December 20. 

-Tudod mit? - emeltem fel az állam. - Ne felejtsd el! Mert minden szava igaz! - tártam szét a karom. Cortez a szemembe nézett, és felvonta a szemöldökét. - Amit leírtam, azt úgy is gondolom. Mindig is úgy gondoltam. És lehet, hogy ezután soha, de soha nem beszélünk többet, de akkor is tudnod kell! Nem érdekel - förmedtem rá dühösen, minden mindegy alapon. - Azt hiszed, hogy ez a tanév nehezen alakult, mert haragszol rám? Gondold át a többit! Gondold át az én szemszögemből! Én bocsánatot kértem, többször is, mert az egész egy hülyeség volt! És sajnálom, mindent megtettem, hogy túllépjünk rajta, de neked nem megy. Rendben. De jó, ha tudod, hogy nekem is lenne okom haragudni. Azért, amiket leírtam. Te mikor kértél tőlem bocsánatot? De tudod mit, nem is várom el. Mert igazából sose haragudtam rád. Nem tudtam - töröltem meg a szemem. Cortez pislogás nélkül meredt rám. - Mert szeretlek - mondtam ki hirtelen, bár a fülemben annyira dobogott a vér, hogy alig hallottam magam. 

Az udvarra vezető ajtó hirtelen kivágódott mögöttünk, mire mind megfordultunk. Cortez kirontott az ajtón, ami erősen visszacsapódott. Lélegzet-visszafojtva néztem rá. Az ajtóban állt, homlokába hulló sötét tincsei alól fürkészve nézett, és csak ennyit kérdezett:

-Melyik Szeptember 8.? 

Tudtam, miért kérdezi. A levelemben ezt a dátumot említettem arra vonatozóan, hogy totál beleestem. 

-Kilencedikben - mondtam halkan. 

Cortez hitetlenül elmosolyodott, megindult felém, és abban a pillanatban gondolkodás nélkül én is odaléptem hozzá. Körülbelül fél lépésre tőle megálltam, ő pedig megragadta a karom, és határozott mozdulattal magához húzott. Nem tudom, hogy ő csókolt-e meg vagy én őt, esetleg egyszerre történt. Nem ez a lényeg. A gyomromban lévő valamennyi pillangó felébredt és vadul csapkodni kezdett, miközben a mellkasom úgy hullámzott, hogy alig álltam a lábamon. Forgott velem az egész világ, és végig azt kívántam, hogy soha ne érjen véget. Mintha csak megérezte volna a gondolatom, Cortez továbbra sem engedett el, hanem többször, egymás után megcsókolt, én pedig alig kaptam levegőt, és a boldogságtól majd szétrobbantam.   Végül a homlokát az enyémnek támasztotta, és két keze közé fogta az arcomat.

-Mennem kell - suttogta.

-Tudom - fúrtam bele a tekintetem az övébe. 

-Megvársz? - kérdezte halkan.

-Két és fél éve mást sem csinálok - feleltem, mire lehunyta a szemét, és újra megcsókolt. Ez nem olyan volt, mint a szilveszteri. Sokkal több érzelem volt benne, sokkal bátrabb, és sokkal igazibb volt. 

Ha a gyerek örül, a szülő aggódik.