Halihó mindenkinek!

Ma Becky-nap van, azaz most ebből a sztorimból készültem új résszel (Project még a héten frissül, chill van gyerekek).

És, mivel biztos sokan hallottatok szeptember 22.-edikéről, hadd tegyek hozzá valamit. A sorozat készítői jelezték, hogy nem örülnének neki, ha látnátok ezeket a részeket a második évadból, hiszen "elég rossz a minőségük". Hogy ez most a pixelszámra értik, vagy az animáció hiányos, azt egyelőre nem tudjuk, csak azt, hogy jövő pénteken levetítik az első két részt a második évadból, fenn is lesz a neten. Én még egyelőre vívódok magamban, hogy megnézzem-e, vagy ne, mert már régóta várunk rá, de ez a kis figyelmeztetés kissé megingatott. Lehet, hogy tényleg egybe kéne nézni...

Mindenesetre ha megnézitek, vigyázzatok a spoilerekkel, nehogy valakinek lelőjetek valamit;) 

Úgy érzem, én ebben a házban sosem tudok majd rendesen aludni. Arra ébredtem, hogy valami hatalmasat csörömpöl, mikor körülnéztem láttam, hogy az asztali lámpám apró darabokban hever a földön, aztán – a zajból ítélve – felkopogott a szomszéd egy söprűnyéllel.

- Csend legyen, még fél hat sincs! – sipákolta.

Kerry a komódot jelölte ki óvóhelynek, és a széléről leskelődött a padló felé, mint egy igazi kommandós.

- Mi történt? – kérdeztem, és kifejezetten álmosnak találtam a hangomat. Fél kézzel a fürtjeim közé túrtam, és megállapítottam, hogy a hajam egy szénakazal. Fenébe! Tegnap nem gondoskodtam az esti fonatomról, így valószínűleg kész katasztrófa lett.

- Megtámadott a szörnyeteg – suttogta összeesküvően Kerry, mire kipattantam az ágyból.

- Akuma? – visítottam. – Úristen, akuma van az épületben! Kerry, szárnyak szét!

- Várj, ne, a macs... - kezdte Kerry, de aztán beszippantotta a karperec. Pillanatokon belül Kolibriként feszítettem, habár a szalagos botot most sem sikerült elkapnom.

Értetlenül forogtam körbe, mivel arra számítottam, hogy az akuma az átváltozásomat arra használta fel, hogy a tökéletes szögből támad, átharapja a torkomat, kitöri a nyakam, felnyársal...

Poppi igazi vadmacskákat meghazudtoló pózban feküdt az íróasztalomon és azt a pontot bámulta, ahol az előbb még Kerry volt. Mielőtt leállíthattam volna, arra a helyre ugrott, magával rántva az iskolatáskámat, így a tankönyveim kiszóródtak a padlóra.

- Csendesebben! Valakik még aludnának! – rikácsolt fel már megint a vénasszony.

- Elnézést – kiáltottam le, miközben megpróbáltam megfékezni Poppi újabb oroszlánykirályos harcijelenetét.

- Becky! Mit csinálsz te ilyen korai órán? – jaj ne! Ez anya hangja!

Én pedig itt ülök a szobám közepén Kolibrinek öltözve, egy begerjedt macskával és egy vadiúj háromdés puzzle-val, amiből Merrigan néni családi porcelánlámpáját lehet összerakni.

Bakker.

- Anyu, ne nyisd ki az ajtót! – kiabáltam ki. Ki kell találnom valamit, méghozzá igen gyorsan.

- Kerry, kérlek, kérlek, könyörgök, változtass vissza! – a kwami engedelmesen kiröppent a karperecből, és eltűnt rólam a ruha is. Az egyetlen baj az volt, hogy a karjaim egy pillanatra elernyedtek Poppi körül, aki nyomban üldözőbe vette Kerryt. A kis kwami Top Gun-hoz méltó kanyart írt le, átröppent az ajtón, Poppi meg utána.

- Miért? – anyu természetesen kinyitotta az ajtót, és premier plánban figyelhette meg, ahogy a macskám kiszáguld.

- Ezért – nyögtem fel, és úgy tettem, mintha Poppi miatt bánkódnék.

- Ó – jegyezte meg anyu értelmesen. – A hónapnak ahhoz a szakaszához érkeztünk, igaz? – biccentett arra, amerre a macsesz eltűnt.

Felsóhajtottam. – Ne is mond.

*******

Poppit nem láttam az akciója után, de Kerry segített összepakolni, ami azért volt nagy dolog, mert a egy cipekedő kwami a lehető legaranyosabb dolog, amit valaha láttam. Ahogy próbálja megemelni azokat a nagy tankönyveket a pici kis kezecskéivel...!

Miután végeztünk, gyorsan előkerestem valami ruhát és magamra rángattam. Amikor a rövidnadrágot húztam fel a harisnyámra, Kerry szemei elkerekedtek.

- Mit csinálsz? – kérdezte rémülten.

- Felveszem a nacim – fel is húztam, készenálltam az indulásra. Felkaptam a sulitáskám és az ajtó felé vettem az irányt, de a kwami előttem termet.

- Nem mehetsz így az utcára! Úgy nézel ki, mint egy... egy... - lehetséges lenne, hogy elvörösödött? Felemeltem a szemöldököm, hogy jelezzem, nem értem amit mondani akar.

- Kurtizán – nyögte ki. Eltartott egy darabig, mire megértettem, mire gondol, de mikor rájöttem, sikítónevetésben törtem ki.

- Te jó ég, Kerry! Hányadik században élsz? A tizennyolcadikban? – kérdeztem, mikor már egy kicsit megnyugodtam.

- Ezerkilencszázhatvannégyben voltam utoljára aktiválva – tényként jelentette ki, mire csuklottam egyet.

- Hány éves is vagy te? - tudakoltam ártatlanul, de nem kaptam megfelelő választ.

- Öregebb, mint gondolnád – jegyezte meg és átröppent az ajtón. Én hasonlóan követtem, csak én ki is nyitottam hozzá a bejáratot. – És legalább mostmár tudom, hogy ez a ruha teljesen normális – már majdnem megdicsértem, hogy milyen gyorsan túllépett rajta, de megelőzött. – Ettől függetlenül továbbra is úgy nézel ki, mint egy kurtizán.

Egy sóhajjal keresgéltem a chiamagos zacsit. Ahogy elnéztem, anyumnak még mindig nem volt ideje venni egyet. Az órára néztem; húsz perc múlva csöngő.

Tétován Kerryre pillantottam.

- Ebből futás lesz.

*******

Ha az őszinte véleményemre vagytok kíváncsiak, Dia nem volt rossz anya. Sőt, néhány gyereknek kifejezetten az álma lett volna. Hagyta, hogy azt csináljak, amit akarok, nem szólt bele az öltözködésembe, kivéve, ha valahol nagy leárazások voltak, akkor bevásárolt nekem is, de soha nem kötelezett, hogy hordjam. Az ízlése is megfelelő volt, nem volt kifejezetten kiöltözős fajta, de soha nem ment le mackónadrágban a boltba... és persze sok szabadságot hagyott nekem. Viszont le se lehet tagadni, mennyire hiányzott egy apa az életemben.

Ezért alig várom, hogy anyám találjon magának egy dúsgazdag cingár francia pasit, aki olyan mókás akcentussal beszél, és aki ágyba hozza majd nekem a fitneszcroissant. Egy erős harmincas nőnél még nem reménytelen, hogy pasit fogjon, ugye?

Kerry szerint az. Ezért, amikor már az iskola felé rohantam, ráparancsoltam, hogy fogja be és bújjon el. Nem hiányzik még az is, hogy mindenki bolondnak tartson, amiért egy madárral beszélgetek.

Beviharzottam az osztályba, lecsaptam a mandulás zabkásámat az asztalra és enni kezdtem. Reméltem, hogy legalább a felét sikerül magamba tömnöm, mielőtt a tanár bejön.

- Nehéz reggel? – fordult hátra vigyorogva Léa.

- Ne is mond! – legyintettem. – Mikor megyünk át szakkörre?

- Órák után – a padtársa mondott neki valamit, mire felé fordult.

A zabkása felénél belibbent Mrs.Bennett, és rögtön a Halloween-i bálról kezdett csicseregni. Lopva eszegettem a reggelimet – mire nem jó a hátsó pad? – és közben próbáltam úgy tenni, mintha nagyon érdekelne a mondanivalója.

Amint végzett, az osztály már tette is a dolgát, azaz a tanár figyelmen kívül hagyásával összegezték az ötleteiket.

- Mindent rendesen be kell osztanunk, hogy ne hozzon senki egyforma szendvicseket – jelentette ki fontoskodóan az egyik lány. - Gondoljunk csak a vegetáriánusokra, az erős húsos kedvelőkre, a csípős rajongóira, a laktóz érzékenyekre... – igen-igen, meg rám, az egészséges ételek zsonglőrére! Ha valaki be mer állítani egy zsíroskenyérrel...!

- Hülyeség! – hőbörgött egy rockergyerek, aki hátborzongató hasonlóságokat mutatott a Benne-vagyok-a-bandában-féle Tripp Campbell-el. - A lényeg a zene! Valami normálisat nyomassunk spanokkal! Ne csak a tuc-tuc legyen – azzal megpróbálta megütni a mellette ülőt, de végül pacsi lett belőle.

- Persze, tudom én hogy mit raknál te be - szólt közbe egy gyerek, akiről csak úgy sütött, hogy alfakocka. - A hangos metál és rockzene árt a dobhártyának, ezáltal az agynak, gyengíti a gondolkodó- és alkalmazkodóképességet, és...

- Kedveskéim... – próbálta csitítani a kedélyeket a tanárnő.

- Nem ez a lényeg, srácok – minden-csaj-álma-vagyok megfordult és villantott egy szupersztár mosolyt. - Szerintem felhagyhatunk a gyerekes babazsúrokkal, és végre igazi piát is hozhatnátok... akár kevertet is! Azzal talán egyszer az életben beindulna a hangulat - fordult a Párkalány klub felé és kacsintott egyet. - Nem igaz, hölgyeim?

- Persze, hogy majd olyan elvadult buli legyen, mint az éjjeli kocsmákban! Az alkoholtól beszámíthatatlanok lesztek, és ki tudja milyen szörnyűségeket műveltek – nyavajgott egy csökkentett értelmiségű lány. Én legalábbis utoljára hatévesen hordtam masnit a hajamban, de hát ez Párizs, a kiéghetetlen sikk városa...

- Gyerekek... – a tanár ismét próbálta felkelteni a diákjai figyelmét, de rendkívül szórakoztató módon ez nem sikerült neki.

- Nicsak, megszólalt Barbie egy! – az egyik Párkalány úgy tett, mintha a hosszú szoknyáját igazgatná. - Ha rajtatok múlna, kötelező lenne a plüssállatok elhozatala! - a két másik Párka bólogatva, gonosz vigyorral az arcukon helyeselt.

- Ha meg rajtatok, akkor a miniszoknya - vágott közbe a helyi izomagy. - Egy igazán jó alkatú ember sosem kérkedik a felülmúlhatatlan testfelépítésével! - mondta, mire úgy éreztem, hogy az orromon keresztül jön vissza a zabkása, legalábbis igen érdekes hangot hallattam. Most jól értettem ezt a francia szlenget? Tényleg azt mondta, hogy felülmúlhatatlan testfelépítés? Talán be kéne szereznem egy idei angol-francia szótárt...

- Na, mostmár aztán tényleg elég legyen! - rikácsolta az osztályfőnök és a nyomatékosítás kedvéért még jól az asztalra is csapott. - Mindenki fejezze be! Abbahagyni! Azt mondtam abbahagyni! - sipákolt addig, amíg végül a padtársak is hajlandóak voltak elhallgatni. Kár. Nagyon élveztem a műsort.

Előkerestem a kedvenc zöld ceruzámat és megbököttem Léa vállát. Érdeklődve hátrafordult.

- Hallod, mindig ez van? - kérdeztem, és a tanári asztal felé biccentettem. Léa csak elvigyorodott és rázta a fejét.

- És még semmit sem láttál! - suttogta vissza.

- Köszönöm. A program megtervezését rátok bízom Ethan – fordult egy újabb srác felé. - Nekem nincs időm ezzel foglalkozni. Most pedig folytassuk az órát. Nyissátok ki a könyveket a 68-as... – ééés máris bealudtam.

*******

Ki gondolta volna, hogy mennyi minden megváltozhat egy szünet alatt...?

De tényleg, az ember lánya suliszünetekben vagy házit másol, vagy a dogákra készül (khm otthon kellet volna!) vagy a wc-kbe rohangál. Eszébe sem jut, miféle gondolatébresztő veszélyek leselkednek rá, akár az udvaron.

Léa és én is teljesen tudatlanul léptünk le a sportpálya melletti kis részre, és beszélgetni kezdtünk. Lényegében a festőklubról volt szó, és az egészen kicsit érződött, hogy én még új vagyok, de nem bántam. Az előző sulimban nem sokszor voltam ismeretlennek bélyegezve, még a felsőbb évfolyamokból is voltak barátaim, jó volt egy kicsit elvegyülni.

Ez persze nem tartott sokáig, ugyanis az aktuális hímfalka kivonult az udvarra, hogy a lányok megcsodálhassák őket... persze az egész tevékenység „Lacrosse csapatmegbeszélés" néven futott.

Én csak futó pillantást vetettem a bandára. Tényleg, nem csalás, nem ámítás, maximum egy másodperc volt. Egyetlen, óvatlan másodperceske, és már el is vesztem.

Bronzbarna bőr, és smaragdzöld szemek. Feltehetőleg edző beszélt, miközben az ő vállára tette a kezét. Ő csak a szemöldökeit ráncolta, és komoly arccal bólogatott. Amikor kicsit felénk fordult, a nap megcsillant a gesztenyebarna tincsein...

- Atyaég, Becky, odanézz! – Léa szorosan hozzámsimult és a körmeit a felkaromba vájta (nem vicc, este simán kivettem a körmei a nyomait a fürdőtükörben), miközben mereven a srácokat figyelte. – Ott van!

- Tudom! – helyeseltem a tipikus tinilányos izgatottsággal. – Azt hiszem, megtaláltam az én Ryan Gosling-omat!

- Ugye? – sikkantott mellettem a barátnőm. – Azok az angyali, szőke fürtök... - suttogta vágyakozva. Úgy éreztem, mintha megakadt volna egy lemez.

- Várj mi? – fordultam Léa felé. Hát mégsem vagyunk egy hullámhosszon.

- Te nem Adrien Agreste-re gondoltál? – kérdezte, majd az állával az egyik fiú felé bökött. Követtem a tekintetét. A fiú tényleg helyes volt, ráadásul pont felénk nézett a villogó zöld szemeivel, a szőke haja pedig az arcába hullott... én viszont visszakalandoztam az előbb említett srác felé.

- Nem – mormoltam, és diszkréten az én angyalomra mutattam. – Hanem rá.

Léa kissé unott arccal szemrevételezte a választásomat, és felvonta a szemöldökét.

- Ismered? – kérdeztem reménykedve.

- Nem, de arcról igen – rám nézett, és bizakodóan megszorította a kezem. – Egy festőszakkörös az osztálytársa. Tőle megkérdezhetjük.

És mint egy végszóra, megszólalt a csengő.

*******

A következő órát egy eddig ismeretlen tanár kezdte, és talán figyelnem kellett volna rá, hogy legalább azt kisilabizáljam, milyen órán ülök. A gondolataim ugyanis ráálltak Ismeretlen Srác Vágányra, és nem is nagyon tudta róla elmozdítani a tanár, akármilyen tantárgyról magyarázott is. Csak akkor kaptam fel a fejem, amikor a nevemen szólított.

Én és Léa kivonultunk a táblához, ő elvett egy darab papírt és visszamentünk. Majd szünetben megkérdezem, miről volt szó.

*******

Bevallom őszintén, minden előképzettségem ellenére tartottam a festőszakkörtől. A Hallfield-ben sosem nézték jó szemmel, hogy a hobbim nem kapcsolatos az kötelező érettségi tárgyak valamelyikével, és egy szakkör túl nagy váltásnak tűnt az előző suliban tapasztaltakhoz képest.

Ennek ellenére remekül szórakoztam. A hangulat felszabadult volt, és mindenki könyékig elmerült a különböző festékekben. Volt vásznunk, a suli biztosított festékeket is, de sokan otthoni cuccokkal dolgoztak. Egy szótlan, vörös hajú fiú mellé kerültem, de egyáltalán nem bántam, mert roppant tehetséges volt. Úgy fogok itt fejlődni, mint a rakéta!

Festőszakkör után Léának rohannia kellett, de annyit még oda tudott vetni, hogy Samuel Morgan, 11. évfolyam. Legalább lesz valami, amin elindulhatok.

*******

Hazafelé menet megbeszéltem Kerryvel a napot. Bedugtam a fülhallgatómat, de nem indítottam el semmit, ő pedig a hajamba bújt el, és élénk társalgást folytattunk. Lényegében elbeszéltünk egymás mellett: Kerry szerint az iskola semmit sem változott, és jobban oda kéne figyelnem órákon, én viszont Samuelről áradoztam.

A lépcsőházban kettesével szedtem a lépcsőfokokat. – Szia anyu! – köszöntöttem futólag és már be is zárkóztam a szobámba, természetesen csak miután magamhoz vettem egy adag Cini Minist. Megírogattam egypár házit, majd felcsaptam a laptopomat és beírtam a közösségi oldal keresőjébe, hogy Samuel Morgan és képeket kezdtem nézegetni, ezt persze Kerry nem helyeselte. Én viszont lelkesen kukkoltam a galériáját, minél több előnyös fotót keresve. Rengeteg volt; a fiúbarátaival, a családjával, edzésen, sőt, néhány snapchat-es képet is feltöltött magáról... Álmodozva kezdtem el kigondolni a gyerekeink nevét.

Ami azonban utána következett, volt aztán az igazi robbanás!

Rákerestem ugyanis Katicára és Macskára. Egy ideig csak béna hírportálok meg hasonlók jöttek fel találatként, de aztán egyik pillanatról a másikra a kerítőnők paradicsomába kerültem.

A Katiblog.

Hogy én erről miért nem hallottam Londonban?! Biztos, hogy sokkal lelkesebben költöztem volna ide. Az oldal szerkesztője konkrétan mindent megosztott a követőivel, az összes linket, felbukkanási helyeket, teóriákat... Tátott szájjal görgettem fel-le, a címtáron ámuldoztam, videókat nézegettem. Macska egyáltalán nem túlzott, amikor a kalandjaikról mesélt!

A teljes ledöbbenés viszont nagyon sokáig tartott, ezért arra eszméltem fel, hogy anyu átvisít, hogy feküdjek már le, mert holnap suli van. Szomorúan rápillantottam az üres jegyzetfüzetemre, majd bezártam az ablakot, és elmentem fürödni. Nem szabad ennyire elájulnom ettől az egésztől, különben sohasem tudok meg annyit Katicáról, hogy összehozhassam Macskával. Csak ekkor eszméltem rá, hogy mostmár én is csapattag vagyok, és rólam is lesznek hírek a Katiblogban...!

Mosolyogva dőltem le, és figyeltem, ahogy Kerry az utolsó kis fahéjas négyzetet is magába tömi. Holnap vennem kell azt is... és nem ártana ráfeküdnöm a Samuel-el való kapcsolatomra is.

Még csak pár napja vagyok itt, de már tele vagyok tűzdelve programokkal... Vigyorogva öleltem át a párnámat és pillanatokon belül elnyomott az álom.

*******

Egy citromsárga-mentazöld színvilágú szobában álltam. Egyetlen, hatalmas ablaka volt, és az egész helyiség lágy fényben fürdött. Ahogy ámultan forogtam körbe, megpillantottam a kisgyereket, aki középen játszott.

Azt hiszem, még életemben nem lepődtem meg ennyire. A vöröses-szőkés buksi a frufruval és a tág, kék szemek nagyon ismerősek voltak a fotóalbumainkból. Az a gyerek én voltam, csak jóval fiatalabb kiadásban!

Már épp felsóhajtottam volna, hogy milyen édes, ekkor azonban a Baba-Becky felkapta az egyik, púderrózsaszín babafésűt és fejbecsapta vele a nyugodtan játszó barna kislányt.

- Agy azs enyémm! – nyafogta, erősen selypítve, és kikapta az egyik műanyag játékot a másik kezéből.

Ja, eléggé eleven gyerek voltam. Ez a szerencsétlen biztos egy oviba járt velem...

- Ne veszekedjetek! – hallatszott be anyum fáradt hangja a szobába. Meglepetten vontam fel a szemöldökömet. Mit keres itt anyu?

Megfordultam, hogy személyesen is kérdőre vonjam, de végül nem lett belőle semmi, a szoba másik végében ugyanis állt valaki. És nem anyu volt az.

Egy árnyék. Nem viccelek, az egész alak egy hatalmas feketeség volt, ami mintha a sötétségből materializálódott volna.

A babaszoba közepén egy horrorfilmkellék. Mielőtt rendesen megijedhettem volna tőle, felém lépett, és megszólalt.

- Ha azt hiszed, hogy te, vagy bármelyikőtök túljárhat az eszemen, nagyon tévedsz – a hangja, mintha több ember is szólna egyszerre. Ez viszont egyáltalán nem volt ijesztő, kicsit a nyugdíjaskórusra emlékeztetett, ami a Hallfield-ben lépett fel karácsonykor. A szavai viszont puszta fenyegetést hordoztak, ezért megpróbáltam illedelmes kislány módjára válaszolni.

- He?

Közelebb lépett, és már csak fél méter választott el minket egymástól. – Ne hidd, kislány, hogy bármelyikőtök megállíthat. Most segítséget nyújtotok az alapcsapatnak, igen, de hamarosan mind úgyis meghaltok – habár nem láttam, biztos voltam benne, hogy elvigyorodik. – Csak rajtatok múlik, hogy ez gyors, hősies halál lesz-e vagy pedig hosszú és kínkeserves.

Másik taktikával próbálkoztam. – Tessék?

A férfi – mert az volt – dühösen közeledni kezdett.

– Mit nem lehet ezen megérteni? – sziszegte. – Kinyírlak titeket, egytől egyig. Ha nem én, akkor valaki más – ahogy közeledett, én úgy hátráltam. Lassan rátapostam a gyerekek játékaira, akik még mindig elmélyülten játszottak. – Tudod mit? Aktiválok még egypárat... és akkor majd ők elszórakoztatnak titeket, amíg én... - lenéztem a gyerekekre. A babájukon álltam, de észre sem vettek, mintha csak egy hologram lettem volna. Megkönnyebbülten engedtem ki a bennrekedt levegőt; ez csak egy álom volt. - Igen, nagyon jól fogtok szórakozni...

A gyerekekről visszafordultam a férfi felé, és magabiztosan kisöpörtem egy tincset az arcomból. – Maga csak egy álom.

A kijelentésemet pár másodpercnyi csend követte, amíg a férfi újra elém lépett és megemelte a kezemet. Ezúttal hagytam neki, tudva, hogy ez úgyis csak egy álom, és nem bánthat valójában.

- Biztos vagy ebben...Kolibri? – a kérdésétől végigfutott a hátamon a hideg. Éles fájdalmat éreztem a karomban, és ahogy lenéztem, láttam, hogy egy kés pengéje szántja a karomat, fel egészen a könyökhajlatomig.

- Aú! – kiáltottam fel szemrehányóan és kikaptam a kezem az övéből. Az ujjaimmal próbáltam leszorítani a sebet, de csak annyit értem el, hogy még jobban dőlt belőle a vér.

A férfi hahotázni kezdett. – Akár meg is ölhettelek volna! Hiszen ez gyerekjáték lesz! – a nevetés egyre hátborzongatóbb lett, és már nem bírtam tovább.

- Hadd ébredjek fel! Fel akarok ébredni! Fel... akarok...

A szoba lassan darabjaira hullott, majd szétrobbant,és én zuhantam bele a feketeségbe, a férfi nevetésével kísérve.