William Miller

Mielőtt bármit tettem volna kétszer is átgondoltam mindent.

Megropogtattam vállaimat testemre pedig elég erőt bocsátottam ahhoz,hogy felkeljek. Unottan kaptam ki egy fehér pólót és egy fekete rövid nadrágot.

Utálom a hétfő reggelt.

És a hamis szerelmeket.

Jéghideg víz szinte azonnal arcon vágott. Minden tettem olyan ésszerütlennek tűnt.

-Tesó kicsit fancsali képet vágsz.-Reece öklössel üdvözölt.

-Bocs a tökéletességnek is van sötét oldala.- az az átkozott szív.

-Menjünk, így is mire oda érünk elkésünk kétszer.-egyetértően biccentettem.

Hosszú lépteinket pár köszönő intés követett amitől már a fasz ki van.

Sok érdektelen ember akikből a gyűlölet és a felszínesség egyaránt árad ő még is ebben az érdektelen világban káprázatos és csodálatos.

-Menj csak én mindjárt jövök.-nem is ő lenne.

Bekanyarodtam minden levegőm pedig azonnal megszűnt pont mint lábaim szolgálata.

Sarah Evans törékeny lénye tétlenül nézett.

Pusztítóan tomboltam belülről mert ez a lány csak is a feltétel nélküli szerelmet tudta belőlem kicsalni.

Imádtam minden porcikáját egytől egyig. De most még is meglepetten nyíltak el ajkaim.

Az én Sarah-am megváltozott. Lehet többé nem is fogom vissza kapni akit én egykoron úgy szerettem és szeretek még most is.

Azt a hosszú barna loknit levágatta vállig érőre de valami piszkosul jól áll neki minden részem automatikusan reagált látványára. Élénk zöld szemei szüntelenül keresték az én barnáimat.

Hogy lehet valakit annyira szeretni,hogy szinte bele rokkansz?

De ami még is elszomorított és beindított egyben az a kihívó öltözete. Rosszállóan ingattam fejemet. Az a lány akinek szíve enyém volt nem vett volna fel ilyen pólót.

Egy hatalmas szakadék épült kettőnk közé amire én még nem készültem fel ,hogy átszeljek.

Ólom súlyokkal mentem minden szó nélkül el mellette.

Nem sokáig kellett várni még az ideg szinte folyamként áradt szét bennem. Feltudtam volna robbanni az iskola kellős közepén.

Ezek után pedig viharként szeltem át a kapukat egészen a fekete autóm ajtajáig.

Gondolkodás nélkül mentem az edzőterembe.

A hónapok alatt ha egyet meg tanultam az az ,hogy a lelki fájdalmat nyomjuk el testi fájdalommal.

Őrületes súlyokat emeltem vagy éppen futottam több ideig egyhuzamban. Imádtam ahogyan a túlfűtött feszültség adja alám a lovat ezzel olyan eredményeket érek el amiket még álmaimban sem gondoltam volna.

Most pedig megbizonyosodtam róla nélkülem is éppen eléggé el van,akkor én miért áldozzak rá akár egy percet is?

Türelmetlenül toporogtam a sötét fenyőből készült ajtó előtt. Oda jövök ahova minden feszültség levezetés után.

A farmra. Itt mindig is rengeteg szeretettel voltam körülvéve.

-Már vártalak.-arcom azonnal felragyogott.

-Úgy érzem mesélnem kell.-Susan többet nem is kérdezett csak félre állt és beengedett otthonába.

-Ma láttam őt.-szétnéztem hátha megpillantok valakit de csak is tőlünk zengett a lakás.

-Ülj le főzök egy erős feketét.-levágódtam az asztal végébe közben néztem ahogyan a kapszulát behelyezi majd a pótolhatatlan aroma hangját hallgattam.

-Nem zavarok?

-William hányszor kell elmondani te sose ,egyébként holnap megyek hozzátok főzni.-csak egy pillanatra tekintett rám majd pedig a csészét felém nyújtotta.

-Megcsinálod a kedvencem? Köszönöm.-hatalmas kortyot nyeltem a még forró folyadékból.

-Ne tereld a témát. Mi történt? Hogy érzed magad?-aggódóan fürkészett.

-Megváltozott. És az ég világon semmi mi már csak két idegen vagyunk.-életemben nem fájt egy mondatot ennyire nehezemre kimondani.

-Jaj William láttalak ám titeket az a lány úgy nézett rád mintha menten meghalna érted. Nincs az ami nektek véget tudna vetni. Az én Thomasommal negyvenkét év alatt nem volt amit ne tudtunk volna megoldani ezt jól jegyezd meg! Most pedig egyél csináltam epres tortát.