Tudtam, hogy megfogok halni. Őszintén szólva nem is bántam. Egy gondolat tartotta bennem az életet: Csak hadd lássam utoljára Jacket.

-Jackson- szedtem össze minden erőmet- szóljanak neki- itt tartottam egy szünetet- kérem- és sírva fakadtam. Nem tudom, hogy pontosan minek. Talán, mert belegondoltam, hogy milyen lesz Jacknak az élete nélkülem. Milyen érzés lesz, hogy meghal a szerelme.
De nem tudtam mit tenni ellene. Ez a szörnyű fájdalom akkor elmúlna, ami mindig vissza-visszatér. Jack is azt akarná, hogy ne szenvedjek.
Megérkeztünk a kórházba. Csak kusza emlékeim vannak. Azt mondták az orvosok, hogy nem lehet rajtam segíteni, max 1 órát adnak nekem, vagy még kevesebbet.
Hogy félek-e a haláltól? Igen... rettegek tőle.
A mentősök betoltak egy fehér szobába, majd mindenféle ínyekciót nyomtak belém. Azt mondták, hogy a fájdalmaim ellen. A vicces, hogy már egy ideje nem is érzek fájdalmat. Azt mondják, hogy ez a haldoklás jele.
Annyira nehéz a szemem. Muszáj pihennem egy kicsit. Erőt kell gyűjtenem, hogy el tudjam mondani Jacknak, hogy szeretem.

*Jackson szemszöge*

Amint megtudtam, hogy melyik kórházba hozták Bellát, rögtön ide szaladtam.

-Engedjenek be hozzá- próbáltam kiszabadulni a biztonsági őrök kezei közül- ő a barátnőm... Szüksége van rám- ordibáltam, mire egy orvos hajlandó volt mondani az őreinek, hogy eresszenek el.- Mi van vele?- válaszokat akartam. Méghozzá minél hamarabb

-Sajnálom, de... az állapota kritikus. Nem adunk neki 1 óránál többet- fogta meg a vállamat az orvos.

-Micsoda? Bella meg...- csuklott el a hangom- meg fog halni?- nem volt erőm kiabálni, pedig azt szerettem volna.

-Sajnálom, de a sérülései olyan súlyosak, hogy csodáljuk azt is, hogy egyáltalán életben van még.
Az orvos szavai úgy hatottak rám, mintha pofán vágtak volna. Végtelenül sokszor. Nem tudtam felfogni. Nem akarom felfogni. Nem halhat meg a barátnőm.

-Be kell mennem hozzá- indultam is el, de az orvos megállított.

-Valószínűleg nincs magánál. Élet és halál között van. Hallani, hallani fogja önt, de nem biztos, hogy tud reagálni rá.
Úgy rontottam be az ajtón. Becsuktam a szemem, hirtelen úgy éreztem, hogy nem állok rá készen, hogy az éppen haldokló barátnőmet nézzem. Nem vagyok elég erős hozzá. Már így is akkora gombóc van a torkomba, hogy alig tudok nyelni. Viszont... ez az utolsó alkalom, hogy még élve lássam Bellát. Vettem egy hatalmas levegőt és leültem a fehér ágy mellé. Elszámoltam magban 10-ig, mire ki mertem nyitni a szememet.

-Bella- ez volt minden, amit ki tudtam nyögni. Fehér ágyneműje csupa vért volt. Ruhái nem voltak rajta, csak nyakig be volt takarva. Tele volt vágásokkal és zúzódásokkal. A fején egy hatalmas nyílt seb tátongott. A mellette lévő műszer, alig észrevehető életjeleket mutatott. Ettől kicsit megnyugodtam.
Nem tudom, hogy mit kéne most tennem. A szemem láttára fog meghalni az a lány, akibe halálosan beleszerettem.

-Bella- kezdtem- harcolnod kell... Életben kell maradnod, érted?- csuklott el a hangom -muszáj lesz. Nem hallgatsz meg. Nem hagyhatsz itt- kikúszott az első könnycsepp a szememből- én szeretlek. És nem tudom, hogy mihez fogok kezdeni nélküled- odanyúltam kezéhez, ami kék- zöld volt, majd megszorítottam kézfejét. Ekkor, mintha valami csoda történt volna, szempillái megrebbentek, és a gép, erősebben kezdte el mutatni az életjeleit -Bella- kiáltottam fel, erre ő méregzöld szemeit kinyitotta és egyenesen rámnézett. Melegség járta át a testem. -Istenem- nem bírtam tovább, elkezdtem sírni.

-Jó sokáig tartott, mire ideértél- hallottam meg rekedtes, hátborzongatóan nyers hangját.

-Sajnálom- hajoltam fölé és gyenge csókot lehelltem homlokára.

-Téged vártalak- mosolyodott el, ám az a mosoly, mintha valaki idegené lett volna. Félelmet és rettegést lehetett leolvasni az arcáról.

-Szeretlek, hallod?- mondtam neki- ezért nem hallhatsz meg- elkezdett remegni a hangom, majd a lábam és a kezem is. Egyszerűen rettegtem attól, hogy mi fog történni a következő percekbe.

-Tudom- hunyta le a szemét.

-Félsz, Bella?- kérdeztem meg, aminek a válaszától én is rettegek.
Nem nyitotta ki a szemét, de láttam, hogy a szeme mosolyog.

-Nem...- suttogta- már nem félek a haláltól. Szeretlek Jack- nézett bele szemeimbe- és akkor a mellettem lévő gép sípoló hangot adott ki, majd a tört vonalak szépen lassan egy egyenessé váltak.

-Nee!- kiáltottam fel- Bella- üvöltöztem. Nem hagyhatsz itt- és akkor elszakadt a cérna...
Nem érdekelt, hogy sírni láttak. Szabadon engedtem a könnyeimet. Meghalt. Meghalt a szerelmem.
Csak ott ültem az ágy mellett és a halott barátnőm kezét szorongattam, miközben hisztérikusan zokogtam.

*Bella szemszöge*

Készen álltam a halálra. Jacket akartam látni. Mindent el tudtam neki mondani. Ekkor éreztem, hogy eljött az idő. Egy utolsó pillantást vetettem a gyönyörű barátomra, majd behunytam a szemem...
Az utolsó, amit láttam az a barátom volt.
Az utolsó, amit éreztem az a barátom meleg könnycseppe, a fagyos bőrömön.
Az utolsó amit hallottam, az a barátom kétségbeesett zokogása volt.
Aztán elaludtam....

Meghalt. És ha Ő nem lesz, én se leszek.
Hogyan is lehetnék én, ha ő már nincsen...