William Miller

Nem agyalok sokat a döntéseimen. Az időelelteltével kezdek bele törődni a jelenlegi helyzetbe. Már a második hónapon vagyunk túl én Amber mellett még Sarah Conor mellett. Még a neve is borzalmas nem ,hogy ő maga alapból bár ez lényegtelen még is abszurdá teszi az egészet.

Úgy érzem minden okkal történik ha pedig Sarah és köztem az a valami komoly volt akkor végül minden akadályt lefogunk küzdeni előbb utóbb.

Addig pedig Amber próbálja azt a hatalmas űrt betölteni de sikertelenül ugyan is nem őt szeretem.

A hetek elteltével megszokottá vállt az együtt ebédelés az,hogy reggel elmegyek érte vagy az apró lénye egy percre se enged maga mellől.

Olyan mintha egy ártatlan kislány lenne aki bajba került és meg kéne valakinek védenie. De én soha nem tudnék rá se szerelemből se barátként tekinteni.

Ő meg-nyíl nekem viszont én soha nem tettem ezt meg vele. Az elején pedig le is szögeztem szimplán suliba mutatunk bármit is onnantól kezdve pedig két idegen. És ez miért is éri meg neki? Szimplán bökte a csőrét,hogy nekem ő nem kellett most pedig hajt de mind ezt haszontalanul.

Nem tudnám soha elfelejteni amiért kettőnk közé akart furakodni.

De muszáj volt mindent félre tennem és olyan keserűséget okozni Sarah-nak amit okozott pontosan ő is nekem mai napig.

-Péntek buli?-Reece bedobott egy sült krumplit a szájába majd fejét megtámasztotta két karjára.

-Nincs sok kedvem hozzá.-kávém utolsó pár kortyát kiittam.

-Mostanában soha semmihez nincs kedved rosszabb vagy mint egy depis kiscsaj!-felháborodottan nézett telefonja képernyőjére.

-Inkább hozd helyre Bethany-vel mielőtt késő lesz most pedig léptem.-táskámat lazán hátamra dobtam majd kiléptem az ebédlő ajtaján.

Hosszú lépteim elvesztek a folyosó kongó ürességében. Végig nézem az emberek reakcióit amit az arcuk nyílt lappá tesz. Megrökönyödve állok meg egy ponton. Homályosan meredek a könyvtár ajtajára.

Első találkozásunk helyszíne ahol csak ketten voltunk. Nem maradtunk sokáig még is meg volt a maga varázsa. Talán mert ennek a lánynak nem kell semmit tennie vagy beszélnie már csak szimplán a jelenléte megbolondítja az embert.

Hirtelen jött ötlettel vezérelve beléptem és rögtön arra az asztalra esett a pillantásom ahol várt rám szüntelenül egy évvel ezelőtt is.

És ott ült egy könyvbe mélyülve pont mint akkor.

Sötét elülső tincsét füle mögé tűrte így jól láthatóvá tette fülbevalóit. Arca most is varázslatos ahogyan zöld szemei őszinte csodálkozással fussák át a sorokat.

Lehet teljesen elment az eszem de önfeledten szinte három méterrel a felhők fölött rohantam hozzá.

A széket könnyed mozdulattal húztam ki ,teste ez hallatán megfeszült mintha az előtt tudná ,hogy én vagyok mielőtt rám nézne.

Döbbenten figyelte meg minden mozdulatomat. Szemei hatalmasra kerekedtek ajkait idegesen kezdte el rágcsálni hajába pedig könnyedén beletúrt régen is ha ideges volt mindig ezeket cselekedte.

-Mit művelsz?-hangja megremegett és olyan gyengén szólt hozzám mint a hajnali harmat.

-Leültem a könyvtárba ezen mi olyan meglepő?-mosolyom kétszer nagyobb lett sőt talán ezerszer is.

-Hát két szót fűzök hozzá te és könyvtár szerintem igen is meglepő!-nevetését amint megpillantottam a testem bizseregni kezdett a szívem megdobbant és az agyam menekülni akart.

Tökéletes pillanatunkat az az Isten verte telefon zavarta meg.

Conor felirat azonnal észhez terített ugyan is mind a ketten mással vagyunk és nem együtt.

Félénken nyomta ki mivel pontosan lehetett érezni a levegőben itt már semmi rossz nem fog kisülni.

Mire zöld szemei vissza tévedtek rám addigra én már ölni tudtam volna a bennem lévő gyűlölettől.

-Miért kell ő neked Sarah?-egy percre mintha teljesen elképedve próbálna dűlőre jutni viszont másikba már azonnali védekező támadásba kezdett.

-Talán azért amiért neked Amber!-ujjaimat ideges ropogtattam lábaim eszeveszett tempóban jártak.

-Csendet!-a könyvtáros-nő olyan dologba próbál bele avatkozni amibe nem kéne.

-Komolyan csak ezt tudod mondani?-felpattantam arcom már mintha lángolt volna testem pedig csak is a levezetést akarta végre.

-Miért még is mit kéne mondanom?-egy vonalba került velem már ha ez megoldható alacsonyabb termete véget.

-Csendet!-újabb figyelmeztetés.

-Maga maradjon csendbe!-egyszerre válaszoltunk vissza csípőből a nő egy mélysóhaj után pedig jobbnak látta ha vissza tipeg a monitora mögé ennek a jó döntésnek hála pedig újra egymást néztük mérgesen és idegesen.

-Ennek itt nincs semmi értelme.-ujjai köztünk cikáztak majd csalódottan nyúlt a táskája pántjáért és az asztalon heverő könyvéért.

-Szerintem pedig a köztünk lévő távolságnak nincs semmi értelme!-hiába is ordítottam utánna mintha a falnak beszélnék ő már csak is még messzebbre ásta a köztünk lévő disztenciát.