Az utazás Dijonba nem ment zökkenőmentesen. Az autópályán valamilyen baleset történt, így Auxerre-nél lezavarták a forgalmat a keskeny mellékutakra, amelyeken nemsokára végeláthatatlan, araszoló autósorok alakultak. Marinette igyekezett nem idegeskedni. A dijoni kiállítás amúgy is csak másnap kezdődik, így nem állt fenn a veszélye annak, hogy elkésik.

Hátradőlt és próbálta élvezni a tájat, azonban az országnak ez a része olyan lapos volt, mint egy agyoncsapott palacsinta, így nem akadt sok látnivaló. Néhány erdőcske és távoli falu törte meg időnként az egyhangúságot. Legalább az időjárás kellemes volt; a leengedett ablakon keresztül tavasziasan langyos levegő simogatta Marinette arcát.

Egy jelentéktelen településen áthaladva nagyobb embertömeget látott - valami kirakodóvásár foglalta el a templomteret, talán falunapok alkalmából. Az utolsó pillanatban úgy döntött, hogy megáll és körülnéz; talán addig a forgalom is enyhül. Kitette az irányjelzőt és betért egy kávézó előtti parkolóba. A mögötte haladó Lancia rosszallóan rádudált.

Kiszállt és nyújtózkodott, majd magához vette táskáját és visszaindult a főtér felé. Szeretett nézelődni az ilyen vidéki vásárokon; általában mindig talált valami régi, érdekes, esetleg ihletet adó tárgyat.

Mint minden ilyen vásáron, a legtöbb asztalt rusztikus bric-a-brac és különféle bibelot-k foglalták el, de Marinette látott néhány árusnál régi elektronikai eszközöket, műanyag figurákat, Majorette kisautókat is, meg persze nem hiányoztak a crêpe-sütő bódék sem. Többször végigsétált a sorok között, majd egy könyvárus asztalán egy kartondobozban elhelyezett, nagyméretű falinaptárokon akadt meg a szeme.

Találomra kivett egyet. Tavalyi, 2022-es volt; nyilván nem tudták eladni és a nyakukon maradt. Hát persze, másképp nem árulnák egy vidéki zsibvásáron.

A naptár képein egy húsz év körüli szőke nő, bizonyos Aurore Beauréal volt különféle helyszíneken és enyhén erotikus öltözékekben. A név ismerősen csengett Marinette-nek; rémlett, hogy ő is a Dupontba járt és kipróbálta magát tévébemondóként, de kudarcot vallott. Úgy látszik, végül a modellkedésben találta meg hivatását. Az egyik fotón harcos vagy talán gladiátor volt, sokat láttató bőrvértben; a következőn mágus merész szabású lila ruhában. Volt amelyiken szikláról ugrott vízbe, vagy egy kiszáradt szökőkút peremén ült egy kihalt kisvárosi téren, vagy farkasokkal szaladó erdei lány volt, akinek testét csak néhány vászoncsík fedte.

Visszatette a többiek közé, majd miután még rápillantott néhányra, már azon volt, hogy odébbáll, mikor hirtelen nagyot dobbant a szíve. Az egyik naptár fedőlapjáról Adrien Agreste nézett vissza rá, nagy tinikori szerelme, akiért titokban még mindig epedett.

Óvatosan kiemelte a többi közül, mintha attól tartana, hogy álomképként szertefoszlik. Vagy talán nem is Adrien van rajta, csak érzékei játszanak vele. De nem tévedett: valóban szőke hercegét ábrázolta a fotó, amint lustán heverészik egy napsütötte ágyon, fehér és liláskék tónusú háttérrel. Ez a naptár is 2022-es volt, és tekintve, hogy a fényképek valószínűleg egy-két évvel azelőtt készültek, Adrien akkor olyan tizenkilenc vagy húsz éves lehetett.

Marinette már nyúlt a pénztárcája felé, hogy fizesse ki a vásárt és tudja biztonságban a zsákmányt, azonban az árus éppen egy másik klienssel tereferélt elmélyülten. A lány elhatározta, hogy amíg várnia kell, végiglapozza az oldalakat; alig várta, hogy ismét lássa nagy szerelmét, még ha csak fotókon is.

Január. Az első lapon Adrien meztelenül feküdt egy gyalulatlan fapadlóra dobott szőrmén, egy rusztikus kandalló előtt, talán egy falusi házban vagy egy hegyi szálláson. A kép inkább sejtelmes volt mint szemléletes; a fiú hason feküdt, testét - és a szobát - pedig csak a lángok világították meg, fényükkel lágyan kiemelve a hát és a lábak izmait, és ragyogásba vonva a szőke hajat. Marinette fantáziája meglódult. Ők ketten egymás mellett ülnek a kandalló előtt, beszélgetve mindenféléről, miközben kint tombol a télközépi hóvihar. Adrien gyengéden átöleli és megpuszilja, utána pedig... Kényszerítette magát, hogy visszatérjen a valóságba. Mohón továbblapozott.

Február. Ez a kép teljesen más hangulatot árasztott, mint az előző. A helyszín egy üres, elhagyatott tornaterem volt, kopott és néhol korhadt fapadlóval. A jégvirágok miatt éppen hogy csak áttetsző, földtől a mennyezetig érő ablakokon besütött a délutáni, aranyszínű nap, megvilágítva a levegőben szálló port. Adrien harcművészt alakított, aki éppen egy magas repülőrúgást mutat be egy boksz-zsák irányába. Fekete boxert viselt, kezei és lábszárai fáslival bekötve, arcát eltökéltség ötvözte. Testét verejték borította, ahogy úszott a levegőben; a valahonnan visszaverődő ellenfény élesen kirajzolta a felsőtest és a karok megfeszült izmait. Marinette érezte, hogy pulzusa az egekbe szalad, és bármit megadott volna, hogy ott legyen és végignézze az edzést. Nem azért, mert különösebben érdekelte az ilyen sport, hanem hogy a végén leteperje a fiút és...

Március. Ismét más téma, ezúttal egy elhagyatott játszótér, Adrien pedig fehér rövidnadrágban, sportcipőben, félmeztelenül ült egy rozsdás, fém hintaállvány tetején. A nap szemből sütött, a fiú pedig mosolyogva fordította arcát a fénybe, gyermeki örömmel üdvözölve a kora tavaszi langyos időt. A háttérben, a játszótéren túl csupasz fák és néhány régi ház tűzfala látszott.

- Segíthetek valamiben, hölgyem? - riasztotta fel az árus Marinette-t merengéséből.

- Köszönöm, egyelőre csak nézdelődök - hárította el a lány. Mostmár elhatározta, hogy végiglapozza a képeket. Igyekezett nem nézni az emberre, hogy az ne lássa kivörösödött arcát.

- Persze, nyugodtan. Szóljon, ha valami érdekli - hagyta rá a pasas, majd beszédbe elegyedett egy másik vevővel.

Április. Itt már igazi, áldott tavasz volt. Fehér virágokba borult fa egy dombtetőn, az alatta fekvő völgyben erdők és egy falu látszott, a távolban hóborította hegyek. Adrien álmodozva ült a virágzó fa alatt, hátát a törzsnek vetve, kezeit feje mögé helyezve. Csak egy kopott bőrnadrágot viselt, homlokán pedig egy virágokból font koszorút - talán valami mesebeli erdei druida vagy gyógyító szerepét játszotta. A felemelt karok kihangsúlyozták csupasz felsőtestének izmait, bőrére pedig mintákat rajzoltak a faleveleken átszűrődő napsugarak. Marinette nem tudott betelni azzal, hogy Adrien húsz éves korára milyen őrjítően szexi srác lett.

Május. Ez volt a fedőlapi kép nagyobb látószögű változata. A fiú egy ágyon feküdt egy falusi, rusztikusan berendezett szobában, talán egy kora májusi reggelen, vagy egy álmos késő délutánon. A liláskékre festett falak kiemelték a fehér faragott ágytámlát és az orgonacsokorral díszített éjjeliszekényt, a kékes szín pedig a vetetlen ágy néhány párnáján is megjelent. A fehér függönyökkel szegélyezett ablakon besütött a nap, Adrien pedig macskaként éppen a fényfoltban pihent, elégedetten mosolyogva; a hanyagul odavetett fehér takaró éppen csak eltakarta szeméremtáját. Marinette elképzelte, hogy melléje fekszik és gyengéden végigpuszilja a vállakat és a nyakat, a srác pedig magához húzza, meztelen testük szorosan egymás köré fonódik...

Június. Itt már nem a pihenésé, a nyugalomé, hanem éppen ellenkezőleg, a kirobbanó energiáé volt a főszerep. Adrien a République-on, a párizsi fiatalok kedvenc helyén gördeszkázott, de nem deszkás szerelésben, hanem csak egy piros fürdőnadrágot viselve, mezítláb, ahogyan a hetvenes évek kaliforniai fiataljai tették. A szőke fiú éppen egy korlátról ugrott le - a deszka is, ő is a levegőben volt, zilált haja lobogott, az acélos testet körbeölelte a kora nyári napsütés. Marinette-nek eddig fogalma sem volt, hogy a gördeszkázás ennyire erotikus tud lenni. A République kihaltnak tetszett, a fotón nyomát sem látta a mindig ott nyüzsgő embertömegnek - talán kibérelték az egész helyet a fényképhez? Ha igen, elég befolyásos lehetett a stáb.

Visszalapozott a fedőlaphoz, de az ott feltüntetett Éditions Faubourg Enivrant kiadónév semmit sem mondott neki. Odafordult az árushoz. - Ki adta ki ezeket a naptárakat? Honnan vannak?

- Hm? Azokat? Valami kérészéletű párizsi kiadó. Nagy tőkével indultak és fotóalbumokat meg ilyesmiket terveztek kiadni fiatal modellekkel. Aztán a modellügynökség visszalépett, azt hiszem valami pénz miatt volt a balhé, és nem egyeztek bele a kiadásba, úgyhogy semmi nem lett az egészből.

- És akkor ezek itt...?

- Egy kis szériás bemutató volt. Meg kellett volna semmisítsék őket, de aztán egy ismerősöm fia, aki ott dolgozott, elhozott pár tucatot.

Szóval ezek unikátumok, gondolta Marinette, óvatosabban fogva a kalendáriumot. És én vagyok a világ legszerencsésebbje, hogy pont idevetett a sors.

Július. Nyári eső, Adrien pedig lehunyt szemmel az ég felé fordítja sugárzó arcát, élvezve ahogy a langyos zápor cseppjei lágyan paskolják testét, gyémántként csillogva bőrén. A helyszín egy tó, vagy talán folyó mente, a parton sás, a távolban párába vesző dombok, az égen pedig szivárvány ível át. A lány most is odagondolta magát a helyszínre. Milyen lehet csókolózni a meleg nyári záporban?...

Augusztus. Az elmaradhatatlan tengerpart. Szikrázó kék ég, alig fodrozódó tenger, fehér homok, fenséges napsütés... talán valamelyik Montpellier környéki strand. A látványt nem törték meg sem pálmafák, sem sziklák, sem csónakok, sem fürdőzők; mindössze néhány lilásnak ható sziget látszott a messzi távolban, az előtérben pedig Adrien fürdőnadrágos alakja, amint a fotósnak háttal, könnyedén fut a víz felé. Nedves homokban hagyott lábnyomain kívül a part érintetlen volt, mintha a fiú lett volna az egyetlen látogatója a szinte földönkívüli hangulatú, elhagyatott helynek. A lány szinte érezte a víz sós illatát, ahogy gondolatban kézen fogva sétál szőke hercegével, majd együtt merülnek el a tengerben.

Szeptember. Itt már valóban herceg szerepét játszotta a fiú. Harci, védekező pózban állt egy középkori udvarház, vagy talán palota kövezett udvarán, alacsony állásban, bal lábára támaszkodva; feje fölött két kézre fogva egy díszes kardot tartott, a homlokát ékesítő koronaszerű arany fejpánton kívül pedig csak egy ágyékkötőt viselt. Egy királyi sarj, aki talán edzését végzi a tűző napon; vagy esetleg a udvarházat lerohanó ellenség ellen sietett kiállni, és már nem volt ideje felöltözni. Mögötte indákkal befutott oszlopok látszottak, meg keskeny gótikus ablakokkal áttört házfalak, az ablakok fölött macskát ábrázoló családi címerrel.

- Mennyibe kerülnek ezek? - szólította meg Marinette ismét az árust, mikor látta, hogy nincs elfoglalva semmivel. Minél hamarabb le akarta tudni a vásárt - még mindig attól félt, hogy szertefoszlik a szerzemény a kezében.

- Százhúsz euró darabja - vetette oda az árus.

- Miii? - Legfennebb két-három euróra számított.

A pasas vállat vont. - Már sokat eladtam ennyiért, miért adjam olcsóbban, ha az emberek viszik? Egyedi darabok, pár év múlva felbecsülhetetlen értékük lesz.

- Jó... még gondolkodom - mondta a lány, bár magában már rég eldöntötte, hogy megveszi, bármennyibe is kerüljön. De először még gyorsan meg akarta nézni a maradék három fotót.

Október. Vidéki, őszi táj, aranyszínbe borult erdő és havas hegyek a távolban. A bal oldalon egy tanya épületei, az előtérben pedig egy alacsony fa kerítés amelyen Adrien Agreste ül, talán egy egész napi fárasztó munka után a tanya körül. Két karját kitárva üdvözölte az utolsó meleg őszi napot - vagy talán kedvesét, aki éppen akkor érkezik, átöleli, végigfuttatja kezeit a háton, és a fülébe suttogja hogy hiányoztál.

November. Ismét középkori, fantasy téma. Marinette összerezzent mikor meglátta a képet, annak ellenére, hogy tudta, hogy pusztán egy beállított műtermi fotóról van szó. Adrien egy várbörtönben volt vasra verve - valószínűleg a várvédő herceg a szeptemberi képről, akit végül elfogott az ellenség - a kis rácsos ablakon besütő fény pedig pont arcát és felsőtestét világította meg. Bőrére feketés mintákat rajzolt a por, kezei feje fölött a falhoz voltak bilincselve, azonban szemeiben nem tükröződött más, csak elszántság.

December. Hóborította erdő, puha fehérség, a fenyők ágai meghajlanak a hó súlya alatt. Adrien meztelenül, a hidegtől kipirulva áll a csillogó téli világban, csak egy kék hódeszka van nála, melyet úgy tart, hogy eltakarja ágyékát. Nevető arcából bárki biztosra vehette, hogy nem farkasok elől menekül az erdőben, hanem csak kiment hülyülni az erdei kunyhó mögötti dombtetőre. És utána nyilván a kandalló lángjai előtt melegedik fel, mint a januári fotón, Marinette pedig hozzábújik és gyengéden szeretkezni kezdenek, miközben kint fagyos téli alkonyat van és farkasok ólálkodnak a kunyhó körül... élnek-e egyáltalán Franciaországban farkasok? Mindegy, kit érdekel, felőle jegesmedvék is élhetnek, az a lényeg hogy...

- Döntött már, kisasszony? - szakította ki álmodozásából az árus. - Mára zárunk.

- Igen, igen, ezt kérném - tette le Marinette a kalendáriumot, majd pénztárcájából előhúzta hitelkártyáját. Remegett a keze, a kártya pedig a földre esett és becsúszott az asztal alá.

- 'ssza meg a jegesmedve - sziszegte a lány, miközben négykézlábra ereszkedve nyakoncsípte a kártyát.

- Jaj kisasszony, itt nem lehet olyasmivel fizetni. Mégis mit gondol, hol van?

- De nincs készpénz nálam! - pánikolt Marinette.

- A harmadik faluban van egy Crédit Agricole fiók, ott lehet hogy van bankautomata - intett az ember egyik irányba. - Én most zárok, de holnap is itt leszek.

A lány fontolgatta a dolgot. Holnap korán reggel Dijonban kell legyen. - Az úgy jó, ha három nap múlva visszajövök? Még itt lesznek akkor?

- Igen. Ha akarja, egy kis felárért félreteszem ezt a naptárat, ne vegye meg más.

Az út fennmaradó részén Marinette gépiesen vezetett, alig figyelve az útra. Egyre csak a fotók jártak a fejében... a kandalló, a harcos, a gördeszka, az őszi tanya... A szobája falait fogja majd díszíteni, legalábbis addig, amíg nem veszi a bátorságot hogy újra felkeresse Adrient és újjáélessze barátságukat.

Már Dijon külterületén járt, amikor belehasított egy szörnyű felismerés. Nem jegyezte meg sem a falu nevét, sem a helyét; fogalma sem volt, merre járt, és hogyan tudná megtalálni mégegyszer. Azt tudta, hogy Auxerre-nél tért le az autópályáról, de arra már nem emlékezett, hogy melyik mellékúton ment; arra sem, hogy hol tért fel ismét az A6-osra, és arra sem, hogy hogyan hívták a települést. Saint-valami? Nem... Fleury-sur-valami? Nem, nem...

Majdnem sírva fakadt kétségbeesésében, de aztán kényszerítette magát, hogy megnyugodjon. Elhatározta, hogy miután a hotelszobába ér, tüzetesen átnézi a térképet, és ha törik, ha szakad, azonosítja a falut. Nem fogja engedni, hogy a naptár kicsússzon a kezéből.