A jelenkor 766. éve, a Hosszú Éjszaka utolsó napjai

- Még mindig egészen hihetetlen - motyogta Gladiolus, végigpillantva a metróaluljáróban berendezett, meglehetősen szűkös főhadiszálláson. - Azt gondoltuk...

- Tudtuk, hogy néhányan maradtak Angelgardon is. Noct is találkozott velük. - jegyezte meg komoran Ignis, az orrnyergét masszírozva. - De én sem feltételeztem, hogy ennyien vannak, és végképp nem, hogy tartják még a várost. Mikor legutóbb beszéltünk a marsallal, ő is úgy vélte Insomnia ostromakor legtöbben életüket vesztették.

- A Pallosok a mágiára támaszkodnak - rázta a fejét a nagydarab férfi. - A király halálával fegyvertelenek lettek.

- De mégis kitartanak - szólt közbe Prompto, és a hangjából kihallatszódott a csodálattal vegyes reménykedés - Több mint tíz éve.

Noctis nem szólt közbe. A fiatal király volt az egyetlen a négyesből, aki végig csak némán ült az egyik irodai székben, és szinte szórakozottan forgatta a gyűrűt a középső ujján. A tekintete a távolba révedt, és enyhén ráncolta a homlokát, mintha valamin gondolkodna... a tíz év alatt kinőtt szakáll, és a fekete, aranygombokkal és zsinórokkal díszített királyi viselet így is idősebbnek láttatta, de valahogy ezzel az arckifejezéssel mintha még éveket öregedett volna. Amikor Cor Leonis - aki az íróasztalának támaszkodva csak néha pillantott a négyes felé - elkapta a tekintetét, egy másodpercre azt hitte, nem is Noctisszal, hanem a hajdani Regis királlyal néz szembe... a fiatalember mélyen ülő, szürkéskék szemeiben ugyanaz a megmagyarázhatatlan, ősi kimerültség tükröződött, ami egykor az apjáéban.

A marsall mindig büszke volt a memóriájára, és igazság szerint ahogy idősebb lett, az elméje mintha csak élesebbé vált volna. A tíz évvel korábbi eseményeket - amikor reggelente még felkelt a nap, és amikor a király még nem volt több egy nagyhangú gyermeknél, aki dühös gyásszal szidta az apját, és reszketett a keze, amikor kinyúlt a királyi sírok fegyverei felé - még mindig egészen tisztán fel tudta idézni. Igazság szerint látta azt a gyermeket ebben az új Noctisban is, látta ugyanazt a tétovaságot a mozdulataiban, azt halovány félelmet, mielőtt megtalálta a hangját... de egyben érezte, hogy valamilyen súly nehezedik a fiatalember vállára, valami olyan, ami túlmutat Insomnia visszafoglalásán, és amit a barátai bár próbálnak kicsit könnyíteni, de nem oszthatnak meg vele.

Noctis fordított még egyet a gyűrűn, majd lendületesen felállt a székből, és közelebb lépett a marsallhoz. Három társa azonnal utánafordult, mintha egy láthatatlan kötél tartaná össze őket, és nem távolodhatnának el a fiatal királytól néhány méternél nagyobb távolságra. Noctis hátrapillantott a válla fölött, és szelíden elmosolyodott... ez elég bizonyosságnak tűnt, mert a barátai nyugodtan visszatértek a beszélgetésükhöz. A férfi még tett néhány lépést, és megállt Cor asztala előtt.

- Beszéltem néhány Pallossal.

- Hallottam - bólintott a marsall. - Ha jól értem, Felséged a harcba is becsatlakozna, mielőtt a Fellegvár felé indul.

Noctis aprót biccentett.

- Gladio szerint tíz év alatt kissé berozsdásodtam - ismét átsuhant az arcán az a félszeg mosoly. - De talán apám Pallosai is hasznomat látják a birodalmi gépek ellen.

- Megtiszteltetés számukra a királyuk mellett harcolni - felelte a férfi. - És számomra is.

Noctis tekintete ismét a távolba révedt egy pillanatra, pedig még láthatóan nem mondott el mindent, amit akart.

- Felség...

- Mi volt a neve? - nagyon rövid kérdés volt, és Cor hirtelen nem is tudta, mire vonatkozik. Noctis is azonnal realizálta ezt, mert halkan felnevetett, és megrázta a fejét. - Nem fogalmazok valami pontosan... a Pallosok beszéltek egy társukról, mikor arról kérdeztem őket, hogy tudtak kitartani. Azt mondták, ő mentette ki Lunát, és hátramaradt a városban az ostrom alatt.

- Nyxre gondol.

Cor persze azonnal tudta, hogy kiről van szó. Nehéz lett volna nem tudni.

- Nyx?

- Nyx Ulric. Fiatal volt, talán két évvel idősebb, mint maga most. Galahdból származott. Tehetséges harcos, valami egészen különleges érzékkel a mágiához. - Noctis nyitotta volna a száját, de Cor kissé megrázta a fejét. - Attól tartok, a legtöbb, amit mondhatok róla, amit bárki mondhat róla, inkább mese, mint valóság. Pletyka, ami tartja az emberekben a lelket. De annyi igaz, hogy ő volt aznap Lunafreya hercegnővel.

Noctis felsóhajtott, és Cor egy pillanatig azt hitte, ennyiben is hagyja a dolgot, aztán ismét megszólalt:

- Nagy kérés lenne, hogy beszéljen róla? - mielőtt a marsall felelhetett volna, folytatta. - Talán mese. De... ha csak egy kis része is igaz, akkor mindent annak az embernek köszönhetek. Nem lenne helyes úgy... - a fiatalember megremegett egy pillanatra, ami furcsán hasonlított arra a félelemre, amit Cor a királyi síroknál látott rajta - csatába menni, hogy nem tudok róla semmit.

A férfi figyelmen kívül hagyva azt a furcsa remegést, egyszerűen bólintott.

- Ha ezt kívánja.

***

A jelenkor 756. éve, Insomnia ostroma előtt

Nyx Ulric egyetlen egyszer találkozott Noctis királyfival, még azelőtt, hogy valami furcsa módon minden a fiú alakja köré csoportosult volna. Korábban persze látta már, ünnepi alkalmakon, az apja árnyékában, de sosem szóltak egymáshoz egy szót sem. Igazából ez az eset is véletlenül alakult úgy, ahogy... Nyx még a büntetését töltötte azután, hogy megtagadta a visszavonulási parancsot, Titus Drautos kapitány pedig gyorsan kihasználta a lehetőséget, hogy a nyakába varrja a királyfi hazafuvarozásának feladatát. Bizonyos szempontból megtiszteltetésnek számított, de a férfi elég ideje mentorálta őt, hogy pontosan tudja, csak egy fokkal érzi jobbnak ezt a megbízást, mint a várőrséget.

A békeszerződés aláírása fenyegető árnyékként közelített, mindenki tudta, hogy pár nap múlva megérkezik az első niflheimi küldöttség, és hamarosan maga a császár... de egyelőre még úgy tűnt, hogy ha iszonyú feltételek mellett is, de véget fog érni a háború. Nyx maga érezte a feszültséget a levegőben, hallotta a barátai szavaiban, de ő maga próbált kimaradni belőle... hitt a királyban. Hitte, hogy Regis jót akar, és akármilyen döntésre jut végül, azt a népéért hozza. Ez a gondolat járt a fejében akkor is, amikor az ujjaival a kormánykeréken dobolva belenézett a visszapillantó tükörbe, és meglátta a királyfit a Fellegvár lépcsőin.

Noctis lényegében inkább ugrándozott fokról fokra, mint sétált, hosszú dzsekije lógott rajta, a haja kócos, és úgy általában... az ember előbb nézte volna külvárosi kamaszfiúnak, mint a trón örökösének. Nyx megpróbálta felidézni, hogy hány éves lehet... eszébe jutott, hogy már betöltötte a húszat, de személy szerint nem gondolta volna többnek tizennyolcnál. Ahogy leért a lépcsőn, a királyfi kinyitotta a kocsi első ajtaját, levágta magát az anyósülésre, vetett egy pillantást a mobiljára... aztán, mint akiben hirtelen tudatosul, hogy nem a barátja ül mellette, és a jármű sem az apja autója, óvatosan felpillantott Nyxre. A férfi egy pillanatra elfelejtkezve a formalitásokról felvonta a szemöldökét, mire a fiú megrázta a fejét és már nyúlt az ajtóhoz, hogy kiszálljon:

- Hátraülök.

Nyx akaratlanul is elvigyorodott. Noctisnak alighanem eszébe jutott a kimondatlan szabály, hogy a királyi utas a hátsó ülést foglalja el.

- Felséged a királyfi - jegyezte meg halovány cinizmussal. - Részemről oda ül, ahová akar.

Noctis ismét felé pillantott, hitetlenül pislogott, aztán becsatolta a biztonsági övet. Nyx felengedte a kuplungot, és a kocsi lassan kigördült az útra. A fiú néhány másodpercig csak bámult kifelé az ablakon, figyelte a velük párhuzamosan elhaladó járókelőket, aztán ismét a férfire nézett, és megszólalt:

- Köszönöm.

- Az anyósülést? - vonta fel a szemöldökét Nyx, továbbra is az útra koncentrálva.

- És hogy hazavisz - bólintott a királyfi. - Gondolom bosszantó. Hogy egy Pallost sofőrnek rendelnek ki.

- Ha jól tudom az útitársai is királyi gárdisták - jegyezte meg a férfi, mintegy kényszeresen terelve a témát, hogy ne kelljen a parancsmegtagadását ecsetelnie.

- Jó, de az más - rázta a fejét Noctis. - Ők elsősorban a barátaim és másodsorban gárdisták.

A beszélgetés dinamikája valahogy egészen furcsának érződött. Nyxnek sosem volt érzéke a formalitásokhoz. Tudta, hogy kivel magázódjon, kinek járnak melléknevek és tiszteletteljes megszólítások, de még Drautos is inkább volt a barátja, mint a kapitánya. A királyfi pedig olyan lazasággal, olyannyira minden elegancia nélkül szólt hozzá, hogy a férfinek kényszerítenie kellett magát az illemszabályok betartására. Valószínűleg végül ezért is nem mutatkoztak be egymásnak... minthogy Nyx elsősorban Pallos és gárdista volt, furcsa lett volna megtörni a hierarchiát egy olyan részlettel, mint a név. Vagy egyszerűen csak mindketten elfelejtkeztek róla. Hosszú távon tulajdonképpen nem is számított.

Az út Noctis lakásáig nem tartott tovább húsz percnél - az utak meglepően üresnek bizonyultak a rengeteg lezárás mellett is, amelyek a békeszerződés miatt jóformán minden nagyobb közösségi teret érintettek. A férfi ilyenkor volt igazán hálás azért, hogy ennyire jól ismeri már a várost. Ahogy lehúzódott a padka mellé, és behúzta a kéziféket, az ablakon kinézve megállapította, hogy ha a királyfi el is akart menekülni a Fellegvárból, azért a gazdagságot kedvelte... a társasház egészen új építésű volt, és minden bizonnyal drága lakásokkal teli.

Noctis kicsatolta a biztonsági övet, kinyitotta az ajtót, és szinte kiszökkent a járdára.

- Még egyszer köszönöm - hajolt be a lehúzott ablakon. - Remélem Drautos legközelebb nem zaklatja ilyesmivel.

- Drautos inkább a várőrséget mellőzhetné, ha engem kérdez - felelte Nyx, mire Noctis elnevette magát.

- Mondanám, hogy szólok pár jó szót, de attól tartok a szavam még nem sokat ér.

- Lehet, hogy meglepődne - Noctis vigyora még szélesebbre húzódott. - Minden jót, Felség. Sok sikert kívánok az esküvőjéhez is.

Az esküvő említésére Noctis láthatóan kissé zavarba jött: az arca rákvörös lett, és idegesen megvakarta a tarkóját, aztán aprót bólintott a férfi irányába.

- Ja... minden jót!

Másnap a Regalia kigurult Insomnia kapuin, a hátsó ülésen szunyókáló királyfival. Nyx éppen jelentést tett a város másik felén, mikor ez megtörtént, még nem sejtve, hogy a fiú távozása a város gyors haldoklásának előszele.

***

- Noct!

A kiégett utcákon járva valahogy senkinek nem volt túl sok hangulata beszélgetni, így egyik birodalmi bázistól a másikig Noctis is szinte teljesen némán sétált... a király bevonulása Insomniába valami roppant fenséges és ceremoniális eseménynek tűnhetett, de ezt a hangulatot gyorsan elrontotta, hogy órákat kellett gyalogolniuk, mire eljutottak egyik pontból a másikba. A fiatal férfit annyira nem zavarta a dolog (és igazság szerint erősen kételkedett benne, hogy történhet bármi, ami illúziórombolóbb annál, mint hogy a palástot és azokat az idegesítő aranyzsinórokat egy benzinkút mosdójában igazgatta el magán, mielőtt elindultak a koronavárosba), de az utcák látványa, a felborult, lángoló autókkal, romos házakkal, letört utcatáblákkal és elszáradt fákkal annál jobban elkeserítette. Nem szabadott volna, hogy ez idáig fajuljon. Nem szabadott volna.

- Hé, Noct! - Prompto immár másodszor szólt hozzá, megtörve a csendet, és a fiatalember végre fel is nézett. - Ismerős helyen járunk?

Noctis körbefuttatta a tekintetét, kétségbeesetten keresve valami támpontot... aztán felismerte az egyik épület homlokzatát, és megtorpant.

- Basszus ... - suttogta.

- Tudtam, hogy kiakadsz - húzta el a száját Prompto.

- Ebben az utcában laktam - végigfuttatta a tekintetét az egyik parkolóig, amire jóformán rádőlt egy ház, és amin túl már a birodalmi bázis falai magasodtak. - Niflheim gyakorlatilag ráépített egy bázist a lakásomra.

- Nem hibáztathatod őket - vigyorgott rá Gladio. - Baromi jó lakás volt. A helyükben én is elfoglalnám.

- Valóban. Bár határozottan jót tett volna a hangulatának, ha a lakója néha kitakarítja - jegyezte meg sokatmondóan Ignis.

A fiatal király erre csak egy szemforgatással reagált, mire Promptóból kibukott a nevetés. Néhány másodpercre mintha visszamentek volna az időben, aztán Noctis megint elkomorult, és beszélni kezdett:

- Ha közelebb megyünk, már érzékelhetnek. Ha egy kicsit is követik az eddigi bázisterveket, akkor pedig egy bejárat lesz.

- Mindkét esetben két Manipula volt - vette át a szót Ignis, a sokoldalú Niflheimi gépekre célozva. - Cor és a Pallosai még nem értek ide az előző helyszínről, bölcs lenne várni. Azonban... - tette hozzá. Jelen pillanatban mellettünk a meglepetés ereje.

- Gladióval le tudjuk szedni a magitekeket - állapította meg Prompto, miközben elmélyülten simogatni kezdte a kecskeszakállát... Noctis igazság szerint esküdni mert volna, hogy valójában Ignisen gúnyolódik. A vak férfi kissé megrázta a fejét.

- Nem, te inkább a Manipulákra fókuszálj. Megvan a taktika, amit a Vasgólem ellen alkalmaztunk? - Prompto felszisszent.

- Az de egy rohadt dög volt...

- Erről lemaradtam - szólt közbe Noctis, mire a barátja felsóhajtott.

- Addig örülj. Két év után először jöttünk össze, és egy démon majdnem szétrúgta a seggünket Saxham környékén.

- Ami azt illeti... - Ignis kissé ingerülten vette vissza a szót. - A Vasgólemek és a Manipulák is lassan mozognak, de nagy teret fednek le. Egy mozgékony, távolsági támadó sokkal hatékonyabb ellenük, mint valaki, aki karddal megy a közelükbe. A baj az, hogy nagyon hatékony a védelmük a lőfegyverek ellen.

- Nem kell emlékeztetni. - kotyogott közbe a szőke férfi.

- Akkor viszont nem volt velünk Noctis. Ha róla elvonjuk a figyelmet, könnyen beviszi a végső ütést - Ignis szemei bár csak sötétséget láttak a szemüvege lencséi mögött, de a király egy pillanatra mégis úgy érezte, mintha találkozott volna a tekintetük.

- Keresek egy magasabb helyet - Noctis ujjai rákulcsolódtak a levegőre, és az ujjai között pillanatokon belül megjelent egy asztrálfegyver kékesen derengő körvonala... ahogy pedig a férfi szorítása erősödött, a kard teljesen alakot öltött. - Szedjük szét azt a bázist.

Felemelte a kardot, megcélozta vele a kidőlt épület tetejét és elhajította. Egy villanással később az ő testének körvonalai is kékes derengésbe olvadtak, ahogy a fegyver után teleportált. Prompto hunyorított, és ki tudta venni az alakját az épület tetején.

- Na gyerünk - mordult fel ő is, és az ujjai között megjelent a pisztoly.

A terv tökéletesnek tűnt, a probléma inkább a megvalósítással adódott. A magitek csoporton sikerült jól rajtaütni, közelharcban esélyteleneknek tűntek Gladio súlyos pengéje ellen, és kezdetben Prompto lövései is elégnek bizonyultak... A Manipula azonban egy gondolattal korábban vette észre Noctist, mint ami ahhoz kellett volna, hogy a gyűrű mágiájával hatékonyan le tudjon csapni rá. A gépszörny kattogva felé fordult, egyáltalán nem foglalkozva a barátja pisztolyából érkező golyókkal, a fiatalember így ismét megidézte a kardját, és gondolkodás nélkül a bázis bejárata elé hajította. Még azelőtt eltűnt a lángszóró útjából, hogy az megperzselte volna a kidőlt épület falait, de a célválasztás nem volt a legszerencsésebb. Ahogy végigbucskázott a kövezeten, egyenesen szembenézett a másik fegyver sortüzével.

Épphogy volt ideje felemelni a kezét. A gyűrűn fehér fénnyel felragyogott a kristály, és üvegszerűen tiszta erőtér emelkedett előtte. A sortűz persze így is sortűz maradt, Noctis érezte, hogy mintha ezer tűt szúrnának a vállába, ahogy fenntartotta a védelmet. Ahogy a kiürült tár egy pillanatra megállította a Manipulát, az ő keze is lezuhant a kimerültségtől.

- Egy királyhoz sem illik a véres palást - Ignis megragadta az ernyedten lógó karját, és talpra rántotta. A Manipula nem adta fel, utánuk kapott, a vak férfinek azonban hátra sem kellett pillantani. Szinte követhetetlen gyorsasággal fordította meg az egyik megbűvölt tőrét, és belevágta a gépkarba.

- Összeszedem magam - biccentett Noctis, lerázva magáról a Ignis kezét. - Nyerjetek egy kis időt. Elintézem a két gépet. - A férfi arcán láthatóan aggodalom suhant át, mire a fiatal király felsóhajtott. - Iggy. Rendben leszek. Nyerjetek nekem egy kis időt.

A férfi kelletlenül hümmögött, de megpörgette a két tőrt, és Noctis még látta ahogy a pengéket körülölelő lángok hirtelen villámokba fordulnak át. Ökölbe szorította a kezét, és lassan felemelte... a gyűrű mágiája egészen máshogy működött, mint bármi, amit megörökölt, így még mindig nehezére esett elérni azt a furcsa elmeállapotot, amiben eléggé szinkronba került a Kristállyal ahhoz, hogy egyszerűen áttépje a valóság szövetét, és kilökje a semmibe azt, ami ártani akar neki. Ahogy azonban az elméje lassan kiürült, és a szeme előtt furcsa mozaikká kezdett torzulni a világ, egy dobófejsze csapódott a hozzá közelebbi Manipula egyik karjába. Noctis szinte azonnal kizökkent, de annyira nem is bánta... a dobás remek találat volt, és csak Pallostól származhatott. A fejsze nyomában rövidesen megjelent egy nagyobb darab férfi alakja, majd szinte mellette becsapódott egy tőr is... ezt egy fiatal nő követte.

- Ezek nem Cor emberei! - kiáltott felé Prompto, mire Noctis bólintott.

- De ismerősök.

Egy maroknyi harcos volt, mindegyikük ugyanabban az egyenruhában, amit Noctis társai is viseltek... hosszú kabát, két gombsorral, ezüst sújtásokkal, és a háború istenének jelképével a hátukon. A Manipuláknak a sebességen kívül láthatóan egy gyengéjük volt, az pedig ha egyszerre sok támadóra kellett összpontosítani... a Pallosok pedig szinte egyidőben csaptak le a gépszörnyek több gyengepontjára. Az egyik csak összezuhant a csapásaik alatt, a másik szabályosan szétesett... az egyik lába, és karja is levált. A nagydarab férfi, aki az első fegyvert dobta feltápászkodott a földről, az övére akasztotta a fejszéjét, és meghajtotta a fejét Noctis előtt.

- Otthonért és hazáért, Felség.

- Libertus - mosolyodott el Noctis, viszonozva a főhajtást.

- Libertus? - sietett oda Prompto is, ahogy meghallotta a nevet. - De azt hittem, ti Angelgardon...

- Ott voltunk - bólintott a Pallos. - Amíg fel nem ébredt a király. De most itt van ránk szüksége.

- A birodalmi bázisok nagyját elintéztük a napokban, Cor Leonis erőivel együttműködve - közölte Noctis. - De a démonok még mindig jönnek ki a földből, és a bázisokat biztosítani kell. Sokat jelent a segítségetek.

- És a Fellegvár... - kezdte a férfi, de Noctis felemelte a kezét, finoman félbeszakítva.

- A Fellegvárba egyedül megyek. Ignis, Prompto és Gladio elkísérnek egy darabon, de nem vihetek népes kíséretet.

- De Felség...

- Kérlek, Libertus. Tisztelj meg azzal, hogy elfogadod a helyzetet.

A férfi aprót bólintott. Noctis tudta, hogy az Angelgardi találkozásuk jár a fejében, és Gentiana szavai... „Ne hagyd, hogy az áldozatuk hiábavaló legyen!" Libertus persze ezt nem érthette, senki nem érthette, akinek ő maga nem mondta el, mi vár rá, de bízott benne, hogy a szavak felidéződése is elég, hogy az emberek, akik visszakapták, el is engedjék.

A marsall csapatai nagyjából öt perccel később érkeztek meg. A férfi váltott pár szót Libertusszal... valószínűleg egyetértettek, mert csupán percekbe telt, hogy az Angelgardról érkezett Pallosok tökéletes harmóniában működjenek együtt az Insomnia őrzésére hátramaradtakkal. A Manipulák maradványai gyorsan eltűntek, ahogy a magitekek testei is, és néhány fiatalabb katona (még ők is legalább öt-hat évvel idősebbek lehettek Noctisnál) felállította az első őrséget. A király igazából csak ekkor kezdte úgy érezni, hogy a nap harcai lassan kikezdik az erejét... a karja enyhén zsibbadt még az erőtérrel megállított sortűz miatt, a lábai pedig furcsán elnehezültek. Úgy tervezte, leül néhány percre és kifújja magát, de Ignis, aki mintha a szeme nélkül is, egyszerűen megérezte volna a legapróbb bizonytalanságait, azonnal mellette termett, hosszú karjával könnyedén átkarolva a vállát.

- Tartottam tőle, hogy ez lesz. A királyi fegyverek és a gyűrű... nem alkalmazhatod őket folyamatosan.

- Mondtam, hogy rendben vagyok - Noctis ismét megrázta a fejét, de a támogató kezet ezúttal nem utasította el. - A főhadiszálláson kipihenem magam. Ma éjszaka úgysem indulunk a Fellegvár felé.

Ignis még nyitotta volna a száját, hogy vitatkozzon, de nem kellett látnia a fiatal király arcát, hogy tudja, nem vevő rá. Eltámogatta az egyik törmelékkupacig, ahol viszonylag kényelmesen leülhetett, és ott állt mellette, mint valami mozdulatlan, őrködő kőszobor. Noctis lehunyta a szemét, és az ég felé fordítva az arcát kifújta a levegőt. Az új lélegzettel is füstszag és forróság tódult a tüdejébe, de ez zavarta a legkevésbé. Jól van. Bírom még.

- Beszélhetek pár szót a királlyal? - A fiatalember ismét körbepillantott, és Libertus tömzsi alakját pillantotta meg Ignis mellett.

- Kérdezze meg őt - mosolyodott el a vak férfi.

A Pallos esetlenül bólintott... más helyzetben talán tiszteletlenségnek hatott volna kérdés nélkül odamenni hozzá, de Noctis örült, hogy ilyen helyzetben legalább az illemszabályok lazultak. Libertus közelebb lépett, ismét meghajtotta a fejét, toporgott egy darabig, aztán megszólalt:

- A gyűrűről szeretném kérdezni, Felség - Noctis néma maradt, várta, hogy folytassa. - Már akartam, korábban is... igaz az, hogy árat kér mindenkitől, aki nem királyi vérből való, ugye?

A fiatalember félrebillentette a fejét, és halkan válaszolt.

- Attól is, aki igen. Csak az kevésbé látványos - volt valami furcsa játékosság a hangjában, ami kellően összezavarta a Pallost... nem tudta eldönteni, Noctis épp viccel, vagy halálosan komolyan beszél. Igazság szerint maga a király sem tudta, pontosan minek szánta a választ.

- Volt egy barátom... galahdi. - egy kicsit megtorpant. - Ő... felhúzta a gyűrűt. Láttam, hogy megtette, és... megkapta a király varázserejét. Azt ígértem neki, hogy várok rá, és vártam is, de...

- Azt szeretné tudni, hogy élhet-e még - szakította félbe Noctis, mire a nagydarab férfi bólintott.

- Nem hiszem, igazából. De hallani akarom.

A fiatal király megrázta a fejét, Libertus pedig nagyot nyelt.

- Köszönöm - suttogta, és már épp elfordult volna... aztán visszanézett. - Felség! Én nem tudom, hogy miről beszélt a Hírnök a szigeten. Vagy hogy mi vár felségedre a Fellegvárban. De ha hálás volt nekünk, jusson eszébe Nyx is. Ő... ő többet tett, mint mi.

Noctis arcán halvány, szomorkás mosoly suhant át, és ahogy az erő lassan visszatért zsibbadó karjába, feltápászkodott a törmelékkupacról.

- Meg fogom hálálni - mondta. - Esküszöm.

***

„Ne nézegesd, ne csevegj, ne agyalj!" Ez volt Drautos három pontja, amikor Lunafreya hercegnőt Nyxre bízta. A férfi sajnos hamar megállapította, hogy gyakorlatilag lehetetlen őket betartani. Maga a helyzet, a békeszerződések, a tudat, hogy a lány Tenebrae-ból szabadult, a Birodalom markából pont elégnek bizonyult, hogy menthetetlenül töprengeni kezdjen, újra és újra azon kapva magát, hogy a hercegnőre terelődnek a gondolatai.

Egy másik pontot az aláírás napja előtti estélyen szegett meg... akkor döbbent rá, hogy Lunafreyában van valami, ami egyszerűen vonzza az ember tekintetét. Akaratlanul is eszébe jutott Noctis, akit csak néhány napja fuvarozott haza a Fellegvárból... az a gyerekes éretlenség, és ösztönös jóindulat, ami a királyfiból sugárzott. A hercegnő szinte tökéletes ellentétet képezett vele. Ahogy bevonult az emberek közé légies, fehér selyemruhájában, aminek vállrészén gyöngyök csillogtak, elegáns kontyba tűzött, hajtűkkel ékesített frizurával, maga volt a megtestesült elegancia. Szokatlan bölcsesség sugárzott minden mozdulatából, és Nyx azt is észrevette, hogy akárkihez szól, olyan, mintha egy gondosan megtervezett, előre megírt forgatókönyv szerint beszélne... a beszélgetőpartnerei észre sem vették, de Luna irányította őket. Veszedelmes, okos nő volt, végtelen kötelességtudattal, és ezzel mindenkire hatást gyakorolt.

Nyx még jobban elszégyellte magát, mikor az estély alatt a gondolatai arra terelődtek, hogy mennyire elképzelhetetlennek látja a házasságot a királyfi és a hercegnő között. Semmi kétsége nem volt affelől, hogy szeretik egymást. Amikor Regis előtt állt, Luna többször is megemlítette Noctist, és a hangjából érződött egyfajta védelmező gyengédség. A fiú valami fontos szerepet töltött be, amiről a hercegnő többet tudott, mint akár a király, és amiben támogatni akarta, mellette állni. Nyx abban sem kételkedett, hogy a gyermekkori közelség sem veszett el közöttük. De akárhogy figyelt Luna rejtett gesztusaira, nehezére esett elhinni, hogy a lány szerelmes. Kötődött a királyfihoz, de nem úgy, ahogy egy nő a leendő férjéhez.

Lunafreya ebben az állapotban érezte úgy, hogy beszélgetni akar, úgyhogy megszólította... Nyx kezdetben megkísérelte udvariasan elutasítani. Megjegyezte, hogy szolgálatban van, a hercegnő azonban mellette is jól forgatta a szavakat. Finom humor, néhány apró megjegyzés, és kénytelen volt rá figyelni. Ennyit arról is, hogy „ne csevegj!" A beszélgetés legalább rövidre zárult, bár cseppet sem kellemes okból - a lány Crowe-ról kérdezte, a fiatal Pallosról, aki meghalt, mikor érte indult Tenebrae-ba. A seb még nagyon friss volt, Nyx mindig nehezen viselte a bajtársak halálát, így nem is akart többet mondani az említése után... csak azt a hajtűt vette elő, és nyújtotta át a hercegnőnek, amit a társa neki vitt volna, és amit valami furcsa szentimentalizmus miatt ő azóta is magával hurcolt az egyenruhája egyik zsebében.

Az ünnepség után az események őrülten felgyorsultak - Nyx nem feltételezte, hogy az lesz az utolsó nyugodt éjszakája. Reggel azonban megjött a hír, hogy a hercegnő eltűnt a niflheimi küldöttség soraiból, a férfi pedig az utcákon rohanva, a kommunikátorába kiabálva próbálta kibogozni a káoszt. Niflheimi flotta a város falainál. A békeszerződés, amelynek aláírásáig már csak néhány óra maradt. Crowe halála, ami ugyanazzal az árulással függött össze, ami láthatóan elkezdte bekebelezni a fővárost. Nyx kezdte úgy érezni, hogy ez több, mint amit ő ép ésszel fel tud fogni. A háború önmagában szörnyű volt, ő pedig a felnőtt életének nagy részét már Niflheim szorításában töltötte, de mégis az, hogy egyetlen nap alatt minden szétzuhant... szinte abszurdnak, lehetetlennek tűnt.

És továbbra is, akárhová nézett, eleven káosz fogadta... a Pallosok ugyan kiszabadították a hercegnőt, ő maga vezette a rajtaütést, de időközben megkezdődött az ostrom, és a város üresen maradt. Mindig egy lépéssel előttük jártak, mindenki előtt, és... és csak két ember volt, akin Nyx nem látott tényleges kétségbeesést. Pont azon a két emberen, akiket a legmélyebben kellett volna érintenie az eseményeknek.

Regis király és Lunafreya nyugodtak maradtak. Nyxnek ezen a ponton kezdett elege lenni a lány tökéletesen megfontolt szavaiból... miközben a léghajók lángokba borultak, emeleteket zuhantak és termeket törtek fel, a hercegnő ugyanolyan higgadtsággal csakis a következő lépésre összpontosított. A férfi tűrte, úgy próbálta védeni Lunát mindenen keresztül, végig vinni a lángba borult utcákon és a Fellegvár romos folyosóin, hogy a kérdések egyre jobban megőrjítették. Mikor azonban a trónteremből már a sérült Regis királlyal együtt léptek ki, és ő sem beszélt másról, csak hogy menjenek Altissiába, hogy találkozzanak a fiával, nem bírta tovább. Egyszerűen kibukott belőle a kérdés, minden megfontolás és tisztelet nélkül:

- Számított erre?

Azt várta, hogy a király bűntudatot mutat majd. Vagy magyarázatot ad. Egy biztos pontot, bármit, amit egy uralkodótól elvárhat az ember, ha már esküvel fogadta, hogy élete végéig harcol érte. Regis azonban csak ránézett, és határozottan felelt:

- Igen. - Nyx keze ökölbe szorult a tehetetlen dühtől. Ezért halt meg Crowe. Ezért zuhant szét a barátsága Libertusszal. Ezért adják fel Galahdot. - De csak így vonhattam el a figyelmüket Noctisról.

A férfi agyába megint bevillant a kép pár nappal korábbról, az anyósülésen mobilozó hercegről.

- Így cselekszik egy király? Feláldozza Lucis fiait a sajátjáért? - sziszegte.

- A jövőért! - szólt közbe Lunafreya, és ahogy a tekintete találkozott Nyxével, a férfi megint nem tudott reagálni. A lány szeméből megint sütött az megmagyarázhatatlan magabiztosság és bölcsesség, amivel tökéletesen lefegyverezte. Mintha felmérhetetlenül többet tudna nála.

Úgyhogy nem is felelt. Némán hallgatta, ahogy a király ezúttal kifejezetten hozzá szólt:

- Juttasd el őt Altissiába! Nem királyodként parancsolom, hanem embertársadként kérlek, vigyázz rá, Nyx Ulric! Ezen múlik a jövő.

- A jövő? - A férfi végre összeszedte az erejét, hogy visszakérdezzen, de már nem volt idő rá, hogy választ is kapjon.

Miközben a délutánból éjszaka lett, Nyx Ulricnak fogalma sem volt, hogy miért harcol. Végignézte, ahogy Regis király lehúzza az ősök gyűrűjét, és rázárja Lunafreya ujjait. Végignézte, ahogy a mágiájának utolsó maradékával erőteret emel közéjük, és egy niflheimi tábornok közé, aztán megragadta a hercegnő karját, átkarolta a vállát, és kivezette a Fellegvárból. A varázslat éppolyan hirtelenséggel hagyta cserben, ahogy egykor a részévé vált... nem éledt tűz az ujjain, nem tudta megvédeni magát - a két tőre is egyszerű tőr maradt. Miért olyan fontos az a fiú? Még egyszer feltette magában az egyszerű kérdést. Miért dől össze minden érte, és miért küzd ő maga is azért az elérhetetlen képért, amit hozzá kötnek?

Hangosan persze nem tette fel ezt a kérdést - ha Regis királytól nem kapta meg a válaszát, kételkedett benne, hogy a hercegnő megadja majd. Apró részletekre fókuszált inkább, mozaikdarabokra vadászott, amiből megérthet valamit. Miért olyan különleges az a gyűrű? Miért kell mindenkinek? Erre még úgy-ahogy értette is a választ. Az Ősök Hatalma. Az Ófal. Ha Lucis királyainak szellemei tényleg megidézhetőek, ahogy a legendák beszéltek róla - amikben ő maga, az egyszerű, gyakorlatias katona soha nem hitt - nem csoda, hogy mindenki vágyik rá, hogy uralkodjon felettük.

Az egy hirtelen jött gondolat volt - és ennyi megválaszolatlan kérdés között talán szentimentális butaság is, de Nyx ekkor már nem kételkedett benne, hogy hajlamos az ilyesmire - hogy az egyik megállójuknál, mikor egy lélegzetvételnyit pihenhettek menekülés közben, beszélt Lunának Galahdról. Egyszerű kis emlékkép, inkább magának akarta felidézni a húgát és a családját, hogy a félelem árnyéka se maradjon benne, hogy úgy teljesíthesse azt az utolsó kérését a királynak, hogy nem gondol a saját életére... de a hercegnő mégis megragadta, és elejtett két rövid mondatot, ami befészkelte magát az elméjébe.

- Az igazi erő nem olyasmi, amit keresve talál az ember, hanem ami megtalálja azt, aki méltó rá. Mind meg akarjuk óvni a szeretteink jövőjét... a húga is biztos így érzett a bátyja iránt.

A gondolat sok mindent megmagyarázott. Fogalma sem volt, hogy Noctisnak tényleg van-e különleges sorsa, hogy a hercegnő mit tud, és mit lát még, hogy a király miért dobott oda mindent, amiért korábban küzdött. Abban sem lehetett biztos, hogy ha az érthetetlen megjegyzések a jövőről, és a reményről igazak, akkor képes-e hinni abban a kölyökben. Viszont rádöbbent, hogy nem számít. Nem számít, mert mások viszont hisznek benne. A lány számára, aki mellette áll, és ugyanazzal a tökéletes meggyőződéssel beszél, amivel mindig, az a holnap, amit ő csak próbál elképzelni a tűzön és a romokon át, tiszta és valóságos. Ha létezett a belé vetett hit, az iránta érzett szeretet és hűség, akkor Noctis valahol mégiscsak a jövőt jelentette. Lényegtelen, hogy csodák és varázslat kíséri-e az útján, vagy nem több egy fiatal fiúnál, aki nem is tudja, hogy a trónja várja, ha hazatér.

És ahogy ez a felismerés elérte, Nyx Ulric többet már nem kérdezett, nem foglalkozott a mozaikdarabokkal... nem is igen mesélt. Két lövést kapott egy áruló egykori Pallostól, és majdnem halálra sújtotta az a férfi, akit korábban a mentorának tartott. Titus Drautos felemelt kardjával szembenézve, látva, hogy a hercegnő kész lenne felhúzni a gyűrűt, reflexszerűen megragadta a kezét, és lefejtette az ujjait a kis ékszerről, majd felnézett rá:

- A kötelessége ide köti. És jobb, ha megjegyzi... - elvigyorodott, mintha elfelejtett volna minden lángokban elégett embert, akit korábban láttak szembenézni az ősökkel - én vagyok itt a hős.

Mikor felhúzta a gyűrűt aznap éjjel, Nyx kötött egy alkut egy királyfiért, akiről az egyetlen emléke a mobiltelefon nyomkodása volt az anyósülésen, egy hercegnőért, akinek a szerepét sosem érthette meg igazán, egy király áldásával, aki bár meghalt már, de még mindig a fiát siratta.

- Van csúfabb halál is - ahogy a nap felkelt az összedőlt tornyok felett, az alku is lejárt, Nyx pedig az ég felé fordította az arcát, és elmondott egy utolsó jókívánságot. - Légy jó király, Noctis.

***

Noctis tenyere izzadt, ahogy az ujjai megszorították a trónterem ajtajának kilincsét. Egy pillanatra még megtorpant, az egyik keze a mellkasa fölé tévedt. Az első, amit megérzett az őrült sebességű szívverése volt... a fülében is hallotta a vér dobolását, annyira félt. De nem az volt a lényeg. A kabátja belső zsebében még a vastag anyagon át is ki tudta tapintani a fénykép körvonalait, amit Promptótól kapott, és ami akkor készült róluk, mikor elindultak Altissiába. Valahogy a tudat, hogy az a kép nála van, önmagában megnyugtatta, és lassított azon az őrült doboláson. Minden rendben. Készen állok.

Ismét a kilincsért nyúlt, és ezúttal széttárta az ajtószárnyakat. Szinte el is felejtette, milyen hatalmas a trónterem... ezúttal pedig valahogy még nagyobbnak tűnt. Ardyn egészen elterpeszkedett a trónon, a lépcsősor tetején, beteges vigyorral várta a fiatal királyt. Noctisban egyszerre ébredt viszolygás, és mély szánalom a férfi iránt. Iszonyodott tőle, de a gyűlölete már távozott. Ardyn olyan volt, mint egy megtört, torz tükör: önmaga legmocskosabb képmása.

A fiatal férfi közelebb lépett, és kiérve az oszlopok takarásából meglátta, hogy a trónterem nem csak romokban hever, az elmúlt tíz év keserűségének könyörtelen jelképeként, de nem is üres... a plafonról testek lógtak. Pontosabban, négy alak. Hármat azonnal felismert: Az egyik egy hófehér ruhás, aranyszőke hajú lány volt, nagyjából huszonnégy, huszonöt év körül járhatott... gyomormagasságban döfte át egy kés, a vére sötétbarnára alvadva festette meg a selymet. Noctis még mindig vissza tudta idézni a pillanatot, tíz évvel korábban, amikor Ardyn kése azt a sebet ejtette, és ő tehetetlenül nézte. A második alak ősz hajú, ötvenes éveiben járó férfi, a haja ezüstös tincsei között megcsillant a finoman megmunkált koronaékszer, palástja mocskos a vérétől, a bőre pedig úgy simult az arccsontjára, mint a száraz pergamen... az apja, a király. A harmadik kitekerve, kifacsarodva, fehér, birodalmi díszben Niflheim császára. A negyedik alakot nem ismerte fel, ilyen távolságból még nem.

- Attól tartok, nincs szerencséd - Ardyn magas hangja ugyanazzal a mesterkélt, játékos tónussal szólította meg, mint már annyiszor. Noctis érezte, hogy feláll a hátán a szőr, és a szeme sarkából látta, hogy a barátai ösztönösen, védelmezően közelebb húzódnak hozzá. - Ha a trónért érkeztél, csak egy ember fér el rajta.

A fiatal király összeszorította a fogát, és fagyos tekintettel a férfire nézett.

- Akkor itt az ideje, hogy távozz a székemből. Oda a király ül.

Ardyn könnyedén felállt, megigazította a kalapját, majd mintegy hangsúlyozva a véleményét egyszerűen rátaposott a trónra. Egy pillanatig nézett maga elé, aztán még szélesebben vigyorogva, de ezúttal már furcsa őszinteséggel szólalt meg.

- Ó, Noct... nem tudod, mióta vártam erre. Régebben, mint el tudnád képzelni - kinyújtotta felé a kezét. - Ma éjjel a királyi vérvonal minden álma odavész.

- Na, ezt hívják úgy, hogy haragtartás - kottyantotta közbe Prompto, és Noctis ebben a pillanatban végtelenül hálás volt a barátja éles nyelvéért. Nem oldott semmit a saját feszültségén, de mégis megnyugtatta. Éreztette, hogy nincs egyedül.

- Ardyn ül a trónon? - kérdezte Ignis óvatosan, mire a fiatalember azonnal felelt.

- Nem sokáig. Ma éjjel én foglalom el.

Ardyn úgy tűnt, ezt a megjegyzést is viccesnek érzi, mert intett egyet. A kezéből, és a sejtjeiből, mint valami gonosz parazita, kúszott elő a sötétség. Fekete füstkígyóként kikerülte Noctist, de ráfonódott a barátai torkára, akik úgy dőltek el, mint a homokzsákok. A fiatal király rémülten megfordult, de Ardyn csak megrázta a fejét.

- Nekik ebben nincs szerepük. Ez a királyok csatája. Jöjj hát, Noctis.

A férfi végiglépdelt a tróntól az egyik törmelékkupacig, majd a falban tátongó lyukig, és egy szökkenéssel eltűnt. Alighanem kijelölte már a csata helyszínét, és várta, hogy az ellenfele kövesse. Noctis csak állt egy helyben, mint akit a földhöz szögeztek... nem azért, mert tartott attól, hogy veszíteni fog. Tudta, hogy képes legyőzni, nem arroganciából, hanem puszta józan ésszel. És nem felejtette el azt sem, hogy nem csak Ardyn ellen, hanem érte is küzd. Csak egyetlen mód létezett, amivel összeforraszthatta azt a megtört, torz tükröt, és bocsánatot adhatott egy átvert és meggyalázott királynak, akitől elvették az életét.

De képtelen volt nem visszanézni még egyszer. Lehajolt a társai testéhez, mintegy önmaga nyugtatására a csuklójukra szorította a hüvelykujját, hogy meggyőződjön róla, életben vannak, csak az eszméletüket veszítették el. Amikor megérezte az egyenletes, erős dobbanásokat, felegyenesedett, és megidézve az apja kardját még egyszer felnézett a plafonra, a lelógó négy alakra... és csak ekkor tudatosult benne, ki a negyedik.

Noctist ritkán hagyta cserben az arcmemóriája: még sok idő után is, ha az emberek megváltoztak, jól felismerte azokat, akik egyszer kedvesen közeledtek hozzá. A Pallos volt az, aki az utolsó Insomniában töltött estéjén hazavitte. Akinek elfelejtette megkérdezni a nevét, mert épp annyi fele járt az esze, hogy ez valahogy nem merült fel benne. De abban a pillanatban pontosan tudta, hogy hívták. A férfi karjairól leégett a Pallosok egyenruhája, a bőre elszürkült, ugyanolyan sebhelyek borították, mint amilyeneket Ignis kiégett szemei körül látott.

„Jusson eszébe Nyx is!" Hallani vélte Libertus szavait.

- Köszönöm - suttogta a felakasztott alak felé. - Ígérem, hogy nem haltál meg hiába. Egyikőtök sem.

Erősebben szorította a kardot, miközben felsétált a lépcsőn, és elhaladt a trón mellett. Az akasztott alakok fekete füstté oszlottak szét, ahogy elhaladt mellettük... ez is Ardyn egyik játéka volt, de nem számított. Alighanem megfélemlítésnek szánta, de jó volt emlékeztetőnek is. Emlékeztetőnek, hogy kik azok, akik még élnek, és kik azok, akik már nem. Noctis felkapaszkodott a törmelékkupacra, és lenézett a térre, ahol a férfi várt rá. A szíve már nem dobolt olyan őrülten... furcsa módon abban a pillanatban, amikor a harc, amikor a vég már nagyon közel ért hozzá, mintha elengedte volna a félelem.

Megcélozta Ardyn alakját, és elhajította a kardot.