3. felvonás

1890. március

Csónakos szerint a március minden évben más és más. A név ugyanaz,- március; mintha azt mondaná ezzel, hogy végre már az ő ideje jött el-, de a fiú mégsem érzi azt, hogy várná ezt az időszakot. Sőt, mintha minden egyes március elteltével csak romlana a világ. Legalábbis az ő világa.

Az osztálytermükbe belépve Csónakost nem lepte meg hogy üresen találta azt. A föld koszos volt, mint mindig, a párkányon és az üvegszekrények polcain több évnyi por állt, mint mindig, és a levegőben a krétapor szállt. Mint mindig. Csónakos már régi ismerősként fogatta a tüsszentést, ami mindig elfogta a krétapor szagára.

- Te nem lennél jó tanár – szólalt meg a háta mögött egy hang. Csónakos kérdő tekintettel fordult meg, pedig egyből tudta ki az. – Nem tudnál egy tanórát sem tartani anélkül, hogy ne tüsszentsd végig az egészet. – A hang tulajdonosa Csónakos mellé sétált, és egy zsebkendőt húzott ki a kabátja belső zsebéből. Az fehér anyag előkelően siklott Csele kezében, könnyedséggel szállt le a tenyerére, és az arany színű cérnával felhímzett monogram kacskaringózva libegett az anyag sarkán. Csele, mint semmiség nyújtotta Csónakos felé a kendőt, hogy abba törölje az orrát. Csónakos elvette, de csak enyhén rásimította az orrára azt, és már egyből adta is vissza a másiknak. Egy ilyen szép dolgot nem érdemli meg Csónakos, hogy bepiszkítson. Másrészt emlékezett, hogy régebben azt mondta Csele, hogy nagyon ritkán használják erre ezeket. Inkább, mint egy díszként hordják magukkal.

- Nem hiszem, hogy ez lenne az egyetlen negatívum az óráimmal kapcsolatban – fűzte hozzá Csónakos, miközben kinyitotta az egyik ablakot.

- Hm. – Ennyi volt a másik fiú válasza. Tekintetével követte az osztálytársának tevékenységét, és nem értette, hogy miért vesz el a tanári asztalról egy szivacsot, és hogy miért áll neki letisztítani a táblát. Ez a takarítók dolga, nem? Csele összehúzott szemöldökkel sétált a tanári pódium elé, a cipőjének orra hozzá ütődött a pódium falához. – Mit csinálsz?

- Letörlöm a táblát.

- De miért? Az nem a takarítók feladata? – A kérdésre Csónakos csak a vállát rándította meg, Cselét ezzel még jobban összezavarva. Egy pillanatra kinézett az ablakon, egy enyhe széllökés az arcába fújta a hideg szelet. Az ég szürkés gomolyag volt a pesti lakások felett.

- Nem csinálhatom csak úgy, kedvtelésből? – kérdezett, hátra nézve a válla felett. A féloldalú mosoly mögött több minden lapult, mint amit Csele el tudna képzelni.

- Te soha nem csinálnál ilyet kedvtelésből, ezt mind a ketten tudjuk Csónakos. – Az egyetlen válasz a pódium recsegése volt, és Csónakos ökölbe szorított keze.

- Te nem tudsz semmit rólam, papuskám – szólalt meg végül a fiú, egy pillantást sem vetve a mögötte állóra. A hangja keserű volt, a szavak egyszerre égették a torkát és a szívét. Csele elakadt lélegzettel, és összepréselt ajkakkal állt. Lenézett maga elé, a cipője halkan verte a pódium oldalát, az öreg fa minden egyes ütésnél egyre hangosabban ütötte vissza a hangot. Csónakos érezte, ahogy belerezeg az egész szerkezet. – Hagyd abba. Amúgy is, mit keresel itt egyáltalán? – kérdezte. – Neked már rég Bokával és a többiekkel a grundon kéne, hogy legyetek. Mit csinálsz még itt? – Megfordult, hogy mélyen a másik szemébe nézhessen.

- A padban hagytam a latin könyvemet. Azért jöttem. De te miért vagy itt? Erre nem válaszoltál. Neked is a grundon kéne lenned a többiekkel együtt. – Csele nem hagyta fel a kérdezést.

- Ez nem rád tartozik – válaszolta szimplán Csónakos. Lerakta a szivacsot a tanári asztalra, majd a hátsó sarokba sétált, oda ahová a takarító rakta neki a söprűt. A kezébe vette, majd Csele elé sétált és rátámaszkodva a botra lejjebb hajolt, hogy nagyjából egy szintben legyen a másik fiúval. – Fogd a könyvet, és szaladj a Boka után, mert még a végén kétségbe esik, hogy hol a legjobb barátja. Engem pedig hagyj békén. – Csele ökölbe szorított kézzel hallgatta végig Csónakos mondanivalóját, a szemében tűz égett. Erőteljesen megfordulva, az ajtóig sétált, becsukta azt, és eltorlaszolta azt egy székkel. A támla a kilincs alatt volt, így csak belülről tudták kinyitni. Csónakos nem értette mi történik.

- Mit csinálsz?

- Azt, amit már rég meg kellett volna csinálnom! – nézett rá mérgesen Csele. – Megbeszéljük, hogy mi a bajod, mert már elegem van. – Csónakos felhúzott szemöldökkel nézett. Csele az első padsorhoz sétált és rátámaszkodott, miközben figyelt arra, hogy ha Csónakos elindulna, hogy kinyissa az ajtót, időben tudjon reagálni.

- Nekem nincs semmi bajom – válaszolta egyszerűen Csónakos. A botot letámasztotta a tanári asztalhoz, mivel érezte, hogy ez most az a beszélgetés lett. Hiába nem akarta, tudta, hogy most mindent el kell mondania Cselének, hiszen a fiú, már tényleg mindent lát. De attól még mindig játszhatja a tudatlant. A kinyitott ablakhoz sétált és rádőlt, ami miatt az alkarja és a pólója koszos lett a sok portól. De nem zavarta, addig, amíg nem kell Csele szemeibe néznie, miközben kimondja a szavakat. – Minden rendben van. – A hazugság nagy volt, nagyobb, mint amit eddig bármi, amit mondott. Csele tekintete ellágyult. Odasétált a fiú mellé, és ő is rákönyökölt a párkányra. Csónakos megrezzent, de nem mondott semmi mást. Mind kettő fiú tekintete az eget járta, a felhők folyamatosan változtak szürkéből feketébe, míg már csak a tompa sötétség maradt felettük. A szél hideg volt, mintha a halál leheletét érezték volna.

- Miért vagy itt és miért takarítasz iskola után? – kérdezett mást Csele. Halkan beszélt, nem akarta teljesen megzavarni a vihar előtti csendet. Csónakos becsukta a szemét, nagyon nem akarta ezt elmondani.

- Rácz tanár úr behívatott ma reggel az irodájába. A fülébe jutott a verekedésünk Telepivel.

- Azzal a Telepivel, aki felettünk jár egyel? – Csónakos bólintott.

- Hallottad mi történt?

- Igen, Boka elmondta. Neki a Nemecsek mondta el – válaszolt lassan Csele. – Nem kellett volna miattam belekeveredned ebbe. – Csónakos a vállát vonta, de az ajkain egy szomorú mosoly látszott. Arra gondolt, hogy a másik úgysem értené meg az okait. Csele nem szereti annyira, mint amennyire Csónakos szereti őt, és valószínűleg Csele soha nem is fogja megtudni, hogy a fiú mennyire szorosan kapaszkodik belé.

Kint, az égből az első cseppek kezdtek lehullani. Halkan szóltak, alig lehetett észrevenni őket. Néhány csepp landolt a két fiú kezén, innen érezték meg.

- Mint mondtam minden rendben van. Lehet indulnod kéne – sóhajtott egyet Csónakos, miközben beletörölte a kezét a nadrágszárába. – Nagy eső lesz szerintem itt.

- És te? – kérdezett vissza egyből a másik. – Te itt maradsz takarítani? Gyere te is velem. Tanulhatnánk együtt – fűzte hozzá Csele, óvatosan meglökve Csónakos vállát.

- Minek? Mind ketten tudjuk, hogy csak az asztalra firkálnék – válaszolta a másik. Csele gondolkodás nélkül reagált.

- Az valószínűleg nem fog sikerülni. Boka azt mondta, hogy az asztal rondán néz ki, és hogy ki kéne cserélni. Már másik asztal van a szobámba, a másik ki lett dobva. Anya pedig azt mondta, hogy azt ne merjem összefirkálni.

Csónakos úgy érezte, mint ha a végtagjai és velük együtt az érzelmei is megbénultak volna. A mondatoknak fájniuk kellett volna, és valóban úgy is érezte, hogy a szavak és azok súlya, mint egy szikla nehezedik rajta. De ahogy ott állt az ablaknál, és szemei a fekete felhőket lesték a fájdalom nem mutatkozott meg benne. Az agya felfogta a mondatokat, mégis Csele, a mellette álló, még mindig gigerli Csele, úgy nézett rá, hogy egyszerűen nem jutott tovább a gondolat.

Az első villámlások megérkeztek a fővárosba, de még mindig messze voltak a pesti iskolától. A látvány már itt volt, és a hirtelen megjelenő cikázó vonalak elvonták Csele figyelmét annyira, hogy Csónakos tovább nézhesse a fiú arcát zavartalanul. Csele szép fiú volt, és ezt még Csónakos is látta. Már rég óta látta.

Csónakos csak egy pillanatig gondolkodott, mielőtt előre hajolt és hozzáérintette az ajkait Csele arcához. A fiú összerezzent és egyből elfordult, hogy kérdőre vonhassa a másikat. A fordulat pillanatában csapott le az első villám pest utcáira. A hang mind kettőjüket megijesztette, mégis az egész helyzetnek a vége egy csók lett. Kisfiús, meglepett és kínos csók lett. A fény megvilágította az egész termet, az árnyékuk egybeolvadt és egy pillanatra minden eltűnt. Kivéve a vihart. Azt a vihart, ami nem csak az utcán játszódott le, hanem mind kettőjük elméjében is.

A vihar zavarában minden olyan gyorsan történt. Csele torkából egy meglepett sóhaj szakadt fel, majd két vézna kar lökését érezte meg Csónakos a mellkasánál. Az árnyékuk elszakadt egymástól. Csele zavarodottan sétált el az ablaktól, miközben egyik kezével folyamatosan kisimította az ingét, mint egy mellékcselekvésként csinálva azt. Felkapta az egyik asztalról a még percekkel ezelőtt odatett könyvét, de néhány másodperccel később újra lerakta. Csónakos ez idő alatt csak csöndben figyelte az előtte kibontakozó jelenetet, és jelét sem adta zavartságának. Az arca nyugodt volt, talán egy kicsit piros, de ha jól megnézzük a keze megállás nélkül kopogtatott az ablak párkányán. Idegessége tagadhatatlan volt egy jó szemlélő számára. De egyedül Csele láthatta abban a pillanatban, és a fiú el volt foglalva saját magával, így Csónakos érzelme felfedetlenül maradt.

- Minden oké? – kérdezett rá Csónakos hangjában enyhe remegéssel. Csele válasza elmaradt, Csónakos pedig azon gondolkodott, hogy jó időzítés lenne -e most elmondani Cselének mindent, amit érez. De Csele nem adta meg neki a lehetőséget. Keze erőteljesen szorította a könyvet, mikor szemeit rávezette Csónakosra, és a fiú egyből látta a tekintetéből, hogy nem mondhatja el az érzelmeit most és a jövőben sem. Csónakost kirázta a hideg a tekintettől, és a szemét is lesütötte. A gondolat belehasított az elméjébe, és megijesztette, hogy valóban megtörténik minden. A pillanat, amikor ténylegesen, visszafordíthatatlanul elveszítette a legjobb barátját. Nincs vissza út, nem lehet visszacsinálni. És ez volt a legrosszabb érés a világon, amit Csónakos valaha is érzett.

Csele nem várt tovább, sarkon fordult, közben beleverte a lábujját a pad sarkába, de most még az sem érdekelte, hogy a cipője megsérülhetett. Határozott léptekkel sétált el az ajtóig, ahol kivette a kilincs alól a széket. Azt a széket, amit azért rakott oda, hogy helyre hozhassa a kapcsolatát Csónakossal. A léptei egybeolvadtak a vihar zajaival, a villámok csak, mint háttérzaj érződött számukra. Csónakos örült neki, mivel így elhitethette magával, hogy a hevesen dobogó szíve igazából csak a villám becsapódásával járó dübörgés.

Az iskola üres volt, és most még üresebbnek és hidegebbnek érződött. Csónakos újra az ablak felé fordult, és rátámaszkodva hagyta, hogy minden hideg esőcsepp ráessen. Így legalább elmosta azt az eltévedt könnycseppet, ami nem tudni, hogy került oda. Csónakos nem is akarta tudni.

Miközben érezte, ahogy a hideg a csontjáig hatol, az utcasarkon látta elfutni, mint csak egy szellem a szürkeségbe, az alacsony, mindig szépen öltözött, kicsit lányos arcú, minden órára készülő, gigerli fiút.

Egy erős orrszipogással és a sírást elfojtó csuklással mosolyodott el, tudva, hogy még így sem tud semmi rosszat mondani Cselére. És ez összetörte a lelkét.

Miért nem tudlak elengedni?