1.felvonás

1888. március

Csónakos unottan ült a padban, egyik kezével támaszkodott, míg a másikkal lomhán kaparta a kemény fapadnak a felületét. Egy egészen nagy kráter állt már ott, a körme pedig majdhogy nem véres lett tőle. A füzete kinyitva feküdt előtte, üresen, várva, hogy valaki végre tudással megtöltse. De várhatta az bármennyire, Csónakosnak esze ágában sem volt jegyzetelni. Néha a kezébe vette a tintával bemártott tollat, de mindig csak egy pár szóig jutott el, mielőtt lerakta. A keze izzadt a tavaszi napsütésben, és megállapította magában, hogy inkább nem jegyzetel semmit, nehogy elmaszatolja a tintát az izzadt ujjaival. A Csele erre a taktikai gondolatra annyit mondott mindig, hogy lusta. De a Csónakos meg mindig azt válaszolta rá, hogy a Csele jegyzetei szebbek, és sokkal jobb belőlük tanulni. Ezzel mindig abba is maradt köztük ez a beszélgetés.

Azon a napon az osztályba besütött a nap, a fülledt márciusi idő miatt az ablakok tárva-nyitva voltak, a porcicák pedig csak úgy szálltak a levegőben. Csónakost még ez is jobban érdekelte, mint Rácz tanárúr latinórája. Utolsó órában. Mikor körbenézett a teremben, úgy tűnt, hogy csak a Boka figyel a tanár kimért és monoton beszédére. Nem ismerte Bokát közelről, de a viselkedése arra utalt, hogy komoly fiú lehet. Minden órára felkészülten érkezett, mindig kimérten válaszolt, és Csónakos soha nem látta még mosolyogni. Talán egyedül Nemecsek volt az, aki közel állt hozzá, bár Csónakos szerint Boka csak azért tűri meg maga mellett, mert Nemecsek gyenge. Tehát valószínűleg csak a Boka figyelt. Meg talán a Csele. A gigerli Csele. Csónakos elfordította a fejét, és a mellette szorgosan jegyzetelő fiúra nézett, aki egy pillanatra sem pillantott rá. Csele lapjai szépen, sorrendben voltak elrendezve a padon, mindennek meg volt a tökéletes helye, és egyiken sem volt semmi piszok vagy firka. A Csele külön megkérte rá, hogy ne firkáljon a lapjaira. Mert elrontja az összképet, mondogatta Csónakosnak. A fiú pedig csak a vállát vonogatta ilyenkor. Most jól megnézte a mellette ülőt, és figyelte ahogy a toll végig szánt a papíron, ezzel tökéletesen formált betűket hagyva maga után. Csele nem hagyhatta, hogy a jegyzetei ne legyenek olyan formásak és tökéletesen írottak, mint a nyomdában. Csónakos kicsit irigyelte miatta. A Csele most felpillantott rá, és elkapta a másik fiú tekintetét.

- Mi van? Miért nem írsz? – suttogta oda gyorsan Csónakosnak, de a fiú tudta, hogy nem kell válaszolnia, mivel barátja már tudja a választ. Így inkább csak vállat vont, és tovább nézte, ahogy újabb és újabb gyöngyírással készült szavak kerülnek a papírra.

Csónakosnak egyre többször jutott eszébe, hogy hogy lehetnek ők legjobb barátok. Ahogy végig futtatta a szemét a Cselén, minden, amit látott különbözött a többiektől. A fiú márkás és mindig tökéletes ruhákat viselt, soha nem piszkította be őket, még akkor sem, ha a többiekkel métáztak a szünetben. Csele maga volt megtestesült divatmajom, teljes ellentétje Csónakosnak, aki erős volt, és vagy tíz percenként volt a szájában az ujja, hogy olyat füttyentsen, mint egy gőzmozdony. Csele mégsem szólt érte soha semmit. Ami miatt még jobban megszerette a Cselét, hiszen Csónakosnak a védjegye volt a füttyögés. Mikor a szemei felpillantottak a ruháról a fiú arcára egy kis mosoly jelent meg az arcán. A sok tökéletesre vasalt ruha alatt egy olyan fiú lapult, akit Csónakos büszkén hív a legjobb barátjának. A csinos Csele csupa szív fiú volt, és mindig ott állt Csónakos mellett. A dolgozatoknál egy szó nélkül segített neki, még akkor is, ha az óra után egy tíz perces beszédben oktatja ki a másikat, hogy pedig igen is tanulnia kellett volna. Csónakos mindig erőteljesen bólogatni szokott, hogy megértette, és a nap végén elmegy az iskola melletti törökmézes emberhez, és vesz két krajcárért törökmézet Cselének. Köszönetképpen. Csele pedig mindig örömmel fogadja el.

Csele felpillant Rácz tanárúrra a jegyzeteléséből, és önkénytelenül a tanárúr mögötti órára esik a tekintete. Még öt perc. Csele elenged egy kisebb fáradt sóhajt a száján, de az is olyan kicsi, hogy a katedrán álló férfi nem is látja. Egy pillanatra elernyeszti a kezét, de egyből vissza is szorít a tollra a kezében, és óvatosan és kimérten beleereszti a tintatartójába, hogy felszívja a tintát. Aztán kecses mozdulattal kiveszi, egy picit hagyja, hogy lecsöpögjön a felesleg, és újra írni kezd. Nem is figyel a mellette ülő Csónakosra. De a gondolatai néha rátérnek a fiúra, és nem érti, hogy miért nem akar jegyzetelni. Ha jól belegondol az egyetlen óra, amin a Csónakos írni szokott az a természetrajzóra. A fiú betűi ocsmányok és egyáltalán nem olvashatóak, ami miatt Csele soha nem is kéri el tőle az órai munkákat.

Miközben ezen gondolkodott, a tinta túlfolyt a papíron, ezzel tönkre téve munkáját. Csele csöndben nézte, ahogy a szép betűk nagy pacákká folynak, miközben megjegyezte magában, hogy nem szabad a Csónakoson gondolkodnia óra közben, mert akkor nem figyel, és ilyenek fognak történni. Sóhajtott egyet, majd felemelte a papírt, és arrébb rakta, hogy egy újat húzzon maga elé. De nem volt új papír az asztalon, amit még nem használt volna, de csak azért is keresgélni kezdett. Természetesen semmit nem talált. A Csónakos volt az, aki észrevette szenvedését, és kitépett a füzete közepéből egy lapot. Csele gondolkodás nélkül nyúlt a papírért. Aztán mikor letette maga elé belegondolt, hogy azért a füzet több, mint egy forintba került.

- Köszönöm – suttogta Csele, mielőtt újra írni kezdett.

- Semmiség, papuskám – válaszolt Csónakos, elejtve egy ásítást, miközben már összecsukta a könyvet és a füzetét. Már a távozáshoz készült.

Mikor kicsöngettek, Rácz tanárúr kijelölte a házi feladatukat, és már mindenki sietni kezdett ki a jó időbe. Csele is kinézett az ablakon, és már érezte, ahogy a fülledt levegő és a felbolygatott por szaga keveredik egymással. Csónakos nyújtózott egyet és felállt. Várt, amíg Csele elrendezi a lapjait a táskájába, majd együtt indultak ki a teremből. Köszöntek az elhaladó tanároknak, és még néhány osztálytársuknak is, de senkivel sem álltak meg beszélgetni. Csele nem barátkozott könnyen, vagyis inkább vele nem akartak barátkozni. Csónakos azzal magyarázta ezt, hogy a ruhái teszik ezt. Csele összehúzott szemekkel nézett le a ruhájára akkor. Nem volt rajta semmi különleges. Gondolta.

- Gigerli vagy, papuskám – mondta Csónakos. Csele kicsit megbántottan nézett rá. Negatívnak érezte a melléknevet. – Gigerli. De engem nem zavar.

- Akkor a többieket miért zavarja? – kérdezte. Csónakos átvetette a karját a kisebbik fiú vállán, és közel húzta magához.

- Azért, mert ők nem ismernek téged. De én igen, papuskám. Én igen – válaszolta, és fütyült egyet. Csele abban az időben még nem szokta meg a folytonos fütyülést. Pedig ahol Csónakos volt, ott füttyögés is volt. – És tudom, hogy a ruha nem jelent semmit abban, hogy milyen ember is vagy valójában. – A fiú meglepően őszintén beszélt, és Csele már majdnem elpirult.

- Na nem baj! – kezdte nekilendülve Csele. – Rengeteg barátot fogok szerezni, hidd el papuskám!

Csónakos csak mosolygott, kedvesen és boldogan. Mert valóban az volt. Boldog. Csele volt a legjobb barátja, és még soha nem érezte magát olyan biztonságban, mint vele. Cselével minden olyan egyszerű volt.

- Átjössz hozzánk tanulni ma is? – kérdezte Csele. Csónakos bólintott és fütyült egyszerre.

Mikor odaértek a Csele házhoz a cseléd köszöntötte őket először. Majd a szakács. Csónakos már jól ismerte őket, és széles mosollyal köszönt nekik.

- Újra kellene írnom a jegyzeteimet – mondta Csele, amikor már a szobájában voltak. Az órai lapjait rendezgette az asztalán, mikor a kezébe akadt a tintapacás lap. Csónakos csak ült a másik széken, ami az asztal előtt volt, és figyelte. A vékony alakját, és a szépen fésült haját, és csak annyit tudott mondani rá, hogy szép. A ruhák pontosan feszültek az alakja körül, és természetesen egy gyűrődés sem volt rajtuk. Csónakos most először gondolt arra, hogy szívesen megérintené, de nem volt mersze.

- Nyugodtan, papuskám. Addig én lehet elkészítem a latinleckét – válaszolta helyette.

Csele szobája nagy volt. Csónakoséhoz képest mindenképpen, ami miatt mind a ketten elfértek az asztalnál, ami az egyik falhoz volt állítva. A régi faasztal megviselt állapotban volt, kicsit fakult, kicsit billegett, de a Csele nem akarta kicseréltetni. Az oka meglepően egyszerű volt, és a fiú nem is félt elmondani.

- Az összes firka rajta van, amit te csináltál. Ezek emlékek, és az emlékeket meg kell tartani – válaszolta fennkölt hangon, kisimítva a nem létező gyűrődést az mellényén. Csónakost elöntötte belül egy kellemes érzés. Rengetegszer járt már Cseléjéknél, és ha mondania kéne egy heti átlagot, az a négyet ütötte volna. ami meg is látszott az asztalon. A bal oldala tele volt tinta rajzokkal vagy kaparásokkal, amik szavakat formáztak. Egyszerű, primitív formák és betűk voltak beitatva a fába, és mindegyik hozzájuk köthető volt. Csónakos egy ideig nézte a munkáját, ami összegyűlt az itt töltött ideje alatt, majd nekilátott a latinleckének. Csöndben ültek egymás mellett, mindketten a saját dolgukra fokuszáltak, de Csónakos most nem bánta. Kellemes volt így.

Több órája tanultak, mikor a Csele hátra dőlt a széken. Kinyújtózott, és a Csónakosra nézett. Meglepődött, mikor a fiú fel se nézett a jegyzetekből még egy pillanatra sem, annyira bele volt merülve a tanulásba. Csónakos teljesen előre görbedt, és a két kezébe temetve az arcát olvasta újra és újra az anyagot. Haja szerte-szét állt, ami Cselét egy kicsit zavarta. Csak egy kicsit, mivel be kellett ismernie, hogy egyrészt jól állt neki, másrészről pedig Csónakos nem lett volna Csónakos nélküle. Csele egy ideig csendben figyelte, ahogy a fiú néha összehúzza a szemöldökét, mikor valamit nem ért, ahogy a lábait előre hátra lengeti, és azt, ahogy teljesen kizárja maga körül a világot. Csele még soha nem látta ennyire komolyan tanulni. Előre nyújtotta a karját, és kisimított egy gyűrődést a sok közül a fiú ruháján. Csónakos megrándult az érintésre, és felpillantott.

- Nagyon bele voltál merülve a tanulásba, nem igaz, papuskám?

- Biztos volt valami nálatok a levegőben, ami engem is rá vett most a tanulásra – válaszolta Csónakos kinyújtózva. Ő sem értette, hogy mi történt. Talán a nyugodt légkör tette, talán maga Csele jelenléte. Ki tudja.

- Biztos más a levegő az iskolában, nem igaz Andris? – nevetett Csele. A hangja felszabadultan szólt. – Azért nem csinálsz semmit az órákon, mi?

Csónakos egy pillanatra elgondolkozott, hogy mit válaszoljon.

- Én inkább azt mondanám, hogy a többiek megzavarnak a tanulásban – válaszolta diplomatikusan.

- A többiek? Te vagy az, aki a leghangosabban ásít az óra közepén.

- Az a tanár monoton beszéde miatt van. Az osztálytársaink csak szimplán zavarnak.

- Nem gondoltál még arra, hogy azért, mert nem ismerjük annyira őket? – Csele elgondolkozott mielőtt kérdezett. Mindenkinek tudták a nevét, de nem beszélgettek még velük tíz percnél többet. Ezért is gondolt erre. Amikor körülnéz az osztályukban, általában a Bokát és a Nemecseket ismeri meg először, mivel velük beszélt eddig a legtöbbet. Általában ezek a beszélgetések az előző órákról és a házi feladatokról szóltak, és már ezek alapján rájött, hogy Boka a tökéletes megfelelője a rendezettségnek és a magabiztosságnak. Nemecsek pedig ennek a teljes ellentettje.

- Engem nem érdekel, hogy ismerem- e őket eléggé vagy nem. Hiszen úgy is néhány év múlva elballagunk, akkor már nem mindegy? – Csónakos mondata jogos és egy kicsit elgondolkodtató volt Csele számára. – Nekem elég a te társaságod, papuskám! – csapta gyengéden hátba Cselét. Mozdulatában benne volt minden, amit nem akart kimondani. A törődés és a tényleges beismerés, hogy számára elég egyetlen ember is.

Csele csak mosolygott a válaszán, de nem válaszolt. Ő is teljesen elégedett volt a mostani helyzetükkel, de nem bánta volna, ha a jövőben Bokával közelebbi barátságba kerülnek.