Soha nem írtam még ilyet, nem is tudom pontosan hol kezdjem a témát, szóval most csak elkezdem valahonnan nektek a sztorit.

Nos, szerintem senkit nem lepek meg azzal a kijelentéssel, hogy az ember sokat változik. Ahogy növünk, úgy változunk. Egyesek gyermekiek maradnak, mások nagyon hamar felnőnek és elvesztik az érdeklődésüket a játék iránt, illetve vannak azok, akik igyekeznek minden elváráshoz és feladathoz felnőni úgy, hogy közben megmarad a gyermeki játékos én bennük. Azt, hogy magamat melyik kategóriába sorolnám, nem tudom pontosan megmondani. Ez szerintem egy tipikusan olyan kérdés lenne, melyet csak nagyon kevesen tudnának megválaszolni. Annyit viszont biztos tudok mondani, hogy próbálok nem túl komor és felnőttes lenni; amilyen kelekótya vagyok, szerintem nem is menne. :D

Túl hosszú sorokat nem tudnék írni az életemről, egy részt azért, mert szeretném, ha kicsit azért megmaradnának a privát dolgaim, meg másrészt nem is vagyok valami izgalmas személy. Kissé lökött és ügyetlen vagyok, ugyanakkor könnyen komollyá válhatok, sőt, könnyű elrontani a jókedvem, viszont olyan hamar túl is lépek a dolgokon. Ismeretlenekkel szemben kissé félénk és visszahúzódó vagyok, a kezdeményezés nem az én asztalom, de ettől függetlenül szívesen barátkozom, mégha kissé korlátosnak érzem is magam ebben.

És ezen kezdő sorokkal nyitom meg a mai és első témám, egyben egyfajta élménybeszámolóm, ami a nálam fiatalabbaknak adhat némi útmutatást, vagy legalább is segít felkészülni az egyetemi életre. Nem, nem eltántorítani akarlak titeket ettől az egésztől, mégha sokan nem is ismerjük be, de mélyen valahol tudjuk magunkban, hogy tanulni jó és ami még fontosabb, hasznos. Szóval ha érzitek magatokban a potenciált, akkor tanuljatok minél tovább, mert később ebből a ti hasznotok fog származni. Bár elismerem, sőt, tény, hogy tovább tanulni sokkal stresszesebb, mint dolgozni, általában. Viszont a fáradozás és a kemény munka utóbb úgy is kifizetődik, legalább is első éves egyetemistaként próbálok nagyon hinni ebben.

A gimis évek számomra nyugisan teltek. Egy kisvárosból származom, és bár egy nem túl neves és nagy, de annál családiasabb középiskolába tengettem (azért nem is olyan rég) mindennapjaim. Elismerem, sokszor mondtam azt mérgemben, hogy ennek semmi értelme, dolgozni, vagy egyetemen tanulni sokkal jobb lesz, mert az legalább visz valamire. Nos, ez igaz is, viszont amióta elkezdődött az egyetem és már nem egy zárthelyi számonkérésen átestem, kicsit már kezd hiányozni a gimnázium és soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ezt fogom mondani, de arany életem volt ott. :D

Nem egy új osztálytársamtól és nálam idősebb hallgatótól hallottam már ebben a két és fél hónapban, hogy eleinte ők is könnyebbnek gondolták ezt, aztán rájöttek, hogy nem is olyan egyszerű. Nyílván senki nem számított arra, és én sem, hogy ezt egy csettintés alatt meg lehet csinálni és úgy kirázod az ujjadból a dolgokat, mint annak a rendje. De ettől függetlenül először tényleg meglepődik az ember, hogy igen, ez nehéz. Oké, ez magától a szaktól és az egyetemtől is függ, de olyan egyetem nincs, ahol nem kell tanulni. Sőt, egy jó tanács, bár kevesebb a számonkérés a félévek alatt, időben kezdjetek el tanulni, vagy legalább csak olvassatok bele a füzetekbe, mert mikor eljön az első zárthelyi dolgozat, csak akkor fogtok észbekapni, hogy "Te jó ég! Ez rengeteg anyag, hogyan verem bele a fejembe egy hétvége alatt?" Igen... nekem is ezt szajkózta az összes oktató, mindig hevesen bólogattam, hogy én ugyan nem fogok így járni, majd időben elkezdek tanulni, végülis már az előző hétvégén is elolvastam a vázlatmfüzetem címét, az ég világon semmi baj nem lesz a számonkérésnél és... de. Finoman fogalmazva, besz*ptam. Ugyanis egy még "egyszerűnek" titulált tárgyból is, két óra otthon tanulás után úgy egyest kaptam, mint annak a rendje. Szóval tudom, ironikus ezt olyantól hallani, aki eleinte szintén nem vette komolyan az óvaintést, de legyetek nálam okosabbak. :D

Na, és ezután beszéljünk a számomra legnehezebb részről, az alkalmazkodásról. Nem tudom, ki, hogyan éli meg a hasonló élethelyzeteket, nekem az iskolaváltás mindig is egy akkora változásnak számított, hogy kellett egy, de minimum fél év, mire rendesen hozzá tudtam szokni a környezethez. Anno a gimiben is kellett egy év, mire mindent megszoktam és normalizálódtam. De megmondom őszintén... lehet, hogy valakinek ez egy boldog pillanat, nekem az egyetemre bekerülés még nyár végén magának a pokolnak tűnt. Először is, nem voltam hozzászokva a bejáráshoz és az egyéb ilyen kellemetlen dolgokhoz, hogy nem tudok akármikor hazamenni, mindig lennie kell nálam minden olyan dolognak, ami szükséges lehet még a nap során és az is előfordulhat, hogy az óráim nem feltétlen a legjobb időben érnek véget, avagy gyakran van olyan, hogy vagy rohannom kell a buszra, vagy épp egy órát kell álldigálnom az állomáson. De ezt még egy olyan váltásnak tudom mondani, ami nem feltétlen érint mindenkit, valaki már gimisként, de akár általános iskolásként is már bejárós volt és hozzászokott ehhez.

Ami viszont már jóval nehezebb volt számomra, azaz iskola és az osztálytársak tényleges megszokása, pedig sokkal jobb a helyzet, mint a gimiben valaha volt. Sőt, én pont egy olyan egyetemet fogtam ki, ahol kevesen vannak, szóval nagyon családias a környezet, az idősebbek sokat foglalkoznak velünk és év eleje óta, kérés nélkül felkarolnak minket. Viszont egyszerűen meg voltam rémülve, nem viccelek. :D Úgy éreztem, ez nagyon nem fog menni és mit fognak rólam gondolni a többiek, ha már az első félévben bukom valamelyik tárgyból vagy rosszabb esetben rövid időn belül otthagyom az egyetemet? Oké, ide kapcsolódik némi önbizalmi kérdés is, mégis, talán a mai napig ez a legnagyobb dilemmám. Amit viszont észrevettem és talán nektek is hasznos tanácsnak fog tűnni, hogy próbáljatok sodródni az árral.

Tudom, nagyon cringe-nek és ódivatúnak hangzik, de ha képes vagy arra, hogy kicsit elengedd magad és barátkozz, az nagyon meg tudja könnyíteni az életed. Egy részt értékes kapcsolatokra tehetsz szert, olyanokra, amilyenekről addig álmodni sem mertél. Más részt az új barátok, és az oldott környezet sokat tud segíteni abban, hogy épp lélekkel átvészeld az első hónapokat. Én úgy érkeztem az egyetemre, hogy senkit nem ismertem, egyetlen egy volt osztálytársam nem volt ott, de még csak régi, ismerős arcok sem voltak. Ráadásul sokan ugyanabból az iskolából jöttek, így már régen ismerték egymást és szerintem mind tudjuk, egy jól összeszokott társaságba nagyon nehéz úgy igazán bekerülni, főleg, ha nem költözöl be a kollégiumba. Ennek ellenére engem egy csapat hamar felkarolt és azóta is segít és vígasztal, ha nem sikerül valami. Sőt, bíztatnak arra, hogy nyugodtan járjak be a koliba, tárt karokkal fognak várni.

Szóval a legfontosabbak...

1.Ne félj a továbbtanulástól, ha nem érzed magad elégnek hozzá, legalább csak egy fél évet próbálj ki és utána tisztábban fogsz látni magaddal kapcsolatban.

2.Ne stresszeld túl a dolgot, úgy is lesznek olyanok, akik kedvelni fognak, nem leszel egyedül, főleg, ha még teszel is érte egy kicsit.

3.Ne félj a barátkozástól, az új ismerősök segíthetnek a legtöbbet. ^^

Nem mondom, hogy ezek alapján most már minden fényes és rendben van, de ezekből a tapasztalatokból már ki tudtam szűrni, hogy nekem mi segített abban, hogy legalább csak egy kicsit jobban érezzem magam. ^^

Tudom, hogy ezzel a két és fél hónappal nem én vagyok a világon a legbölcsebb és legtapasztaltabb ember, de azért remélem, hogy aki hasonló helyzetben van most, vagy továbbtanulni készül, annak segíteni fog ez a kis valami. ^^

Vigyázzatok magatokra és köszönöm, hogy elolvastátok ezt a részt!

Kommenteket szívesen olvasok. <3