Na már rögtön az elején elkanyarodtam az előszóról, így gyorsan vissza is kanyarodom.

Már egy ideje tervezem, hogy nekiülök és leírom a személyes gondolataimat az egész könyvsorozatról, de nem akartam erőltetni, ráadásul mindig volt valami más. Egy borítóterv, egy Facebook-játék vagy éppen egy másik könyvem (jelen sorok írásakor a Szent Johanna gimi 6.kötet megjelenése után és a 7. megjelenése előtt áll, én azonban már befejeztem a sorozatot). Szóval vártam a megfelelő pillanatot, amikor is kizárólag az SzJG Kalauz  tervezésével és előszavával tudok foglalkozni. Kicsit abszurd, de erre konkrétan tízezer méter magasságban kerül végül sor, egy tíz és fél órás repülőút alatt, amikor is nincs nálam notebook (így nem tudok regényt írni), nincs net (nem tudok benézni a hivatalos oldalakra)és nincs mobiltelefon (bár azon amúgy se hívnak soha, tekintettel arra, hogy még én sem tudom a saját számomat). Nincs itt más, csak egy halovány lámpa a fejem felett, egy reptéren vásárolt jegyzetfüzet néhány színes tollal, nyitott szájjal alvó utasok, vékony nyálcsíkkal az állukon (fúj) és az időnként felbukkanó mélabús stewardok és stewardessek, akik dühösen méregetnek, afféle "ez meg miért nem alszik?" pillantással. Apropó, Cortez, de még hozzá hasonló steward sincs a gépen, ezt természetesen minden utazás alkalmával csekkolom, "hátha" alapon. Tehát tízezer méterrel a föld felett, tökéletes nyugalomban írom ezeket a sorokat. Idilli környezet egy író számára, még romantikusnak is mondhatnám, mert hát mégis, fiatal lány/nő, jegyzetfüzettel az ölében, zenét hallgat és elmélyülten rágja a tolla végét, a tekintete pedig réveteg. Hát persze, gondolná ezt egy kívülálló. A valóság ezzel szemben az, hogy nem fogom tudni elolvasni a kézírásomat ((21, század, ki ír ma még kézzel?), a fülemben mindenféle hörgős metál ordít (érdekes módon nyugtatóan hat rám az ordenáré üvöltés , a tekintetem pedig azért réveteg, mert sokkot kaptam attól, hogy nem telik az idő, pedig még tíz órát kell ülnöm egy olyan gépen, ahol mindenki alszik, és csak remélni tudom, hogy a pilóta nem. Mindenesetre hosszú idő óta ez az első alkalom, amikor átgondolhatom az egész őrült elmúlt két évet, amikor is minden a feje tetejére állt körülöttem, de nem tudtam vagy nem akartam észre venni az írás miatt, majd amikor kinyitottam a szemem a 8. kötet befejezése után, ott álltam százezer eladott példánnyal, több ezer, sorban álló olvasóval, csarnokot megtöltő SzJG-találkozóval, sikerlistás kötettel, és hirtelen úgy éreztem, én még erre nem állok készen, visszamennék egy kicsit írna, ha lehet. Aztán szép lassan rájöttem, hogy eddig is részese voltam mindennek, csak éppen, amíg sorozatot írtam, sem időm, sem energiám nem volt külön foglalkozni vele, egyszerűen csak sodródtam az árral, remélve, hogy nem csap egy sziklához. De ez már a történet vége, és eléggé meg kell erőltetnem az agyam, hogy mindent visszapörgetve megtaláljam azt a pillanatot, amikor az egész kezdődött.