Figyelmeztetés: 

Angst... Nagyon sok angst. + halál megemlítése

4. felvonás 

1891. március

A felhők szürkén bolyongtak az égen, a pesti időjárás mintha érezte volna Csónakos érzéseit. A fiú fekete pulcsiban és fekete hosszú nadrágban állt csak néhány lépésre a kőtől. A szemei folyamatosan végig járták a feliratot, az agyáig még sem jutott el a szöveg. Nem látott mást, mint betűket és számokat, de összekötni már ezeket nem tudta. A félelem, vagy talán a védelmi mechanizmusa volt. Már nem is tudta. Csónakos érezte, ahogy elkezd remegni, a végtagjai fájdalmasan roppantak meg, mikor hirtelen leült a földre a kő mellé. De a fiút nem érdekelte, hogy hideg a fű, és az sem érdekelte, hogy nem érzi az arcát a hideg, már régen odafagyott könnyektől. Semmi sem érdekelte már.

Csak ne fájna ennyire.

Csónakos szipogott kettőt, majd eltörölte a pulcsija ujjával a taknyot. Csúnya volt az egész jelenet, de mégis annyira valódi. Nyers érzelmek jelentek meg Csónakos arcán, és hiába akart volna, nem tudta megakadályozni a néha rátörő sírásrohamokat. Hirtelen jöttek és hirtelen mentek is el ezek a pillanatok. Olyan volt az egész, mint egy hullámvasút, amiből soha nem tudsz kiszállni. Egyik pillanatban nyugodt vagy, a másikban pedig már azt érzed, hogy az ajkad remeg, és összehúzott szemekkel nézel magad elé, hogy ne engedd ki az első könnycseppeket. Ezek az emelkedők és zuhanások megállíthatatlanok, és Csónakos nem bírja. Egyedül van, és fáj.

Annyira fáj.

Mikor újra felpillant a sírkőre, az még mindig változatlanul mutatja Nemecsek Ernő nevét, de Csónakos nem akarja. Nem akarja látni, nem akarja újra olvasni minden évben, mikor kijön ide. Nem akar egyedül lenni. Egyszerűen csak ne, ne fájjon ennyire. Kérlek.

A feje fájt a sok sírástól, érezte ahogy tompulnak el az érzékei, és már a torka is fájt a feltörő köhögéstől és a rekedt sírástól. Csónakos soha nem gondolta, hogy ez megtörténhet. Olyan messzinek tűnt a halál fogalma, olyan felnőttesnek hangzott. De mikor látta a két saját szemével, ahogy Nemecsek utoljára rámosolyog az ágyán, és becsukja a szemét, Csónakos tudta, hogy minden megváltozott. Eltűnt belőle a gyerek tudatlansága és jóhiszeműsége. Csónakos rájött arra, hogy a valóság kegyetlen. És annyira fájdalmas nélküle.

- Miért hagytál itt? – suttogta gyengéden Csónakos. A feje annyira zsongott, hogy meg kellett támasztania a homlokát.

- Szia, Andris – szólalt meg egy hang Csónakos háta mögül. A fiú felkapta a tekintetét a földről, és egy olyan remény fajtáját érezte meg, amit csak azok tudnak átélni, akik elvesztenek valakit. A reményt az elvesztett fél visszaszerzésére. Csónakos egy gyors mozdulattal fordult hátra, és már látta maga előtt a kis Nemecsek vézna testét, ahogy rámosolyog. Mert Nemecsek itt van, és él.

De a valóság soha nem ilyen kegyes velünk, még akkor sem, ha gyermekről van szó.

Mikor Csónakos rápillantott a mögötte állóra, nem a Nemecsek volt az. A fájdalom újra, most többszörös erővel kerítette hatalmába. Egymás szemébe néztek, és Csele nem tudta megmondani, hogy Csónakos milyen állapotban van. Mind ketten tudták, hogy ki miért van itt. Két gyerek, akik az elvesztett barátuknak jöttek megemlékezni. Mert Nemecsek még mindig közéjük tartozik.

Csónakos visszafordult az eredeti pozíciójába, nem foglalkozva többet Cselével. Elég volt neki egyszerre egy fájdalmat újra élni. Csele néhány másodperc múlva megmozdult, és leült Csónakos mellé. Fekete bársony nadrágját nem sajnálva foglalta el helyét a vizes és hideg füvön.

Mindketten a sírkövet nézték, és abban a pillanatban talán el is felejtették, hogy mi történt közöttük. Egy év, és ez az első, hogy egymáshoz szóltak.

- Hogy vagy? – kérdezte Csele csendesen. A mondat idegenen hatott a szájából, de reménykedett, hogy Csónakos nem a megszokott mondatát fogja válaszolni.

- Minden rendben van – jött a megtört válasz. Csele összeszorította a száját.

- Te is tudod, hogy ez nem így van.

- De senkit sem érdekel valójában az igazság. Soha senkit sem érdekel már egy jó ideje. – A hang szomorúan csengett, és rekedten.

- Mire gondolsz? – kérdezett vissza Csele. Tekintete már nem a kövön volt, hanem a mellette ülő fiún. Részletesen megfigyelte az arca jellegzetes pontjait és a rajtuk megjelenő érzelmeket. Nem látta még a fiút ennyire szétesve. Olyan volt, mintha ő is egy pillanat múlva összetörne.

- Folyamatosan próbálkozom, elhiszed? – Hangja remegett a megtörtségtől. – De annyira nehéz – suttogta. – Mert annyira fáj, de úgy tűnik, mintha senkinek sem fájna ennyire. – Csónakos szemei pirosak voltak, a fehérje alig látszódott ki. Még sajnálatra méltóbban nézett ki. – Érted? – kérdezte, mintha reménykedne, hogy végre valaki átérzi. Csele nem akarta megbántani még jobban, de nem tudott mást tenni. Szomorúan elmosolyodott, és megingatta a fejét.

- Sajnos nem – suttogta halkan, hátha ezzel nem töri meg annyira a fiút. Csónakos szájából egy rekedt, nyálas nevetés féle hangzott el. A megtört ember hangja volt ez.

- Olyan érzés, mintha mindenki elfelejtette volna, hogy én létezem. Hogy én még itt vagyok, és én még érzek. Miért fáj ennyire, és nektek miért nem fáj ennyire!? - kérdezte Csónakos sírva. Megragadta Csele vállát és úgy folytatta, folyamatosan a szemeibe nézve, és remegve a szavaktól. - Ti nem érzitek, ahogy a szemetek ég, ahogy az egész belsőtök fáj, ahogy nem tudtok megmozdulni a fájdalomtól? Ti miért nem érzitek azt, ahogy felemészt titeket az emlék? Én miért látom minden este magam előtt a tetteimet, amiket elrontottam, és ti miért nem??? Mit csináltok, hogy titeket észrevesznek? Mit csinálok rosszul? Mond el, kérlek! Nem bírom, érted? Nem bírom – sírta reményvesztetten Csónakos. A szemei fel voltak dagadva, minden egyes szó után remegett az ajka, és az egész hangszíne labilis volt.

Csele nem tudta mit mondhatna erre. Egy éve nem beszéltek, és ez olyan volt, mintha egy egész élet múlt volna el mögöttük. Mintha az egész barátságukat elnyelte volna a föld. Csele felemelte a karját, és óvatosan Csónakos vállára tette, ezzel közelebb húzva magához. Csónakos pedig, mint egy elveszett kutya bújt hozzá közelebb, a sírása pedig egyre csak erősödött. Csele próbált nem a drága kabátjára gondolni, miközben lassan elkezdte simogatni a másik hátát. Nem voltak barátok, de ennyit még ő is meg tud tenni egy kortársáért.

- Semmi baj, Andris. Minden elmúlik egy idő után – válaszolta Csele. Igazán próbált valami biztatót mondani.

- Úgy ahogy te is elmúltál?

Csele erre nem válaszolt.

Talán már fél óra is eltelt, mire Csónakos lenyugodott, és a sírása is elmúlt. Csele elítélné, mivel egy fiúnak nem lenne szabad ennyit sírnia az apja szerint, de ez más volt. Az elveszítés és annak beismerése, hogy valóban nem fog visszatérni a másik, nehéz volt. Nehéz beismerni és nehéz elfogadni is. Ezért Csele nem ítélte el Csónakost, és nem is hagyta ott, amíg jobban nem lett.

- Jobban vagy? – kérdezte, mikor érezte, hogy Csónakos eltávolodik tőle. A fiú, mikor előre fordult el is felejtette, hogy Nemecsek sírköve fogja fogadni. Most csak nézte a követ, rajta a betűkkel, és végre fel tudta fogni, hogy mi van rá írva. Az agya nem védekezett tovább a beismerés ellen, hanem végre felfogta.

- Nem igazán tudom – válaszolta halkan Csónakos. Felpillantott az égre, ami még mindig szürke volt. Az eső nem esett, de a hideg még mindig itt volt. Csónakos most először lélegzett mélyet a levegőből, és elárasztotta az egész testét a hideg. Kifújta a levegőt, a lélegzete, mint egy fehér gomolyag hagyta el a száját, ami nyugtató hatással keringett, majd tűnt el. – Úgy érzem elfáradtam. Annyira fáj már egy éve, és nem akar elmúlni. Ráadásul nem álltam készen, hogy elköszönjek tőle. Ahogy tőled sem – nézett oldalra a végénél. Csele tudta, hogy a másik fiú az osztályteremben történtekről beszél.

- Sajnálom.

Csónakos megremegett, de nem mozdult.

Csele felállt mellőle és még egy utolsó pillantást vetett barátja sírjára mielőtt Csónakoshoz szólt.

- De nem tudok neked megbocsátani.

Csónakos András még két óráig ült egyedül a hideg földön. A felhők felette nem mozdultak, olyan volt, mintha megállt volna az idő. De ő tudta, hogy minden egyes perccel csak még magányosabb lesz, és arra gondolt, hogy lehet neki is jobb helye lenne Nemecsek mellett.