megint levadászni Kerryt.

Miután végigcipeltem azt a szörnyű nagy zsákot a fél városon, vettem magamnak reggeliből is. Vagy háromféle zabkását felvásároltam, és a chiamag készletemet is feltöltöttem. Kerry pedig kapott pár doboznyi Cini Minis-t, de csak azzal a feltétellel, ha visszafele úton nem nyavalyog, hanem befogja a száját. Erre persze megsértődött, de ez nem tartott sokáig.

- Te a Hard Day's Night-ot hallgatod? – sipította, mire páran felénk fordultak. Úgy tettem, mintha a telefonomon beszélnék, majd, mikor mindenki visszatért a tennivalóhoz, helytelenítően ránéztem.

- Igen... szeretnéd te is? – heves bólogatás volt a válasz. Odaadtam neki az egyik fülhallgatót, és a szárnyával a feje oldalához szorította. Végül így mentünk haza.

*******

- It's been a hard day's night! – kurjantotta Kerry, ahogy beléptünk a lakásba.

- Kerry! – szóltam rá. – És ha anyu itthon lett volna?

- De nincs! – repülte körbe a szobát. – And I been working like a dog!

- Micsoda biológiai mutáció lenne – morogtam, és ledobtam a sok cuccot. Poppi odasomfordált a lábamhoz és hozzádörgölőzött.

- Szia cicus! – vakargattam meg a fülét, mire dorombolni kezdett. – Kérsz egy kis kaját? – heves nyávogás volt a válasz, úgyhogy kiraktam neki egy adag kaját, és, mivel Kerry is abbahagyta a karaokizást, ő is kapott egy tálnyi müzlit.

Fél óra alatt kiszenvedtem magamból egy matekházit, a többi feladatot pedig gyorsan összecsaptam, és már készen is álltam a gyakorlásra.

- Kerry, szárnyak szét! – megvártam, amíg teljesen átváltozok, majd megpróbáltam elkapni a botomat. Elegánsan átestem a kanapén, és még hozzá sem tudtam érni.

Poppi végignézte a bénázásomat, és csak egy átlagos unottmacska-nézéssel kommentálta ügyetlenségemet.

- Ha megszólalsz, kilógatlak az ablakon – morogtam, majd bezártam a szobám ajtaját. Semmi szükség arra, hogy anyám rájöjjön, mit művelek „tanulás" címén.

Kimásztam az ablakon, megálltam, hogy ne nézzek le, és pillanatokon belül már a tetőn is álltam. Még soha nem használtam szalagot, de hát egyszer mindent el kell kezdeni...

Meglendítettem a fejem fölött, mintha ostorral akarnék csapni egyet és aztán kiengedtem magam elé. A szalag kilőtt, majd ernyedten zuhanni kezdett.

- Ja! – sikkantottam. – Hogy ezzel célozni is kell! – attól tartok, túlságosan is elkezdtem bízni a mágiában. A következő tíz percet azzal töltöttem, hogy megpróbáltam eltalálni az ereszcsatornát. Sokadszorra sikerült csak, én pedig összeszedtem minden bátorságomat és ugrottam.

Teljes lendülettel csapódtam a falnak, majd a földön landoltam, de amint sikerült felállnom, kurjantottam.

- Sikerült! – öklöztem bele a levegőbe. – Tényleg sikerült!

A sikersorozat kisebb-nagyobb megszakításokkal folytatódott, míg végül a toronyóra jelezte, hogy pontosan nulla percem van hazaérni. Rémülten csapkodtam végig a háztetőkön, míg végül az utcánkba értem. Már láttam is a nyitott ablakomat, csak el kell jutnom odáig...

Átugrottam az utca fölött és a szobámban landoltam. Egészen az ajtóig gurultam, és ha nem lett volna bezárva, szerintem a folyosón állok meg. Akkora robajjal csapódtam neki, hogy azt hittem, kidöntöm a helyéből.

- Jól vagy, Becky? – hallatszott anyum hangja valahonnan a konyhából.

- Igen! – kiáltottam ki, majd halkan elsuttogtam a varázsszavakat. – Kerry, szárnyak össze! – hallottam, ahogy anyum a kulccsal babrál. Mikor az ajtó kinyílt, vigyázzállásban, vigyorogva néztem anyámra.

- Hűha! Miket meg nem tesz az ember lánya, hogy bemagolja azokat a fránya antitesteket! – lengettem a kezem, aztán a megdöbbent anyám mellett kislisszoltam a konyhába.

Ez közel volt.

*******

- Nincs ezeknek életük, vagy mi van? – legszívesebben lefejeltem volna a monitort. Levezetésnek alvás előtt elkezdtem végignézni a Katiblog felvételeit, és teljesen kiakadtam. Háromnaponta kerültek fel képek akumatámadásokról. Három naponta!

- Ezek alapján simán meg tudnám mondani, mikor lesz a következő – visszagörgettem a legutóbbi videóbejegyzéshez (valami rókaszerű lány parádézott benne) és az ujjaimon kezdtem el számolni. – Huszonhét, huszonnyolc, huszonkilenc, harminc... te jó ég, az holnap lesz! – sikoltottam. Úgy döntöttem, gyorsan elvetem a teóriámat. Halálfej össze-vissza küldi az akumáit és kész. Még nem állok készen egy nyilvános harcra.

Ettől függetlenül egy kicsit félve kezdtem el jegyzetelni. Mindössze két akumáig jutottam el; az egyik Kőszív volt, aki ha jól sejtem az első szörny volt. A posztok róla nekem összevisszaságnak tűntek: először megjelenik, aztán legyőzik, aztán megint harcolnak vele... az legalább egyértelmű volt, hogy Katica nem nagyon találta a helyét. Néha félénknek tűnt, néha tisztában volt a képességeivel... a biztonság kedvéért azért lejegyeztem egy kérdőjellel, hogy skizofrén?

A posztok ezután a hősök fontosságáról szóltak, a következő akuma pedig valami golyóbohóc vagy mi a szösz volt, aki a léggömbjeivel parádézott. Róla nem volt valami jó a felvétel, ezért nem is húztam az időt sokáig.

Mivel elkezdtem ásítozni, úgy döntöttem, itt az ideje lefeküdni.

- Jóéjt Kerry! – motyogtam, és bebújtam az ágyamba. Kerry lassan leírt egy tiszteletkört, és megállapodott a paplanomon.

- Mit csinálsz?

- Szerintem vedd le a karkötődet – csipkedte meg a kezem.

- Aú! De miért? – kezdtem el lehúzni a kérdéses ékszert. Kerry figyelte, ahogy lejön, majd az éjjeliszekrényemre helyezem.

- Jobb álmaid lesznek nélküle – suttogta, majd a párnámra repült és a szárnya alá helyezte a csőrét. – Jóéjt, Becky!

- Jóéjt, Kerry! – és már süllyedtem is, bele azálomtalan alvásba.