2. felvonás

1889. március

A március nagy hőséggel és hirtelen megjelenő záporokkal érkezett meg. Mikor Csónakos kinézett az ablakon a Rácz tanárúr által tartott latinórán már látta, ahogy a felhők gyülekeznek. Előre dőlt a padján, és rátámaszkodott az egyik kezére. Mélyet szippantott a pesti levegőből, ami magával hordozta a fülledtség érzését. Leghátul ült az osztályban, ott ahová a levegő beszorul, ami miatt még melegebbnek érezte a testét. Emiatt alig várta, hogy lecsapjon a zápor. A mellette ülő Nemecsek is valószínűleg ugyanezen gondolkodhatott, mivel már hatodszorra húzta végig a kezét a homlokán az elmúlt egy percben. Csónakos már fél órával ezelőtt odaadta neki a saját kendőjét, hogy azzal törölje le az izzadságot, de már az sem ért semmit. Előre pillantott a második padsorra, ahol Csele és Boka ült. Mind a ketten jegyzeteltek, úgy, mintha egyáltalán nem hatná meg őket a meleg. Csónakos egyszerre csodálta és egy kicsit utálta őket emiatt. Egy padsorral jobbra ültek tőlük, ami miatt rálátása nyílt Csele profiljára. A fiú haja tökéletesen állt, még a meleg hatására se kezdett begöndörödni egy- egy hosszabb hajszál. Nyugodtan jegyzetelt, és csak néha nézett fel a lapjaiból, akkor is vagy a táblára, vagy a Boka füzetébe pillantott. Csónakosnak pedig nem jutott más, mint Cselét nézni az órai munkája hiányában. Bár egyáltalán nem bánta.

Másodpercekkel később Nemecsek meghúzta az ingujját. Gyenge érintés volt, alig érezte meg, és amikor lepillantott a mellette ülőre, az csak félénken nézett fel rá. Csónakos rá mosolygott. Nemecsek valószínűleg ugyanúgy félt tőle, mint mindenkitől, aki nagyobb volt nála, így próbált jó benyomást kelteni a szőkénél. Nem mintha érdekelte volna, hogy jó viszonyban legyen a Csele padtársának barátjával.

- Szerinted Bokának nincs melege? – kérdezte, miközben a nevezett fiúra nézett. A szemei mintha élettel telibbek lettek volna. A Csónakos nem értette mire akar kilyukadni ezzel a kis szőke, de ő is követte a másik tekintetét. Boka homlokán kisebb izzadság cseppek helyezkedtek el, néha végig futva az arcán le egészen a nyakáig, ahol elmosta őket a kézfejével. Szemei összehúzva figyelték a tanárt, az összpontosítása több méterről is megfigyelhető volt. Talán az aurájában volt, talán csak a testtartásában.

- Idáig látom, papuskám, hogy folyik le a homlokán az izzadság – válaszolta Csónakos. Nemecsek boldogan csúszott feljebb a székén.

- Akkor biztos örülni fog egy kis víznek. Direkt vettem neki – mondta büszkén. Csónakos próbált nem úgy viselkedni, mint akit nem érdekel. Csele miatt csinálja. Általában ezzel próbálta magát lelkesíteni. – Lealkudtam két krajcárral – folytatta. Csónakos elismerően hümmögött.

Aztán egy hirtelen fuvallat becsapta az ablakot mellette, a többi három ablak előtte pedig csak nekicsapódott a keretének, majd újra kinyílt a becsapódás erejétől. A hang mindenkit megijesztett, és egyszeriben az egész teremben csönd honolt. Ezt az állapotot az eső sűrű kopogása szakította meg; a cseppek nagy zsibajjal csapódtak az iskola tetejére, és a szél által néhány gyerek arcára is, akik az ablakok mellett ültek. A szélső padsor már szaladt az ablakokhoz, hogy becsukják őket, míg Csónakos csak mélyet szippantott a levegőből. A szél, ami hátra tért az osztály leghátsó padsorába, a fiú kedvére volt. Mert ha csak néhány másodpercig is, de úgy érezte, hogy felfrissült miatta.

Aztán egy gondolkodásnyi idő után újra visszatért a halk zsongás az osztályba, Csónakos pedig kedvesen hátba veregette Nemecseket, aki még remegett egy kicsit a hirtelen jött zajtól. Végül, aztán már- már megszokásból a kettővel előttük lévő padhoz tekintett, ahol Csele nézett rá kérdő tekintettel. A fiú rámosolygott, de nem érezte igazinak. Mikor is beszéltek utoljára kettesben. úgy, mint régen? Már nem is emlékezett. Olyan volt ez a hirtelen zápor, mint a barátságuk. Nem volt előjele a változásnak, csak egyik pillanatról a másikra történt, ami megijesztette Csónakost. A biztonság érzése egyik pillanatról a másikra tűnt el, és az, hogy nem volt mellette mindent kicsit ijesztőbbé tett.

Csónakos inkább elnézett, vissza Nemecsekre, de nem tudott semmit se mondani, így inkább csak a tanárra vezette a tekintetét. Rácz tanárúr kezdte feladni a tanítást, de még tartotta benne a reményt az a néhány diák, akik elöl ültek. Logikusan Csónakos nem tartozott közéjük, de a tanóra végére belemélyedt a latin tananyagba, és úgy csöngettek rá az óra végén. A fiú fáradtan nyújtózott ki, a Nemecsek szint úgy. Az eső pedig már rég elhagyta őket.

- Ki jöttök ma a grundra? – kérdezte hátra fordulva Kolnay. A kérdésére szinkronra fordultak Bokáék felé mind a ketten a mellette ülő szőke fiúval. Csónakos majdnem elnevette magát keserűségében. Boka akkorra már majdnem hátra ért a padjukhoz, így nem válaszoltak, hanem várták a választott kapitányuk mondandóját.

- Délután háromkor gyűlést szervezünk a grundra. A grund zászlajáról lesz szó. Jöttök? – kérdezte rá téve a kezét a padra. Csónakos végig nézett a karján és a kissé vizes haján, és nem tudott másra gondolni csak arra, hogy vele cserélte le a Csele. Összeszorított ajakkal ült csöndben inkább, beleegyezően bólogatva, mikor kellett.

Kint a grundon is, és bent az iskolában is olyan volt, mintha nem tartozna közéjük. Fárasztó volt folyton úgy tenni, mint aki nem törődik semmivel, miközben minden vágya az volt, hogy újra Cselével törődhessen. Hogy törökmézet vegyen neki. De úgy látszik, hogy csak ő az, aki túldramatizálja a dolgot. Ez a két gondolat játszadozik a szívével és az agyával, ami miatt a hangulatai is ingadoznak, pedig nem arról van szó, hogy nem érzi jól magát a többiekkel, mert imádja hallgatni Kolnay és Barabás veszekedéseit, és még Nemecsekkel is jól kijön, sőt. Csak mégis hiányzik valami. És az a valami ott játszik métát tíz méterre tőle, elérhetetlenül. És az egészben az volt a legrosszabb, hogy olyan volt, mintha ebből az egész helyzetből Csele semmit sem érzékelne. Ugyanúgy mosolygott rá, mint egy évvel ezelőtt, a páratlan érzés pedig mindig újra és újra fellibbent Csónakos szívében, csak azért, hogy utána üresség maradjon hátra.

- Csónakos! – kiáltott oda neki, mikor egy újabb körhöz kezdtek volna métában. – Nem akartok ti is beszállni? – kérdezte, szavait a mellette álló Nemecsekhez is intézve. A kis Nemecsek boldogan válaszolt, hogy végre ő is játszhat, és már rángatta a magasabbat maga után. Csónakos ebből érezte azt, hogy a szőke fiú most már közelebbi barátjaként tekint rá. Csónakos végül Csele csapatába, Nemecsek pedig Boka mellé került. Csele a hátára csúsztatta a kezét, és elmagyarázta neki, hova kéne ütnie a labdát, hogy ne sikerüljön olyan gyorsan elkapnia a másik csapatnak. Csónakos csak bólogatott, és füttyentett egyet megértése képpen.

Csele mikor meghallotta azt a hangot, szívesen belefúrta volna a fejét Csónakos mellkasába, nem is értette miért. Az érzések elhatalmasodtak felette, a melegség, amit érzett a hang hatására elképesztette, és az egyetlen biztonságos helyet, a Csónakosból áradó melegség jelenthette. Csele előre billentette a testsúlyát egy pillanatra, de észbe kapva már újra egyenes állt kisimítva a gyűrődéseket a ruháján. Olyan régen hallotta már. És ez a gondolat benne volt a fiú agyában egész játék idő alatt.

Olyan rég volt már.

A nap végére az egész társaság kifáradt, és oszolt fújtak, amit Boka jelentett ki, mikor körbe nézve a társaságon már mindenki piros arccal és lihegve ült a porban. A naplemente vége enyhe sötétséget hozott magával, és rengeteg szúnyogot is. Boka megvakarta nyaka oldalát, ahol már egy kezdődő csípés jele alakult ki, és összehúzott szemmel próbált fókuszálni a többiekre. Az alakok összemosódtak előtte, nem szokta még meg a szeme a szürkeséget. Mikor pedig a Nemecsekre esett a pillantása, mégis egyből tudta, hogy valami nincs rendben. Gondolhatta volna, hogy napszúrást kaphat a Nemecsek, de elfejtett figyelni rá. Leszidta magát, és megígértette magával, hogy ez az utolsó. Aztán odasétált hozzá, és a fejére tette a kezét; a haja égető meleg volt. Boka nem is tétlenkedett sokat, egyből karon ragadta a fiút, és elköszönve a többiektől, elsietett.

Csele csöndben nézte a távolodó alakjukat, majd miután eltűntek a nehéz fakapu mögött, körbe nézett maga körül, és próbálta kitalálni, kivel mehetne haza, hogy ne legyen olyan unalmas az út. Eddig Bokával ment, ami mindig kellemes volt, de ma úgy látszik, más lesz a beszélgető partner. De ahogy ott ült, és körbenézett, senki sem foglalkozott vele. Mindenki beszélgetett a társával, és csak néhány szempillantás múlva,- és a sok elköszönések után-, nem maradtak mások a grundon, csak ő... meg a Csónakos. Csele érezte, ahogy elkezd izgulni, mintha éppen feleléshez készülne, ami összezavarta. A fiú tekintete ráadásul olyan semmijen volt, hogy ez még meg is ijesztette.

Pedig a kifejezésmentes tekintetet mögött, egy ijedt, kétségbeesett fiú volt, aki nem értette, miért olyan idegen minden, amit lát és amit érez. És ez a fiú pedig, hogy ne kelljen szembe néznie a sok kérdéssel, inkább felállt, leporolta a nadrágját, megvakarta az alkarján lévő szúnyogcsípést, és halkan elköszönve sietve elsétált. Sokkal egyszerűbb volt így. De persze a gigerli, mindent tudni akaró Cselének ez nem tetszett. És a magas fiú után szaladt, hogy beérje, és hogy csöndben sétáljanak egymás mellett. Nem pont az, amit eltervezett, de ő is félt, mert azért tudta, hogy valami nincs rendben köztük, és ez az, amit a legnehezebb helyre hozni, egy olyan kapcsolatban, ahol az első igazi barát az egyik fél.

- Hogy sikerült a matematika témazáró? – kérdezte Csele megtörve a csendet. Idegességét egyedül az árulta el, hogy a csuklóján ékeskedő csípés nyomot nyomkodta be egyfolytában a körmével. Fájt, de legalább a viszketés elmúlt ilyenkor egy rövid ideig. Csónakos nem nézett rá, helyette inkább kicsit feljebb emelte a fejét, és úgy válaszolt.

- Elégséges lett. – Hangja halkan szólt, talán ő maga is szégyellte ezt az eredményt, most így a Csele előtt, pedig mind a ketten tudják, hogy a magasabb fiútól ez a jegy egyáltalán nem újdonság. Mégis, olyan volt a Csónakos számára kimondani ezt, mintha ezzel felfedné, mennyire sebezhető nélküle.

- Valóban nehéz volt, ráadásul volt nem egy olyan feladat is, ami nehezebb volt, mint amit az órán vettünk - bólintott egyetértően Csele.

- Jeles lett a tied, nem igaz? – kérdezte Csónakos, és most először ránézett a mellette sétálóra. Csele erősebben nyomta be a körmével a csípést, mielőtt bólintott volna. Ő is olyan volt, mint aki fél kimondani, hogy hibátlan lett az témazárója, ezzel kimutatva azt, hogy Csónakos nélkül is boldogul. Fájt ez az idegenkedés.

- Hm – horkantott Csónakos, ami már majdnem egy kisebb nevetésnek hangzott. Csele ijedten kapta oda a tekintetét. Nem értette, mit akart ez jelenteni. – Úgy látszik, akkor nem sokat számít, hogy padtársak voltunk -e vagy sem. Te így is úgy is jól teljesítesz. Bár ez nem meglepő – mondta, inkább csak saját magának, mint osztálytársának. Csele nem tudta, hogy erre mit válaszoljon. – Boka biztos jó hatással van rád – fűzte hozzá, mosolyt erőltetve magára. – Jobbal, mint én voltam, az biztos.

- Néha olyan érzésem van, mintha egy felnőtt mellett ülnék – vallotta be Csele. – Tudod... - halkult el a hangja. – Még mindig fura, hogy nem te ülsz mellettem. – Gyorsan végig futott az agyán, hogy mit mondjon el, és mit hagyjon meg magának, majd folytatta. – Volt olyan, hogy azt hittem, te vagy melletted, és amikor megfordultam, hogy mondjak valamit, lesokkolt, hogy nem te néztél vissza rám. – Mosolyogva nézett fel a mellette sétálóra, azt hitte, hogy jobb hangulatba tudja ezzel hozni a beszélgetést. Közben a fejében a gondolatok sokasága futott át. Kérdezni akart, beszélni Csónakossal erről, mert minden egyes alkalommal, mikor hátra nézett az osztályban az utolsó padsorra, és a tekintetük össze fonódott, barátja tekintete megtört volt. Csele nem értette, hogy miért ilyen a barátja, hiszen még év elején minden rendben volt.

Csónakos szíve felgyorsult a mondottakra, és azt is mondhatná, hogy boldognak érezte magát egy pillanatig. Mégsem tudott válaszolni semmit. Vállát vonta, és próbált nem arra gondolni, hogy hazugságnak érződik az egész beszélgetésük, pedig egy évvel ezelőtt nem volt ennyire mű és fájdalmas együtt hazasétálni. Csele a hallgatásra elszomorodott; tudta, hogy fura az, amit mondott, és hogy fiúk az ő korukban nem mondanak ilyeneket, de azt hitte, hogy azok a sok elkapott pillantások az órákon jelentettek valamit.

- Kérdezhetek valamit tőled, Csónakos? – kérdezte Csele, hirtelen megállva az egyik utcalámpa alatt. A fény gyér volt, a bogarak a lámpa körül repkedtek, és az ürességet a halk zümmögésük töltötte be. A fiú megállt előtte, néhány lépésre, és a zsebeibe tette a kezeit. A lábszára már viszketett a szúnyogcsípésektől; a rövidnadrág, amiben volt sok védelmet nem nyújtott.

Mikor pillantásuk találkozott egymással, az idő lelassult körölülöttük, és csak akkor érezték igazán azt, hogy valami nincs rendben. – Mi történt veled? Olyan másnak tűnsz, mióta elkezdődött az év. – A reakció, amit Csónakostól kapott erre a kérdésre, összezavarta. A fiú, csak keserűen elmosolyodott, és újra csak a vállát vonta. Mindeközben a keze a zsebében egyre erősebben szorította az anyagot.

- Nem tudom, mire gondolsz, papuskám – szólalt meg végül. A megnevezésre elakadt a lélegzete, de az érzés más volt. A becenév, amit régebben Csónakos kedvességből használt, most máshogy szólt a szájából.

- Úgy érzem, hogy keveset beszélünk, és mindeközben az egész helyzet olyan, mintha nem is ismernénk egymást – magyarázta Csele rácsapva a tarkójára. A fránya szúnyogok. Csónakos félrenézett, és elhúzta a szája szélét.

- Ez valóban lehet. De hát nincs mit tenni ellene, nem igaz? – kérdezte visszafordulva a kisebbik felé, enyhe gúnnyal a hangjában. A legjobb védekezés a támadást. Ezt mondta Boka, mikor a vörösingesek legelőször vették el a többiek elől az üveggolyókat. Így Csónakos is ezt teszi. Támad. Támad, mivel fél, mivel már érzi, hogy innen már nincs visszaút számukra.

- De, és akkor teszünk is ellene, ugye? – kérdezett vissza Csele, mint aki meg se hallotta a másik hanghordozását. Csónakos bólintott, pedig tudta, hogy barátja már rég nem fog visszatalálni mellé. Lehet, hogy nem volt okos matekból, meg a legtöbb tantárgyból, de remek megfigyelő volt. És ezen megfigyelése az elmúlt félévben a legelső padsorra terjedt ki, és hiába is tagadná, vágyakozva tekintett arra, minden órán. Ez idő alatt, végig követte, minden egyes nappal egyre jobban összepréselt ajkakkal, hogyan alakul ki, és hogyan mélyül el a kapcsolat a kettő fiú között. Szép volt látni, hogyan közelednek egymáshoz, de Csónakosnak csak a szomorúság maradt, amit próbált minden egyes alkalommal lejjebb és lejjebb nyomni magában. A próbálkozása eredményeként, már csak a várakozás maradt, hogy egyszer Csele, a szép, gigerli csele, majd azt fogja mondani Bokának, hogy most szeretne a Csónakossal haza menni, mert még mindig a legközelebbi barátjának tekinti. De ez a találkozás nem jött el. És tudta, hogy nem is fognak visszatalálni egymáshoz.

- Többet fogunk foglalkozni egymással, én érzem, hogy ez csak egy átmeneti állapot – szónokolt tovább egyre hevesebben Csele, de a hangjában megbújt valami, ami elbizonytalanította az egész mondanivalóját. Hazug ígéret, amit mond, és ezt ő is érzi.

- Igen, biztos igazad van – mosolyog végül le Cselére. Mosolya hamis, de ezt csak saját maga tudja. – Tudom, hogy most másokra van szükséged, nem rám, és ezt tiszteletben tartom. Sikerült végre a többiekkel is barátságba kerülnöd, sok emberrel kell most foglalkoznod. Mindannyiunknak más most a prioritása. – magyarázta el hangosan is azt, amit már féléve próbál elhitetni magával. Csele nem látta meg a magas fiú szemében lévő reménykedést, és azt, ami azt suttogja halkan, hogy ne haddj el.

- Igen, prioritások. Elég sok van most, ráadásul, ahogy Rácz tanárúr mondja: Első a tanulás – nevetett Csele. Csónakos szomorúan elmosolyodott, és megtartotta magának azt a gondolatot, hogy számára Csele lenne a prioritás.

A pillanatot egy hangos dörgés szakította félbe, ami mind kettőjüket összerezzentette. Felnéztek az égre, ahol csak az égen lévő néhány fehér pontot látták, amiket minden egyes pillanattal több és több felhő takart el. Tudták, hogy ebből megint eső lesz. Hang nélkül néztek egymásra, és egyszerre indultak tovább a megszokott köves úton. Mikor befordultak egy sarkon, újabb dörrenés hangzott el. Aztán megérkeztek Csele háza elé, ami két utcával és egy kereszteződéssel előrébb volt, mint Csónakosé.

- Akkor, rendben vagyunk? – kérdezte Csele, mielőtt még belépett volna a kapun.

- Rendben vagyunk – válaszolta Csónakos, rámosolyogva. A kimondott szavak hazugok, és nem létező boldogságot hordoznak magukkal, de Csele viszonozta a hamis mosolyt, és elköszöntek egymástól, úgy, mintha semmi sem történt volna.

Pedig mindketten tudták, hogy nincsenek rendben.

Csónakost a házától húsz méterre érte el az eső, ami átmenet nélkül kezdett le zuhogni. A fiú nem bánta, legalább lehűtötte a meleg időt, és a csípésektől viszkető testét is. Nem sietett; komótos léptekkel haladt végig a maradék úton, és talán kicsit bánta is, hogy megérkezett. Kellemes volt a csöndben sétálni, amit csak néha -néha zavart meg egy cikázó vonal az égen. Csónakos számolta a másodperceket ilyenkor, mindegyik másodperc egy kilométer távolságot jelentett. Szerencséjére a villámlás mindig messziről érkezett.

Mielőtt belépett volna a házba, még egyszer hátra tekintett a feketeségbe, mint aki vár valamit. Aztán néhány másodperc múlva rájött, hogy most már nincs mit várnia, és benyitott a kapun.