Megsimogattam a haját majd átöleltem a vállait. Ellépett tőlem, de mosolygott. Győzött, büszke lehetett. Én is büszke voltam rá. Végtelenül büszke.

- Ügyes voltál - mosolyogtam rá, amikor az ellenfele hirtelen felkapta pisztolyt a járdáról és ránk szegezte. A testem meg fagyott. Megijedtem a gyűlölettől, amit sugárzott. Fújtatott, mint egy állat. Nem tudtam eldönteni kire fogja. Egyetlen pillanatra néztem a testvéremre, arra az utolsó pillanatra. Csak a pisztoly dördülésre emlékszem. Semmi másra. Már vártam a fájdalmat, de hirtelen egy alak ugrott közém és a golyó közé. Ő volt.

A nevem sikolya csak utórengés ként érte el az agyamat. Rám borult és nem mozdult többé. Nem tudtam gondolkozni. Üresnek és súlytalannak éreztem magam, miközben egy apró test nehezedett rám. Azonnal végzett vele a golyó. Fejbe lőtték. Hátra estem vele együtt, de nem voltak gondolataim. Csak a szemeit tudtam nézni. A gyönyörű, macska vágású szemeket. Nem volt bennük élet. Nem volt bennük semmi. Olyan volt, mint én. Teljesen üres. Nem jutott el a tudatomig. Képtelen voltam felfogni. Talán nem is akartam.

A nevét motyogtam a hajába, de nem volt válasz. Többé már nem. Fogtam a kezeit. A mindig hideg kezeit úgy szorítottam, mintha az életem múlna rajta. Nem fogtam fel semmit a környezetemből. Tompa foszlányokként jutottak el hozzám. Hangok, fények és érintések gyenge foszlányai, amit nem tudtam az agyamba raktározni. Nem fogtam fel. Nem fogtam fel semmit a történtekből. Csak őt néztem. Úgy néztem az arcát, mintha most látnám először. Pedig utoljára pásztáztam végig az ismerős vonásokat. Elvették tőlem. Nem csak képletesen, hanem a mentősök kitépték a karjaimból. Ordítottam valamit, nem e világi nyelven. Lefogtak. Hátra rántottak a járdára. A hideg betonnak csattantam. Éreztem a tompa fájdalmat, de korántsem volt olyan erős, mint ami a mellkasomat nyomta. Nem kaptam még levegőt sem. Fuldokoltam, miközben a víz felett volt a fejem. Nem szoktam sírni. Sőt, rajte kívül soha, senki nem látott sírni.A lány.  A testvérem! A tetoválásomhoz kaptam a kezem! Érezni kezdtem a szelet az arcomon. A hideget és a vért a kezeimen. Hallani a környeztem hangját. A tudat elkezdte megszállni a testem. Felfogtam mindent. Elérte az agyamat és olyan erősne hasított belém, mint, ahogy a golyó szakította át a testvérem koponyáját. A lány meghalt. Felfogtam, megértettem, megtörtént. Mintha felébredtem volna egy édes álomból a kegyetlen valóságba. Ordítva sírtam. Ujjaimmal a hajamba túrtam. A fejemet neki döntöttem a mögöttem lévő falnak. Fájt, mindenem is fájt. De a legjobban a mellkasom égetett. Szorított és úgy éreztem nem tudok lélegezni. Megöltem. Megöltem a saját testvéremet.

Fogalmam sincs, hogy hogyan álltam fel onnan. Hogyan indultam el, de ahogy egyre haladtam a lakásom felé mindenhol őt láttam. Az utcasarkon, ahol együtt őrködünk mikor csórók voltunk. A nevetése beleült a fülembe, ahogy a tetőkre néztem, mert ott mindig boldog volt. A járdára néztem. Hallottam, a cipőjének ritmusos koppanását. Mindenhol ott volt. Ott volt bennem, minden porcikámban és mégis ürenek éreztem magam. Ő tartott életben, ő volt a mindenem és nincs többé. A lelkem egy része vele együtt halt meg. Berúgtam a lakás ajtót. Orromat megcsapta a jól ismert illatta. Újra könnyezni kezdtem, de még a saját könnyeimet is idegennek éreztem. Lerúgtam a cipőmet. Ledobáltama ruháimat, mintha vedlenék, mintha le tudnám vedleni, a halál csókjának kínját. Bedőltem az ágyba, majd hívni kezdtem. Nem vette fel. Újra és újra és újra. Kicseng, várok, nem veszi fel. Kicseng, várok, nem veszi fel. Nem bírok megmozdulni. Belealszom a tétlenségembe. 

Üdvözlégy 

Az előző kis novellám testvére. Na ez de egy szar poén volt. 

Köszönöm, ha elolvatad