Elviekben ha a vége jó, és legyőztük a sárkányt, a herceg és a hercegnő egymásra talál. Boldogan élnek, míg meg nem halnak.

Elvileg. De ez a mitológia. Nem egy mese.

Sikeresen legyőztük a Szörnyet. Artemisz felment az Olimposzra jelenteni apjának, hogy mégis mi a fene ez a bestia, és hogy ki teremtette.

A harcban egy valaki vesztette életét, Bonnie, így az eredetileg húszfős expedíció tizenöt főre csökkent. Hála az égnek sem én, sem Rasha nem sérültünk meg súlyosan, bár egy két vágást mindenki elszenvedett, kívül vagy belül. Főleg Thália.

Utána való estén bevallotta nekem, hogy magát hibáztatja öt Vadásza haláláért. Hogy segítenie kellett volna, többet kutatni, harcolni, hogy neki kellett volna meghalni Lucy, Zennaya, Sarah, Hannah és Bonnie helyett. Én természetesen próbáltam meggyőzni, hogy nem ő tehet a halálukról. És közben még jobban beleszerettem -köszi Aphrodité, tényleg imádlak!

Apropó Thália.

Nem tudta. többé elrejtőzni. Nem ment. Pedig jobban tettem volna, ha még rejtegetem magamban egy kicsit.

Volt egy régi görög monda, a Félvér Táborban hallottam először. Arról szól, hogy az emberek eredetileg két részből álltak, egy férfiból és egy nőből. De Zeusz -mivel így túl erősek voltak- szétválasztotta őket. Az emberek azóta keresik az "igaz szerelmüket", a másik felüket. Ezzel a történettel győzködtem magam, nem Thália az. De akkor mit mondjak a boldog meleg párkapcsolatban élő emberekre? Ők aranyosak. Őket szeretem.

Én nem vagyok anyám.

🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹

- Fúj kicsim, ne is nézz oda. Undorító – húzta be anyám a függönyt.

- Miért, mi az anyu? – kérdeztem.

- Buzik – sóhajtott fel ő.

- Az mi? Olyan mint a sárkány a mesében? – ráncoltam mérgesen a homlokomat.

- Nem, dehogy is. De ugyanúgy ki kéne irtani. Tudod kicsim – simogatta meg anyám a fejemet – vannak olyan emberek, akik -elvileg- a saját nemüket szeretik. Tehát egy lány egy lányba szerelmes. El tudod ezt képzelni?

Tétován megcsóváltam a fejem. Az nem lehet akkora probléma, ugye?

- Ez egy betegség. Sokan azt mondják, nem az, fogadjuk el, blablabla, de a Biblia is azt mondja: nő és férfi. Ádám és Éva.

- Olyan betegség mint amikor nem mehetek oviba? – már kezdtem kapisgálni, mire akar kilyukadni.

- Nem teljesen. De rossz.

- És most olyan emberek vannak kint?

- Igen kicsim. Évente megrendeznek egy nagy felvonulást, ahol ezek a beteg emberek szivárványos zászlókkal hirdetik ezt az abnormális létet – beszéd közben anyám hangja átalakult, gyűlölet és undor cseppent az oly' kedves, megszokott hangszínbe.

- De anyu, akkor Anasztázia is ilyen?

- Nem kicsim, a pónid csak szereti a színeket.

- Értem – bár nem ez volt a teljes valóság.

🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹

Elhatároztam, hogy beszélek vele, mégpedig ma este.

- Ehm... Thália? Bejöhetek? – kopogtattam tétován a sátor ajtajának oldalfáján. Vagy min...

- Persze El, gyere csak! – elmosolyodott és megpaskolta maga mellett a pokrócot.

Félénken beléptem és leültem. Kedélyes helyiség volt, bár az én ízlésemnek kicsit túl sötét. Rockbandák -persze szigorúan lányoké- plakátjai voltak feltűzdelve a falra. Párnák és pokrócok biztosították a kényelmet, a sarokban egy régimódi magnó állt -a lány, félisten lévén nem használhatott internetet. A menyezetről lámpás lógott, bevilágítva a teret.

- É... Én beszélni szeretnék veled – kezdtem. Thália látta, hogy valami komoly dologról van szó, és összeráncolta a homlokát, nála ez volt a feszült figyelem jele.

- Kérlek, ne utálj meg miatta. Én... Én szerelmes vagyok beléd – böktem ki.

Undor.
Csalódottság.
Döbbenet.
Zavar.

Ezekre az érzésekre számítottam az arcán. E helyett csak szomorúan elmosolyodott.

- Ó El...

- De nem akarok semmit, csak...

- Nem, nem. Igazából számítottunk ilyesmire Artemisszel. Amikor Vadász lettem, eszembe jutott ez. Csak... Nem számítottam rá.

Lehajtottam a fejem. Nem is tudtam, mi bajom van, hisz ez volt a legjobb dolog, amire számíthattam. Azt vártam, hogy elrebegi, hogy ő is szeret, vagy a nyakamba ugrik és megcsókol? Hah, ugyan. Örülhetek, hogy dobott ki.

- Csak... Csak ennyit akartam.

Felálltam és kimentem.

- El! El! – kiáltott utánam a lány, de én megpróbáltam nem meghallani.

Megtöröltem a szemem, és a saját szipogásomtól nem hallottam meg a reccsenő faágat.

🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙

- "A homoszexuális emberek olyan személyek, akik a saját nemük felé éreznek romantikus és/vagy szexuális vonzalmat. Észak-Amerikában ez elfogadott, bár több országban büntetendő cselekménynek bizonyul. Elterjettebb megnevezések: leszbikus (a nőkre használják), meleg (ezt eredetileg a férfiak kapcsán emlegették, de ma már a nőkre is értik), buzi vagy homokos (sértő megnyilvánulás). Követendő példa, ha elfogadjuk és támogatjuk a homoszexuális embereket."

- Ez olyan izé – mondta Lisa rágógumit csócsálva.

- Mire gondolsz? – kérdeztem tettetett nemtörődömséggel.

- Mármint, ki hívja őket homokosnak? A buzis vicceket meg hagyjuk már, hatvanas évek.

- Anyám, mindig – sóhajtottam fel. Időközben kiléptünk a suliból és elraktam a tankönyvemet. Gimnáziumi felvételi előtt álltunk, így hazafelé is a tananyagot próbáltuk a fejünkbe verni. Jut eszembe, Amerikában kell felvételizni?

- Hmm, hát nem akarok semmi rosszat mondani anyukádra, de – lépett le a lány az úttestre.

Egy pillanat alatt történt.

Egy szürke autó, egy telefonáló férfi, és egy zebrán -szabályosan- áthaladó lány.

- LISA! – sikítottam, de addigra már késő volt.

- El akarsz menni a temetésre kicsim? – lépett oda mellém anyám.

Nem. Nem akarok semmit.

- Igen – hüppögtem kisírt szemmel felnézve rá. Akkor vettem észre, mit néz. Az egyik tankönyvem hevert nyitva előtte, amit véletlenül levertem az ágyról.

- Ezt tanuljátok? – kérdezte összeszorított szájjal, a fogai résén át sziszegve a szavakat.

A társadalomtudomány könyvem volt az. Kinyitva annál a résznél.

🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹

- El? El, miért nem mondtad el? – kérdezte Rasha sírós hangon másnap reggelinél.

- Mit? – kérdeztem gyanútlanul.

- Há... Hát azt, hogy te a lányokat... Hogy te a lányokat szereted – nyögte ki.

Egy pillanat alatt megfordult velem a világ.

Honnan tudja?

- De hát...

- Amelia mondta.

- Te hiszel neki?

- Igen. Mind hittünk. Hittünk azután, miután megmutatta a hangfelvételt. Egy kamerával vette föl, eltakarva a lencsét.

Nem tudtam szólni, nem tudtam gondolkodni. Egyetlen érzés kavargott bennem, de nem gyűlölet vagy bosszúvágy a Kígyó iránt.

Szégyen.

Anyámnak igaza volt. Egy ufó vagyok.

🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙🏹🌙