Shag-shag rendszerei halkan zúgtak, miközben a hajó végighaladt a földalatti járatokban. A mélyben tökéletes csend uralkodott, a sziklákról visszaverődött a jellegzetes vibrálás. Arkana a fő képernyőt figyelte, amin váltogatták egymást jelenlegi tartózkodási helyük meglehetősen egyhangú felvételei, és az előző Réteg első benyomásra kellemes, de később annál taszítóbbá váló tengerpartjának emlékei. A nő időnként a válla felett a gyengélkedőként is szolgáló hátsó helyiség irányába sandított - ez egyébként Bobra és Rebeccára is jellemző volt, akik fel-alá járkáltak, edzőcipőjük hangosan kopogott a fémpadlón. Arkana végül megtörte a feszült csendet, és feltett egy rövid kérdést.

- Hogy van?

Shag-shag elnyújtott, cinikus sóhajt hallatott, hallani lehetett az áramkörök jellegzetes zizegését, ahogy felelt:

- Még mindig alszik.

- Amennyit láttunk Beninből, nem csoda - motyogta Bob. - Akárkije volt valójában a királynő, meg az a szellemalak, az biztos, hogy tényleg ott akarták tartani.

- Én azt nem értem, miért ment el - Rebecca lehuppant a földre, lerúgta az edzőcipőjét, és felhúzta a térdét. - Azt ígérte, visszajön két napon belül, erre eltűnt valami fura doboló alakkal.

- Az anyjáról volt szó - rázta a fejét Bob. - Ki tudja...

- Spartakus akkor sem szokott így eltűnni - húzta fel az orrát sértődötten Rebecca, félbeszakítva a bátyját. - Egyszerűen csak nem ilyen.

Arkana eközben továbbra is a képernyőt fürkészte, az ujjai végigfutottak a műszerfalon, majd megszólalt, szinte csak magának.

- Bemegyek hozzá.

- Menjek én is? - nézett fel Bob, szinte reflexszerűen, de a húga természetellenes sebességgel pattant fel a földről, belecsimpaszkodott a pulóverének ujjába, és mindig ezer felé szétálló vörös fürtjei ide-oda repültek, ahogy megrázta a fejét.

- Hagyd, Bob!

A fiú ciccegett, a tekintete még ide-oda járt egy darabig a kislány és Arkana között, majd jobb híján ledobta magát a főképernyővel szembeni székbe. Eközben a nő előtt kinyílt a hátsó szobába vezető fémajtó.

Spartakusnak ekkor már tényleg csak pihennie kellett... pár órával korábban még számos miniatűr robot lebegett körülötte, hogy meggyógyítsa azokat a mély sebeket, amiket az egyik szellemalak dárdája ejtett rajta, és amelyek egyenként is életveszélyesnek tűntek. A férfi mindenesetre elég sok sebet kapott már az évek során, alighanem volt akkora ereje, és olyan állóképessége, hogy kihúzza a sérülésekkel - Shag-shagnál pedig kevés jobb orvost találhattak volna. A kimerültségének mértéke mégis megdöbbentette, és meg is ijesztette kissé a kis csapatot... Spartakus nem az a fajta ember volt, akit tartósan ledönt a lábáról egy rosszul sikerült kaland. Még Bárkár után is, valóságos szenvedés volt meggyőzni, hogy feküdjön fél napig, amíg összeforrnak az ostorcsapások és a sokkolólövedékek nyomai. Arkana egy darabig csak töprengve állt az ajtóban, aztán végül leült az ágy mellé.

A férfi szeme őrülten ide-oda járt a szemhéja mögött, mintha még mindig menekülniük kéne, és a nő szinte hallani vélte a fülében zúgó dobszót, ahogy összecseng a doromb halk dalával. Nem tudta eldönteni, mi a jobb; ha megérinti, és megpróbálja felébreszteni, vagy ha egyszerűen csak vár, így pár pillanatig tördelte az ujjait... aztán óvatosan kinyúlt Spartakus válla felé.

Igazából hozzá sem ért még, mikor a férfi szeme kipattant, és űzött tekintettel végigpillantott a hajó belső terén. Másodpercekbe telt, mire megtalálta Arkana tekintetét, és kifújva a benntartott levegőt visszazuhant a párnára. Ez megint furcsa volt... ismét az az abnormális kimerültség.

- Meddig aludtam? - kérdezte a férfi, miközben lehunyt szemmel megmasszírozta az orrnyergét.

- Majdnem egy napig - felelte Arkana. - A gyerekek aggódtak.

- Az én hibám - Spartakus olyan reflexszerűen motyogta ezt, hogy Arkanának az az érzése támadt, nem is szabadott volna hallania.

- Dehogyis - rázta a fejét, befejezve a megkezdett mozdulatot, és megérintve a férfi vállát. - Megtámadtak, megsérültél, kimerültél. Mind aggódtunk, de nem a te hibád.

- Nem az - Spartakus ezúttal megpróbált rendesen felülni... egy pillanatra felszisszent, és a mellkasa köré tekert kötésekhez nyúlt, amelyek a lándzsa ejtette sebet fedték. - Nem szabadott volna elmennem. Mintha elvesztettem volna a józan eszemet. - Idegesen felhorkant. - „Gyere, és király lesz belőled!" Ennél jobb ajánlatokra is mondtunk már nemet.

Arkana arcán szelíd mosoly suhant át a férfi szerencsétlen próbálkozására a szarkazmussal. Nem volt éppen jó emberismerő, de Spartakusszal elég időt töltöttek együtt, hogy apró részletekből is képes legyen megállapítani, mi a baj. Így azt is tudta, hogy a férfi nagyon egyenes - a cinizmus csak abban a szélsőséges esetben bukott ki belőle, ha minden áron le akarta zárni a beszélgetést. És persze azt is tudta, hogy ilyenkor nem hagyhatja semmiképp annyiban.

- A királynő megismerése fontosabbnak tűnt, mint a korona.

A szavai találtak, mert Spartakus elfordította a fejét. Arkana érintése finom, bíztató szorítássá változott.

- Elmondhatod.

- Szégyellem, igazából - ahogy a férfi visszafordult, világoskék íriszén áttáncoltak a hajó sárga fényei. - Tudom, ki vagyok. Sosem érdekelt, hogy honnan jöttem, mert szabad ember vagyok, aki maga dönthet a jövőjéről. Nem érdekel, nem is érdekelhet a múlt.

- De elmentél a doboló emberrel - hangsúlyozta ki Arkana, mire Spartakus fagyos tekintettel felelt... ahogy azonban a nő lesütötte a szemét, rögtön visszakozott.

- Semmit nem tudtam anyámról - mondta egyszerűen. - Apám nem beszélt róla, csak mikor dorombon játszani tanultam, akkor mutatta meg a dalt. Eveke fohásza, azt hittem valami ballada. - Ez a megjegyzés már Spartakusra jellemzően praktikus volt. - Az apámmal vannak emlékeim, de azokra mindig rávetül Bárkár árnyéka. Nem tudom elfelejteni, és nem fogok sírni rajta, így inkább megesküdtem, hogy soha nem visznek vissza oda. Bob csak egy napot töltött ott, de soha nem bocsátom meg magamnak, hogy azt megengedtem. - Arkana türelmesen félrebillentette a fejét. - A doboló ember egy másik életről beszélt. Egy olyan múltról, amit nem éltem meg, egy szülőről, aki él. Tizenkét éves korom óta nem volt senkim. Csak... hirtelen gyerek lettem, nem gondoltam a következményekre, csak belevetettem magam ebbe az ostobaságba.

- Nem mondtam, hogy ostobaság.

- Pedig az volt - érkezett a gyors válasz. - Nem szabadott volna így cserben hagynom téged, sem a gyerekeket. Bármi történhetett volna, amíg odavagyok. Visszajöhettek volna a kalózok, sőt, már tévedtem egyet a Réteggel kapcsolatban. Kiderülhetett volna, hogy szörnyek vagy más népek élnek erre, és én nem lettem volna ott, hogy segítsek. A doboló ember pedig nem egy napra vitt el, hanem királlyá akart tenni. A szemembe mondta, én pedig ráztam az öklöm, és mentem vele, mert egy pillanatra elfogott az érzés, hogy találhatok egy biztos pontot! - az utolsó mondatot már elég nagy hévvel mondta, hogy ismét belenyilalljon a mellkasába a fájdalom, így felnyögött és összegörnyedt. - Shag-shag nem tudsz valamit kezdeni ezzel? - kérdezte a plafonra nézve, mire a hajó recsegő hangon felelt.

- Amit tudtam, megtettem. Aki szellemlények lándzsája elé megy, az megvárja a gyógyulást.

Spartakus ciccegett, mire Arkana megrázta a fejét.

- Feküdj vissza!

- Bocsáss meg - suttogta a férfi, miközben hátradőlt. - Azt ígértem, meggyógyítjuk a napodat, de már másodszor tűnök el a legrosszabb pillanatban.

- Nem haragszom.

A nő felállt az ágy mellől, és fehér köpenye valahogy az egész mozdulatot szokatlanul légiessé tette. Elindult az ajtó felé, de csak egészen lassan, mintha még töprengene valamin, és a keze is megállt a nyitó panel mellett... Shag-shag legtöbbször automatikusan nyitott és zárt minden helyiséget, de ezúttal alighanem ő is felismerte, hogy Arkana még beszélni szeretne.

- Lehetnek biztos pontjaid - mondta végül csendesen. - Nekem Árkádia az. És te. Én ezért nem szeretek belegondolni abba, hogy elmész, ha egyszer odaérünk. Amikor mégis eszembe jut, az kicsit olyan, mint amit te érezhettél, mikor a doboló ember beszélt hozzád.

Spartakusnak már nem volt ideje felelni. A nő vékony ujjai megérintették a panelt, az ajtó pedig kinyílt, és gyors szisszenéssel bezárult. Ahogy a férfi ismét lehunyta a szemét, hogy még néhány óra pihenéssel végleg maga mögött hagyja Benin emlékét, a hangszórókból még egyszer felhangzott a kicsit recsegő, minden lében kanál hang:

- Igaza van. Csak mondom.