Valamikor, három évvel ezelőtt, 2009 tavaszán történt, hogy sokat tébláboltam egy könyvesboltban, és keresgéltem. Emlékszem, szívesen olvastam volna valami jót. "Valami jó". A legtöbb ember ilyen szándékkal megy, és vagy talál kedvére valót, vagy nem. Legnagyobb bánatomra és egyben legnagyobb szerencsémre, én aznap nem találtam, pedig éppen ifjúsági regényt szerettem volna venni, és bár nem kifejezetten vagyok a műfaj rajongója (megjegyzem, azóta sem), akkor és ott mégis azt kerestem. De nem jártam szerencsével, mert vagy mindent olvastam már, vagy egyszerűen nem tetszett. Üres kézzel, de annál több gondolattal, léptem ki az üzletből, és folyamatosan pörgött az agyam. Éreztem, hogy valami hiányzik, valami nem kerek, és pillanatokon belül meg is volt a válasz. Egyszerűen nemvolt egy olyan ifjúsági regénysorozat, ami itt és most játszódik, ami új, ami hétköznapi, de mégis kitalált. Ami nem erőltetett, nem klisékkel teli, amit mindenki el tud képzelni, a legtöbb szituációt magáénak tudja érezni, vagy talán már át is élte, mégis, valahogy hangulatában boldogabb és egyszerűbb, mint maga az élet. A gondolatok egymást követték, és rájöttem, hogy ha nincs, akkor írok egyet. Ebbe semmi nagyképűség nem játszott szerepet, ekkor már öt megjelent könyvem volt, legalább hét kiadatlan kéziratom, és pont abban a pillanatban kiadó nélkül voltam, így a cél nem az volt (soha nem is az), hogy akkor én most megváltom a világot. A cél az volt, mint mindig, hogy szeretnék írni. Akkor éppen ifjúsági sorozatot. Pont. Ez volt a legelső Szent Johanna gimi gondolat. Egy hatalmas , üres buborék, sok karakterrel, egy klassz gimivel, tanárokkal, bulikkal, hétköznapokkal, sírással, nevetéssel, barátokkal és persze VELE. Csupa nagy betűvel.