Újabb bizonyíték arra, hogy egy könyvet akkor sem felejtettek el, ha sokáig nem töltenek fel új részeket;)

Most újra élvezhetitek Becky kalandjait, van egy-két akumánk, új képességünk, és mostmár szerintem bemutattam a teljes új hősködős procedurát. Ha valakinek ismerős a csodálatos Hiúzlány, az nem véletlen, tessék kicsit utánagondolni, keresgélni, hogy vajon ki lehet.

Most viszont be is fogom a számat, hiszen nagyon rég volt már, hogy Becky hangját hallhattátok (ja, hogy a kövi rész mikor jön? eh, azt nem lehet tudni, legyen elég annyi, hogy nem csak rajtam múlik;))

Az ember hajlamos végiggondolni az életét, ha egyszer csak a levegőben lebegve találja magát. Le sem mertem nézni, hiszen ha megint meglátom az apró, hangyaszerű embereket a városomban, lehet, hogy elhányom magam.

- Hogy a fenébe történhetett ez...? – el fogom sírni magam. Soha nem voltam ilyen magasan, repülőn sem ültem soha az ablak mellett. Nem volt tériszonyom, vagy ilyenek, és alapvetően bírtam a magasságot, de azt hiszem, az akkori helyzetem másféle elbírálás alá tartozott.

- Tejóég, tejóég, tejóég... - a karperecemhez kaptam. – Kerry... Mi a fene van ezzel az izével?! – megrázogattam a kezem, mivel semmit sem hallottam. Nem kéne a kwamimnak kommunikálnia velem? Úgy éreztem, már semmit sem tudok.

Jól van. Egyedül kell ebből kimásznom.

Körülnéztem, de csak felhők és a kék ég volt körülöttem. Kinéztem magamnak egy bolyhosabb, tartósabbnak tűnő felhőt és megpróbáltam felé úszni. Meglepő módon, egész jó kis tempóban kezdtem a felhőpamacs felé siklani. Itt fogalmazódott meg bennem a gondolat, ami eddig is nyilvánvaló volt: tudok repülni.

Mármint, most komolyan. Tudok repülni!

És... odalent van egy akuma, akinek el kell látni a baját.

Egy sóhajjal elindultam lefelé. A legkirályabb dolog történt velem, ami valaha is történhetett egy lánnyal – azaz megtanultam repülni -, de nem élvezhettem ki, mert egy ötéves nem kapta meg az aznapi nyalókaadagját.

Párizs és a csodái... mindegy, elintézem az akumát, és aztán használom az újonnan felfedezett tehetségemet. Ahogyan lassan lefelé vitorláztam, megpróbáltam megpördülni, hátha egy kis szórakozást tudok vinni ebbe az uncsi „harcba", de meglepő módon nem sikerült, megremegtem, és majdnem lezuhantam.

- Oké, Becky, óvatosabban... - suttogtam magamnak, és lassabban suhantam lefelé.

Kiszúrtam Katicát és Macskát, na meg valami szürke alakot, úgyhogy megpróbáltam feléjük navigálni magam. Sajnos, minél jobban féltem attól, hogy lezuhanok, annál jobban imbolyogtam, és mintha a szél is jobban dobált volna. Hiába tartottam egyenesben magam, a szemem bekönnyezett és kénytelen voltam behunyni és megdörgölni őket.

Mégsem olyan nagy móka ez a repülés.

- Nocsak, nocsak, újabb hódító az égben? – hallottam egy sivító gyerekhangot, ami egyáltalán nem tűnt normális frekvenciájúnak... Nem ilyen hangja volt Eleanor-nak az „Alvin és a mókusok"-ban?

A hang gazdája felé fordultam, és eltátottam a számat. Így, közelebbről, még idiótábban nézett ki az akuma, és egyáltalán nem tűnt ijesztőnek.

- Franciaországban tényleg sminkelhetnek ennyire az ötévesek? – gondolkodtam hangosan. – Csak nem elcsórtad a nővéred szemhéjpúdereit és minőségellenőrzést tartottál velük az arcodon? – fontam keresztbe a kezemet, és gondolatban megveregettem a vállamat. Nagyon ügyesen lebegtem egy helyben.

Az akuma viszont felrobbani látszott.

- Te kis... te kis... - azzal nekem esett.

Ijesztő, de közben meglepően szórakoztató is volt a levegőben bukfencezni.

Az viszont már kevésbé volt olyan szórakoztató, hogy az akuma a nyakam köré fonta a kezeit és folytogatni kezdett.

Gyerekbántalmazás ide vagy oda, belerúgtam a hasába. El kezdtünk hemperegni a levegőben, majd egymás haját téptük és rugdalóztunk a vakvilágba.

Végül ellöktem magamtól, és levegőért kapkodva megpróbáltam elúszni onnan. Lehet, hogy még csak egy gyerek, de éltem a gyanúperrel, hogy a szülei járatják valami önvédelmi órára, ami most előjött belőle.

Valami azonban hirtelen a derekamra csavarodott. Gyorsan lepillantottam, hátha a kiskölyök valami újabb trükköt vett be, de a nyílhegy a dróttal korántsem illett az eddigi stílusához.

Mielőtt újra felsikolthattam volna, valaki lefelé rántott.

Éreztem, ahogy nekimegyek az illetőnek, aztán a végtagjaink összegabalyodtak és a tetőn hemperegtünk. Csoda, hogy meg tudtunk állni a szélén, és nem estünk le!

- Katica és Fekete Macska! – kurjantotta vidáman az akuma. – Végre megvagytok!

Éreztem, hogy a valaki „Szállj le rólam!"-ot mormolva legördít magáról, és négykézláb a tetőre érkeztem. A rángatás azonban ekkor sem ért véget, mivel valaki egy „Tűnjünk innen!" felkiáltást hallatott, majd pár pillanat elteltével megragadták a karom, és talpra állítottak.

- Miből vagy te, ha? Zseléből, hogy nem bírod megtartani a saját testsúlyodat? Harc közepén vagyunk, ezzel azért tisztában vagy, ugye?! – rázott meg rendesen az illető.

Furcsa ruhát viselt, olyan mókusszerűt, a fülei azonban olyan alakúak voltak, mint egy rókának; rémülten löktem el magamtól. Ilyen hőst sosem láttam még, feltehetőleg akuma.

- Gyertek már, könyörgöm! – kiabált Katica a mellettünk lévő ház tetejéről, és elég kétségbeesettnek tűnt.

De nem annyira, mint én.

- Akuma! – sikítottam, és hátrálni kezdtem Mókuska elől. – Nem volt benne a Katiblogban! – vinnyogtam.

Úgy nézett ki, mint aki mindjárt felrobban. – Fogd már be! – üvöltötte le a fejemet tiszta vörösen.

- Ha ez megnyugtat, te sem vagy benne a Katiblogban – landolt mellettünk Macska, és vidáman rámkacsintott. – Úgyhogy ennyi erőből te is akuma vagy – jegyezte meg, utalva az első találkozásunkra, amikor ő hitt engem akumának.

Megadóan biccentettem. Úgy tűnik, ha új hős jelenik meg a színen, hajlamos a csapat egymást akumának nézni, ezt jó lenne megjegyezni, későbbi alkalmakra.

- Hahó, ha ezt befejeztétek, van egy akuma, akinek el kéne látni a baját! – integetett Katica, mire összenéztem Macskával.

Lehet, hogy a repüléssel is meg kéne próbálkoznom, de úgy éreztem, nem ez a megfelelő pillanat, hogy az új képességemet csiszolgassam. Előkaptam a szalagomat, és már épp megpörgettem volna a fejem fölött, hogy csatlakozhassak Katicához, amikor a másik lány eltűnt mellőlem.

Csakhogy ő nem Katica, hanem az akuma felé igyekezett. – Hé mit csinálsz? – kiáltotta utána Katica, de szerintem nem hallotta. Az akuma közelében landolt, és fenyegetően állt fel.

- Ha nem tudnám, melyikük a valódi gonosz, akkor azt mondanám, Mókuska áll Halálfej uralma alatt – fontam össze a karom meglepetten.

- Hé, az elterelő-hadműveletet te rendelted, bogaram? – kérdezte Macska kiabálva, ahogy felkapaszkodott a tetőre. Az előbb ütött ki egy fél gumimaci-hadsereget, így a csinos kis macskaköves utcát most furcsa állagú zselé áztatta. Maga a fiú azonban nem tűnt ragacsosnak, habár megbántottnak igen.

- Nem, magánakció – sziszegte Katica, ahogy mellettem landolt. Nem tetszett nekem ez az egész. Ha veszekedni akarnak, felőlem oké, de ne az én fejem fölött. – Lesz elég bajunk velük.

Macska felvillanyozódott. – Aaaa, csak nem az örökbefogadáson gondolkodsz? – vigyorgott, majd megpróbálta megböködni a lány hasát. – Tudod, milyen szívesen lennék a gyerekeid apja, bogaram...!

Kis híján felnevettem, ekkor azonban a társam (gondolom, rá célzott Macska) leüvöltötte az akuma fejét. – Én pincsikutya?! Ha nem tudnád, én Lynxy vagyok, a Kanadai Hiúz, avagy Hiúzlány, és nem tolerálom az ilyesfajta viselkedést!

Lyxyne? Vagy mi a szösz? Duzzogva keresztbefontam a karomat. Miért az én társam nyelt le reggelire egy bioszkönyvet, miért nem kaphatok én is egy olyan vicces srácot, mint Macska? Vajon amíg én a szalagommal gyakoroltam, addig ő otthon a tükör előtt próbálgatta a bemutatkozását, amíg tökéletesen nem ment?

- Lynxy, vigyázz! – ordította Katica mellettem, és a lány felé kezdett szaladni. Pont a megfelelő időben indította a jojóját és kecsesen a hiúz mellett termett. Csak csodálni tudtam a precizitását... na meg azt, hogy elsőre ki tudta mondani a hiúzka nevét.

- Odanézz – bökött Macska az ég egyik pontjára, ahol egy apró fekete pillangó dacolt a széllel, és egyenesen Katicáék felé tartott. – Egy akuma.

A pöttyös hősnőre pillantottam, aki mindkét kezét Hiúz vállán nyugtatva magyarázott. – Akuma! – kiáltottam el magam, és megpróbáltam felhívni a figyelmüket a következő problémára.

- Tisztísd meg, mi tartjuk a frontot! – egyezkedett Macska a partnerével, majd megragadta a karomat és leugrottunk a tetőről. Kis híján felsikoltottam, de aztán sikeresen mozgósítottam a repülési képességeimet, és mielőtt annyit mondhattam volna, hogy „szalag", már épségben landoltam a tetőn.

- Hűha, ez nem is olyan rossz – jelentettem ki vigyorogva. Macska eközben fenyegető pozíciót vett fel, és megforgatta a kezében a botját.

- Cukorlány, remélem nem félsz az esőtől – vigyorodott el.

- Én a te korodban még mesehősöktől olvadoztam, nem egy nyári záportól – tettem csípőre a kezem én is, majd összepacsiztam Macskával. A kislány tényleg úgy nézett ki, mint aki mindjárt felrobban.

- Nem cukor! Bonbon! – rikoltotta, majd megemelte a kezeit. – És ne aggódjatok, nemsokára nektek sem lesz édes az élet!

- Ó-ó – fordultunk a talaj felé. Valami mintha... nőtt volna a beton alatt.

- Kóstoljatok bele a bosszúmba, amit természetesen hidegen tálaltam – nevetett az akuma, a csokiszökőkút pedig feltört az utcán, olyan magasra, hogy a háztető széléről is rávethettem volna magamat.

- Íííí, de jól néz ki! – sikkantottam boldogan. – És nagyon finomnak is tűnik! Hé kislány, ha ezzel végeztünk, te szervezed a sütiket az esküvőmre! – biccentettem elismerően az akuma felé.

Katica érkezett mellénk egy kecses ugrással, és összecsukta a jojóját. Tényleg nagyon szép volt, így élőben talán méginkább. Sugárzott belőle valami veleszületett vezetői-kézség, amitől az ember lánya szinte kötelességének érezte engedelmeskedni neki.

- Bogaram, mi a terv? – csapott agyon egy gumimacit Macska. Hopszla, teljesen elfeledkeztem a gumimaci hadseregről, így gyorsan előkaptam a szalagomat és csapkodni kezdtem vele színes támadóinkat.

Ez viszont nem volt valami jó ötlet, az egyik rózsaszín lény ugyanis elkapta a szalag végét és megrántotta. Egyetlen, rémes pillanatig felsejlett bennem, hogy a elszakad és nekem kell kimagyaráznom Kerrynek, hogy nincs többé mágikus fegyver, de a szalag épségben volt.

Ennek sem tudtam azonban örülni, mert a maci megindult valamerre, és engem is húzott maga után, mint azt a nénit a kutyája abban a vicces vine-ban.

Valaki vagy valami viszont megragadta a lábamat, és rángatni kezdett maga felé, én meg rémülten visítoztam eme kötélhúzáson, tekintve, hogy a szalagomat eszem ágában sem volt elengedni.

Katica végül megelégelte a helyzetet, majd feldobta a jojóját az égbe és felkiáltott. – Szerencsetalizmán! – a fénykör közepén megjelent valami nagy tömb alakú pöttyös izé, én pedig újra felvisítottam, mikor a betonra estem., Macska ugyanis agyonütötte a rózsaszín gumimacit.

- Váljatok szét és tereljétek el a macikat, majd kerüljetek vissza! Én maradok Bonbonettával! Macska jobbra, Lynxy balra, Kolibri hátra! Nyomás! – azzal már el is tűnt.

Nyöszörögve térdeltem fel, és figyeltem, ahogy a társaim profin eltűnnek a megadott irányokba. Miért nem tudok semmit se jól csinálni?!

Hirtelen, mintha egy mély tóból érkezne, felvisszhangzott bennem Kerry tanácsa.

„Ha pedig úgy érzed, minden veszve van, használd fel a különleges képességed. Csak mond azt, hogy „Csodálatos Kolibri" és célozz meg valamit. Ne feledd, ez csak egyszer használatos."

Csodálatos Kolibri... Csodálatos Kolibri... Miért volt ez nekem olyan ismerős?

Azonnal beugrott; ahogyan Katica feldobja a jojóját, mintha körbevenné milliónyi és milliónyi pici katica, hogy aztán megajándékozzák egy mágikus tárggyal, ami a segítségére van a harcban...

Pislogva lepillantottam a szalagomra.

És akkor már tudtam is, mit kell tennem.

Felhajítottam a szalagot. Vidáman kavargott, de aztán a vége kiegyenesedett, és éreztem, ahogy átjár sok kis kolibri ereje... Az egész dübörgött bennem, mint amikor megannyi pici madár szíve egyszerre dobban...

- Csodálatos Kolibri! – kiáltottam el magam, és éreztem, hogy valami megváltozik körülöttem.

A türkizzöld latexruhába bújtatott kezem körül lila fénygömbök kavarogtak. Fogalmam sem volt, mire jó az egész, de aztán erősen felfénylettek, én pedig intettem egyet a kezemmel, a másikkal pedig eltakartam a szememet, védve a sugárzástól, ami a labdácskákból áradt.

A fénysugár egy lámpaoszlopot talált el, aminek azonnal ragyogó lila körvonala lett. Felvontam a szemöldököm, de mást nem nagyon tudtam tenni – fogalmam sem volt ugyanis, hogy mit csináltam.

- Öhm... hát ez elég szar képesség – dünnyögtem, miután körbesétáltam a csillámló lámpaoszlopot. – De tényleg, ennél még az is jobb lett volna, ha nekem is egy hősugárzó esett volna a fejemre – azzal sóhajtottam, és lehunytam a szemem.

Addig koncentráltam, amíg érezhetően súlytalanná nem váltam. Vigyorogva lepillantottam a föld felett húsz centire lebegő lábaimra, majd óvatosan feljebb röppentem, körülnézve, hátha észreveszem Katicáékat.

Ekkor azonban valami a lábamra tekeredett, én meg épp készültem leütni az agyatlan gumimacit, de meglepetésemre egyáltalán nem az akuma egyik édességszörnye támadt rám.

Hanem a lila körvonallal vibráló lámpaoszlop.

Te jó ég, mi a fene ez?

A lámpaoszlop a lábam köré csavarodott, mint egy szomorú kiskutya, amikor a gazdája elmegy. Komolyan mondom, hallottam, ahogyan nyüsszög!

- Hé, ez meg mi...? – kérdeztem enyhén hisztérikus hangon, de a lámpa nem hallgatott rám; még közelebb vont magához, és sírásra emlékeztető hangokat adott ki magából.

- Hé... hé na – lejjebb röppentem és megöleltem. – Mi a baj? – további nyüsszögés, mire felsóhajtottam. Más nagymama szerelmi kalandokkal meg izgalmas puskázásokkal szórakoztatja az unokáit, én meg majd a beszélő lámpaoszlopról szóló történetekkel szórakoztatom őket. Próbáltam kisilabizálni a szavakat: sírás, hüppögés, fémlemezek csikorgása és lámpabúra-sercegés, de értettem! – Félsz, hogy bántanak? Mi...? Nem, mégis miért küldenélek egy harcmező kellős közepébe? – szomorú nyikorgás. Úgy éreztem, ez még eltart egy darabig, így lefejtettem magamról az oszlopot és leültem vele az aszfaltra. – Mit is mondtál, hogy hívnak? Fred? Jól van, Fred, figyelj ide, nem áll szándékomban semmiféle háborúba vezetni téged – mosolyogtam rá megértően. – Nem vagyok megmenteni való hercegnő, és nem is rajongok a szerepjátékokért, ráadásul nem is vagyunk veszélyben... - ekkor eszembe jutott az akuma, és rémülten felpattantam. – Vagyis de! Segítenünk kell Katicáéknak! – kiáltottam rá. – Tudsz járni?

Magamban persze már rég sikoltoztam. Becky, itt ülsz Párizs belvárosában madárnak öltözve, és egy paranoid lámpaoszloppal beszélgetsz. Mégis mikor vett ilyen fordulatot az életem? És én, én hol voltam akkor?

Freddie, a lámpaoszlop remegve feltápászkodott, és valami olyasmit magyarázott, hogy engedelmeskednie kell nekem, még akkor is, ha nem akar.

- Ne aggódj, Freddie, te majd a hátsó sort erősíííí...! – rémülten sikkantottam fel, ugyanis az utca végén feltűntek azok a levakarhatatlan színes medvék. És tekintve, hogy az említett utca pont zsákutca volt, semmiféle esélyt nem láttam, hogy Freddie-t épségben kijuttassam. Mármint harc nélkül.

- Öhm... - tétován Freddie-re pillantottam. – Szerintem, maradj mögöttem.

Ekkor a macik megrohamoztak minket, én pedig a szalagomat pörgetve vártam az érkezésüket, és rávigyorgtam Freddie-re, aki remegve bár, de mellém lépett.

A harcnak azonban vége lett, mielőtt elkezdődött volna;: a macik eltűntek egy vörös katicafelhőben.

- Juhé! – kiáltottam és felugrottam a levegőbe. Freddie értetlenül hunyorított a lámpájával, mire feltartottam a kezem. – Adj egy pacsit!

Freddie tétován kezemnek ütötte a lámpafejét, majd egy picit hátrahúzódott. Nevetve beszélgetni kezdtünk, így találtak ránk Katicáék.

- Nicsak, a másik elveszett bárányka – vigyorodott el Katica, és összefonta a karját. Rájuk vigyorogtam és odamentem hozzájuk.

- Katica, Macska – biccentettem, majd a lámpaoszlopomra mutattam. – Bemutatom nektek Freddie-t.

- Freddie? Még egy új hős? – nyögött fel Macska, és meg mertem volna esküdni, hogy hozzátette, „Remélem nem fiú. Vagy legalábbis nem helyes.".

Úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna. – Igen Macska, egy új hős, méghozzá... - itt tartottam egy kis hatásszünetet – Én keltettem életre! – azzal hatásosan Freddie-re mutattam, aki illedelmesen pukedlizett.

- Egy lámpa...? – Katica tapasztaltan állt Freddie elé, és felpillantott rá. Összehúzott szemekkel figyelte a lilás körvonalat, majd meglepetten felém fordult. – Hogy érted azt, hogy te keltetted életre?

- Úgy, ahogy mondom – vigyorogva összefontam a karom. – A te módszeredet követve. Csodálatos vagyok, jé mágikus erő, hupsz felhasználtam – foglaltam össze dióhéjban.

Katica és Macska összenéztek. Fogalmam sincs, mi volt ebben a pillantásban, hiszen alig egy másodpercig tartott, de mintha egy közös, titkos nyelven beszélgettek volna... amit csak ők értenek.

- Attól tartok, el kell köszönnöd a kis barátodtól – fordult felém a pöttyös hősnő. – Amint vége a harcnak, általában megválunk a segédeszközöktől.

- Mi?! – rémülten Freddie-re néztem. – De hiszen mi... mi... - beleharaptam az ajkamba. Nem tudtam, milyen kapcsolat van köztünk. Anya-fia? Fiú-lány barátság?

- Hidd el, minden rendben lesz – tette a vállamra a kezét Katica. – Lefogadom, hogy még találkoztok. Ráadásul, biztos vagyok benne, hogy a kis barátod is sokkal szívesebben térne vissza a megszokott létformájába.

Pislogva néztem Freddie-re. – Igaz ez? – nem is kellett válaszolnia, már meggyőzött. – Hát persze, hogy igaz – szipogva pillantottam Katicára.

A lány elmosolyodott. – Mutatom, hogy kell – azzal elmagyarázta, hogyan kell fellöknöm a tárgyam... vagyis kellene, ugyanis én nem szándékoztam megemelni Freddie-t.

Végül nem is volt szükség rá, Freddie egy intésemre eltűnt. Kicsit szomorúan bámultam az üres helyére, hiszen el sem tudtam tőle búcsúzni, de Katica megnyugtatott, hogy szerinte a lámpám biztonságban van. Ezek után a főhőspáros elbúcsúzott tőlem és együtt eltűntek egy ház tetején.

Egy sikátorban változtam vissza és vigyorogva lejtettem örömtáncot a fáradt Kerry-vel a kezemben. Félájult kwamim ezután megjegyezte, hogy rettenetesen éhes, és végre adhatnék neki valamit, úgyhogy megkínáltam a poshadt reggeli zabpalacsinta maradékával – öröm volt nézni, ahogy ette, ahhoz képest, hogy milyen pofákat vágott rá reggel!

- Egész ügyes voltál, ahhoz képest, hogy felelőtlen kezdőnek tűntél – jegyezte meg végül hazaúton.

- Öhm köszönöm, akkor ezt bóknak veszem – simogattam meg a koravén kwamim fejét.

Ekkor pillantottam meg a fém oszlopot, és igen, átrohantam az úton, hogy a jó felén legyek, amikor elmegyek mellette (rámdudált egy fekete kocsi, Kerry meg közben középkori átkokat szórt a fülembe).

Én viszont vigyorogva álltam meg Freddie előtt, aki most élettelenül csillogott a napfényben, de legbelül tudtam, hogy vidáman kacsintana rám a lámpájával, ha élne.

Megérintettem a hűvös acéloszlopot és felvigyorogtam a lámpára.

- Lefogadom, hogy még találkozunk – suttogtam neki, mire (talán a fényjátékból adódóan, vagy csak a véletlen játékaként) a napfény megcsillant az üvegbúráján. Pont, mintha kacsintott volna!

- Na, menjünk már, te Polly Plummer – dörmögte unottan Kerry.

- Ki az a Polly Plummer? – kérdeztem meglepetten, mire néhány járókelő úgy bámult rám, mintha őrült lennék. Nem is csoda, ők csak annyit láttak, hogy a hajfürtjeimhez beszélek.

Kerry fütyült, mint amikor kapura megy a labda. – Nem tudod ki az a Polly Plummer?! Sosem olvastad a Narnia Krónikáit?!

- Az nem könyv, abból már film is van – gondolkoztam hangosan.

- Film? – Kerry csapkodni kezdett a szárnyaival a hajamban. – És én még nem láttam?

Erre elnevettem magam, és elindultam hazafelé, magam mögött hagyva a lámpaoszlopot.

Katicának igaza volt. Hamarosan újra látom Freddie-t.

Legkésőbb a következő akumatámadáson, amit Halálfej szabadít rám.

Kerry-re vigyorogtam. Annak a férfinak fogalma sincs, mit szabadított a nyakába.