Az elmúlt egy hétben talán a szenvedés és a keserves valóság ami tudatosult bennem.

Minden egyes nap csak is azzal telt, hogy álomba sírom magamat majd lemegyek enni egy falatot és közben a hányingeremet és a sírástól elfojtott tehetetlenségemet próbálom nagyon mélyen elnyomni.

Ezek után néztem szerelmesebbnél szerelmesebb filmeket, de természetesen olyanokat, ahol az egyik fő szereplő össze törik, mert olyasvalaki löki el magától akit szeret.

A boldog végek miatt csak jobban sírtam mert annyira vágyott mindenem rá.

Nem mentem a héten egyik nap se a suliba. Nem érdekelt, hogy ezzel elkönyvelhette magában a nyereségét. Nem érdekelt hányan tudtak a szakításunkról úgy, hogy még biztosra fel sem jött a kapcsolat kérdése.

Megtörtem ez pedig leszívta minden erőmet az ellen, hogy küzdjek.

William békességet sugározó szemeiben elvesztem, ujjainkat pedig ebben a szerelmes pillanatban kulcsoltuk össze. Egyetlen percre fordultam el de mire vissza vezettem tekintetem rá már nem volt velem. Egy másik lány oldalán állt engem pedig még csak egy lenéző pillantással sem ajándékozott meg.

-Kelj fel hallod baszki! - rázogatott valaki fel ebből a rémes álomból nekem pedig kettő dologhoz támadt kedvem.

Elsőként leütni egy párnával aki nem hagy békén más részt pedig össze kuporodni és sírni, hogy enyhítsem azt a súlyt ami megállás nélkül nyomja a mellkasomat.

-Felcseszel rendesen, kapsz egy percet addig én szétnézek a szekrényben és keresek egy bosszúra alkalmas ruhát neked! - nem kellet kinyitnom a szemeimet, hogy tudjam már most válogat és közben tehetetlenül rázza fejét mert rossz neki még mindig így látnia engem.

-Ezzel nyugodtan haddj fel én csak aludni akarok. - mormogtam párnámba és közben reménykedtem azon, hogy feladja és kimegy.

-Ebből elég volt! - a takaró pillanatokat alatt esett le rólam a nap pedig annyira égette szemeimet, hogy kedvem támatt csak még jobban magamba roskadni.

-Szerencséd van a kitartó személyiségem véget. - hideg víz folyt mindenemen én pedig olyan gyorsan pattantam fel, hogy egy enyhe szédülés kerített hatalmába.

-Te nem normális! - sopánkodtam mint egy kislány.

-Mielőtt belekezdenél jobban hisztizni kapsz tíz percet a fürdőben. - olyan szúrós pillantásban részesített, hogy ha nem ismerném most meg is ijednek.

Szemforgatás keretei között mentem a fürdőbe ahol gyorsan lezuhanyoztam fogat mostam és kezdtem el sírni mert eddig bírtam érzelmeim kimutatása nélkül öt kicseszett percig.

-Sarah haladjál! - mondata hallatán vissza mentem hozzá de rossz ötletnek bizonyult amint meg pillantottam arcát.

Azt a gyönyörű magabiztos lányt most rántottam magammal és ő is meggyengült. Könnyei utat engedtek maguknak én pedig azonnal magamhoz húztam Bethany remegő alakját.

-De hát mi történt? - kérdeztem olyan bűnbánóan gyengén, hogy azt hittem pillanatok alatt zuhanok össze és jutok a végleg magamba zárkózás szép szakadékába.

-Szakítottunk. - annyira szorosan kapaszkodott belém, az én lelkem most pedig már nem csak William miatt fájt hanem az én barátnőmért is.

[...]

-Végtelenül haragszom rád. - törtem meg a kínos csendet amit Bethany és barátja társaságában töltöttem.

Amint a suli parkolójában kötöttünk ki ők ugyan olyan szerelmesen csókolták egymást az én zavarodottságom pedig egyszerre dühített és tett csalódottá. Boldog voltam amiért nem történt semmi baj közöttünk viszont ezt akkor sem tartottam szép húzásnak.

-Ne haragudj de bármit mondtam vagy tettem volna ezen kívül te akkor sem jöttél volna velem. - tudtam annyira tudtam, hogy igaza van még is fájt mert tőle nem ezt vártam.

-Hazudtál nekem ezen pedig semmi sem változtat. - hiába szólt utánam hiába kelt barátnője védelmére Reece engem semmisem hatott meg.

De akkor sem tudtam az önbecsülésem ellen mit tenni csak hajtott a vágy, hogy megmutassam igen is képes vagyok maradni.

Én Sarah Evans bejöttem a gimibe és most már tényleges egyedül sétálok végig a zsúfolt folyosón.

Nem hazudok ha azt mondom mindenki egytől egyik végig nézte ahogyan a-ból b-be megyek. Nem kellett sokat gondolkodnom ameddig rá jöttem mindenkihez eljutott a hír.

Mi szerint megcsalt.

Csengett a fülembe ez az egy mondat a fejem fájt az érzelmek elő akartak törni én még is felemelt fejjel sétáltam a hetvenkettes terem elé.

Mindenkit elküldtem a sárga föld alá és ezzel elkönyveltem magamban több magyar órára sem teszem be a lábamat nyugodtan fújtam ki a levegőt már amennyire ilyen helyzetben lehet.

Nem néztem senkire csak is előre talán pont ez volt a legnagyobb buktatóm ugyan is William Miller-rel találtam szembe magamat.

Úgy néztem azokba a szemekbe mintha az egész épületben csak mi lennénk. Fájt azt beismernem, hogy még mindig az elbűvölő tekintete magához láncol. Megőrjített ajkai tudatának hiánya.

Nem lehetett nem észre venni, hogy mindenki velünk együtt levegőt sem vesz és csak vár. Várja vajon mit fogunk tenni.

Talán egymás karjaiba szaladunk és egy csókkal pecsételjük megbékülésünket?

Pofán vágom mert meg bántott és megalázott?
Vagy csak áttekintünk egymáson?

Mindent félre tettünk nem érdekelt a csengőszó viszont nem csak minket nem még a diákokat sem. Nem érdekelte a tehetetlenségem és az a szintű harag amit ő váltott ki belőlem.

Olyan magabiztosan sétált felém, hogy én még csak felfogni sem tudtam. Mert már csak a látványa olyan érzelmeket váltott ki belőlem ami miatt egyszerre tudtam volna sírni és boldog lenni.

-Beszélnünk kell. - olyan egyszerűen ejtette ki a szavakat mintha ezt gyakorolná egy hete.

Rekedtes hangja hallatán ugyan úgy futott végig minden porcikámon a mélyre ható hideg.

-Nem. - olyan nagyon halkan feleltem amire a mostani erőm futja.

Kezét karomra szorította majd olyan biztosan húzott be a mellettünk lévő üres terembe miközben én egyet pislogtam.

-Megyek! -egyszerű kijelentés volt ő viszont még sem értette meg az egyetlen kijárat elé állt már azelőtt, hogy megszólalhattam volna.

-Meg kell hallgatnod nem kerülhetsz életed végéig és nem hagyhatod ki a sulit sem. - most már viszont ő is csak tehetetlenül nézett végig rajtam és túrt idegesen azokba a tincsekbe ami hiánya már belülről emésztett fel.

-Szeretlek! - kimondta ő kimondta azt a bizonyos szót amit eddig nem tettünk meg. Mert féltünk a következményektől. - Ez az egy hét volt számomra maga a pokol a hiányod minden pillanatban velem volt.

-Ezt ne! - feldúlton tettem kezemet magam elé és könyörögve néztem rá.

Hosszú percek követték egymást még végül ezt meg nem törte.

-Gyűlölöm, hogy ezt csinálod velem Sarah Evans-nézett üveges tekintettel rám.

-Nem kell elviselned csak akkor hadj menni William Miller- tártam szét tehetetlenül karjaimat miközben könnyeimmel küszködtem.

-De nem megy, mindenkiben a te őszinte nevetésed keresem azokat az apró csókokat amikkel teljesen elveszítem saját magam fölött az önkontrolt. Nincs senkinek olyan édes illata mint neked ami már az elmémből kitörölhetetlenné vált. És tudod mit csezd meg mert szeretlek mindig is szerettelek ezen pedig nem tud semmi sem változtatni!

-Akkor miért csókoltál mást? - hangom a végére sírásba torzult.

-Nem csókoltam meg nem tettem semmit, hogyan is tehetnék ilyet ha csak téged szeretlek ?! - ideges csóválta fejét majd egyszerűen feloldotta telefonját és elém tette.

Tisztán kivehető volt Amber ahogyan szinte könyörög a fiúért viszont mielőtt bármi is lehetne finoman eltolja magától majd ott hadja magára a piszkos gondolataival.

Megállt körülöttem minden a könnyeim a fájdalom a feszültség egyszerűen minden ami az elmúlt egy hétben éreztem.

-Miért nem szóltál hamarabb? - tettem fel az első kérdést ami megfogalmazódott bennem.

-Mert nekem is ugyan úgy fájt. - szemei ​​megcsillantak talán a könnyektől de lehet csak a lámpa halovány fénye miatt.

-Sajnálom. - bűntudat zengett testem minden részében és az amire már hosszú napok óta vágyok.

Hozzá hajolva leheltem fájdalmas csókom ajakira. A boldogság mámora keveredett könnyeim sós ízével. Lassan egészítették ki egymást nyelveink heves tánca. Úgy szorítottam magamhoz mintha attól félnék újra elveszítem.

A szerelmemet aki számomra beleivódott minden gondolatomba és egyben a szívembe is.

-Szeretlek William Miller. - hajoltam el tőle csak is annyira, hogy homlokunk össze érjen és őszintén tudjak neki szerelmet vallani.

-Szeretlek Sarah Evans.-törölte le a mára már öröm könnyeimet.

[VÉGE]