Egy órával ezelőtt leültem a gép elé, és írtam ami jött. Nem tervezgettem, hanem írtam. ☺

Cím: Újabb Esély

A hideg ellenére most is sokan sétáltak a városban. A hó ellepte az utcákat, és beragyogta a várost. Az emberek észre sem vették a férfit aki a hideg aszfalton feküdt. Már alig volt benne élet. Későn vette észre a felé haladó járművet, ami bár fékezett, de már így is késő volt. Alan nemrég érkezett a városba, hogy meglátogassa a családját. Ajándokokat szeretett volna venni, így igyekezett, hogy be ne zárjanak a bevásárlóközpontok.

Az emberek elhaladtak mellette, és egyetlen pillanatra sem vették észre, hogy a kocsik egyhelyben állnak. - Valaki hívja már a mentőket, az istenért! - szólalt fel egy férfi végre, aki maga is hívhatta volna, de ehelyett továbbállott. Mintha senki sem akart volna belekeveredni. Alan már alig lélegzett, és gondolatban azt kívánta, bárcsak láthatná még egyszer a családját!

Évekkel ezelőtt elváltak a feleségével Diana-val, akivel közösen nevelték két gyereküket. Alan sosem akart megállapodni, de akkor úgy érezte, a nő mellett talán boldog lehet. De nem így történt. A nő többször is megcsalta őt, méghozzá a kollégáival, akik nevettek rajta valahányszor is belépett az irodába. Londonban kapott egy lehetőséget, amit azonnal megragadott. Ám két év után visszajött.

Újabb gondolat hasított végig rajta, és ez volt az utolsó. Alan imái meghallgatásra kerültek: A régi házában tért magához. Érezte a fenyő illatát, hallotta a gyerekei hangos kajacát. Elmosolyodott egy pillanatra, majd belenézett a tükörbe. Mintha egy rémkép tárult volna elé; koszos kabátja, és vérfoltos fehér ingje olyan látványt kelltettek benne, mintha most jött volna ki egy hajléktalanszállóról. Így még sem mehet le a nappaliba a családjához! Odalépett a szekrényhez, majd kiválasztott egy halványkék selyem inget, és egy fekete szövetnadrágot. A tarkójában hasító fájdalmat érzett, ahogy hirtelen a zuhany alatt állt. A víz lemosta róla a vérfoltokat, de a szívébe mélyedő hegeket nem tudta lemosni magáról.

Még utoljára belepillantott a tükörbe, majd egy hatalmas sóhaj kíséretében elindult le a lépcsőn. A szíve nagyot dobbant amikor meglátta lányát aki éppen a fenyőfadíszeket helyezte fel a fára.
Szemeiből könnyek szöktek ki ahogy egyre tovább haladt a lépcsőn. Erősebben markolta meg a lépcső faragott korlátját, amikor meghallotta Diana hangját. Hirtelen minden együtt töltött percük lepörögtek előtte; az első találkozásuk, az első csók egy parkban, az esküvőjük napja, és a gyerekek születése.
De aztán eszébe jutott a rideg valóság... De most nem akarta elrontani a pillanatot. Kapott egy esélyt, hogy a családjával töltse a karácsonyt.

-Diana - szólt utána rekedtes hangon, de a nő nem fordult meg a hangra. Könnyed mosollyal lépett a fához, és segített felhelyezni a díszeket.

-Emma, ha rajtad múlna, sosem készülne el – utalt a fenyőfára.

-Egyedül nem könnyű, hiszen hatalmas ez a fenyőfa anya - sértődötten fonta össze karjait, majd szomorúan felszólalt: - Azt  hittem apa eljön, legalább a mai napon, de ő már nem szeret minket, és biztosan van egy másik családja.

-Ez nem igaz! - lépett fel Diana. - Biztosan nem engedték el a munkahelyéről. - magyarázta.

-A tavaly karácsonykor is ezt mondtad anya. - morogta. - Apa elfelejtett minket.

Alan szívében akkora csapást értek a lánya szavai, hogyha nem markolja meg erősen a szék támláját, biztosan összeesett volna.

-Itt vagyok drágám! - indult a lány felé, aki továbbra is összefont karokkal állt a fa előtt. - Emma, kislányom, fordulj meg. - kedves hangon kérte meg őt, de a lány továbbra sem mozdult. Alan gyomra görcsbe rándult, és kezdte elveszíteni józan eszét. Már-már úgy érezte, ez csak egy álom, és a családja nem is látja őt. Na de akkor mi értelme lenne az esélynek amit kapott? 

-Diana, hallasz engem? - lágy hangon szólította meg, és kezét a nő vállára helyezte. - Mondd, hogy látsz engem, kérlek! . Ekkor már fájdalmas könnyek törtek utat maguknak az arcán.

A nő háttal állt neki akkor is, amikor Alan átkarolta a nő vékony derekát. Újra fellángoltak benne azok régi szép emlékek. Hibáztatta magát amiért nem látogatta meg őket!

-Anya, én is kaphatok a csokiból? - szólalt fel mögötte egy ismerős hang. A kisebbik lánya volt az Helen, aki mindössze öt éves. Helen megtorpant egy pillanatra, és az apja felé vetette ragyogó tekintetét. Élénkzöld szemei boldogan villantak fel, amikor meggyőződött arról, hogy valóban az apja áll ott a nappali kellős közepén.

Alan nem értette először a többiek miért nem látják őt, Helennel ellentétben.

-Apa, annyira jó, hogy itt vagy! - örvendezett a kislány. Diana hamar végig vezette a tekintetét a helyiségben, de nem látta Alant.

-Helen drágám, apa most nem tudott eljönni. - szomorú mosollyal az ajkain megsimogatta a kislány arcát.

Alan ekkor már tudta, hogy valóban csak Helen látja őt, ezért mutató ujját a szája elé rakta jelezve, hogy Helen ne mondja még egyszer, hogy ő ott van. Nem akarta, hogy a többiek bolondnak nézzék a kislányt, ezért mosolyogva felé indult, és a fülébe súgott.

-Ne mondd el, hogy itt vagyok, mert meglepetés lesz. – A kislány nem értette, és nem is igazán törődött azzal amit mondott neki, hiszen annak örült, hogy az apja ott van mellette és a kezét fogja.
Elkészült a vacsora és a család asztalhoz ült. 

Alan próbálta magában tartani a fájdalmat amit érzett a lelke mélyén. Annyira szeretett volna ott lenni velük, beszélgetni és velük vacsorázni. De ez lehetetlen volt a számára. El kellett fogadnia,  hogy akitől az esélyt kapta, így akarta megbüntetni őt azért, mert nem tartotta össze a családját, és mert inkább Londont választotta. Tudta, hogy Diana már rég nem szerette őt, de talán neki kellett volna erősebbnek lennie. Megértette, hogy addig kell megbecsülni azt amink van, ameddig a miénk!

-Anya, mondd csak, szeretted még apát? – szemtelen kérdés volt ez Emmától, hiszen ő már nagy lány és tudta, hogy a szülei kapcsolata már réges-régen megromlott.

-Milyen kérdés ez? – zavartan rakta le a kanalat, és hamar belekortyolt az italába.

-Csak válaszolj, kérlek!  - firtatta továbbra is.

Diana nem akart válaszolni, és úgy gondolta, a lányának nem lett volna szabad ilyen kérdést feltennie. Eközben Alan közelebb lépett a nőhöz, és bár tudta, hogy nemet fog mondani, de mégis reménykedett.

-Igen, szerettem őt. – bólintott aprókat.

-Akkor miért csaltad meg őt anya? – Ezzel a kérdéssel végképp elvágta a cérnát nála.

-Hogy mersz ilyesmit állítani?! Honnan veszed ezt a marhaságot?- förmedt rá mérgesen.

-Nataly mondta el, a barátnőd. – válaszolta.

Alan visszaemlékezett arra, amikor Nataly neki is elmondta. Talán hazugság volt? 

-Az a nő személy mindig is irigy volt rám az apád miatt! – fonta össze karjait. – Ő találta ki az egészet, és az apád fejét is telebeszélte.

-És mondtad apának, hogy az hazugság volt?

-Persze, de inkább annak a nőnek hitt, nempedig nekem! – idegesen állt fel az asztaltól.

Nataly mindig is szerette őt, és ezt Alan nagyon is tudta. A harag marcangolta őt belülről. Hiszen gondolhatta volna, hogy az a nő hazudik neki azért, mert magának akarta! Hogy lehetett ennyire hülye? – a fejéhez kapott, de tudta, hogy már semmi értelme, és úgysem teheti már jóvá. Mostanra teljesen magát hibáztatta.

Diana ujján még a jeggyűrű volt, amit tőle kapott. Hát mégis szerette őt!

-Uram, jól van? Uram kérem válaszoljon! – Szemei tágra nyíltak, de még így is homályosan látta a férfit, aki beszélt hozzá.
A mentőautó fényei villogtak, és mostanra az emberek körbe vették őt.

-Kérem, álljanak félre! – utasította őket egy fiatal fiú, aki éppen akkor szállt ki a mentőautóból.

A hordágyra fektették őt, majd óvatosan a kocsihoz vitték.
Halványan látta a fiút, aki betakarta őt.

-Kit hívjunk fel? Él a városban rokona vagy családja? – mély hangot hallott maga mellől, amire azonnal oda kapta a fejét. – Szerencséje van, hogy pár karcolással megúszta a balesetet.
– tette hozzá a fehér köpenyes férfi, akiről Alan feltételezte, hogy csak egy orvos lehet.

-A feleségem! – halkan súgta oda az orvosnak. – Hívja fel a feleségem, kérem!

Magához tért teljesen, de nem értette, az orvos miért mondta, hogy pár karcolással megúszta, hiszen látta a tükörben a mély hegeket a fején. Jól tudta, egy időre halott volt. De mosolyogva nézett ki az ablakon és örömmel látta a világ minden szépségét.  Megértette, hogy az élet egy szakadék élére állította őt, és elvett tőle mindent azért, hogy rájöjjön az igazságra. Hiszen ő maga sosem volt képes másoknak egy újabb esélyt adni.

-Alan! – hallotta meg a háta mögött azt a hangot, melyet sosem tudna elfeledni.

-Bocsáss meg Diana! – mondta mielőtt megfordult volna.

Egyenesen a nő szemébe nézett, és a lelke mélyéről újra fellobbant a szerelem. Égett a vágytól, hogy ezt a gyönyörű nőt átölelhesse, és a karjaiban tarthassa. A nő halovány mosollyal az ajkain indult el a férfihez, majd óvatosan átölelte.

-Miért kellene hogy megbocsátsak neked Alan? – súgta a fülébe gyengéden.

-Mert nem hittem neked és hagytam, hogy a családunk széthúlljon. – súgta vissza.- Szeretném, ha adnál nekem még egy esélyt Diana.

A nő felsóhajtott, majd a férfi szemébe nézett.

-Szeretlek.  Mindig is szerettelek téged! De nem gondoltam, hogy ennek kell történnie mindazhoz, hogy újra együtt lehessünk.

-Én sem gondoltam volna – mondta, és közelebb hajolt a nő arcához.

-Menjünk haza, a gyerekek már várnak téged.

Alan egyetlen percre sem engedte el a nő a kezét. Mintha attól félt volna, hogy újra elveszíti őt. Sosem volt boldogabb, mint akkor. És ha újra meg kellene történnie a balesetnek ahhoz, hogy minden rendbe jöjjön, átélné újra. Megtanulta, hogy az életben amit kapunk, az mind egy ajándék. És ezeket nem szabad elengedni, mert amit az élet ad, azt egy szemvillanás alatt el is veheti.
Becsüljük amink van, és mindig adjunk egy újabb esélyt azoknak, akiket szeretünk!

____
Köszönöm,  hogy elolvastad!❤