- Nincsen. - válaszoltam a fejemet lehajtva.

Aztán újra rákaptam a tekintetem. És csak néztem őt. Elmerengtem arca apró részletein. Egy éve még nem tűnt ilyen öregnek. Két éve ráncai sem voltak. A három évvel ezelőtti énje pedig már elmosódik.

Most ráncos és a haja is őszül. Pedig fiatal még. A fájdalom, a drog és a kilátástalanság megöregítették. Fájdalmas nézni ezt az egyre inkább felgyorsuló folyamatot.

A szemeiben magamat látom. És ez nagyon megrémiszt.

Látom, hogy olyan is lehetek, mint ő. Kiszolgáltatott és gyenge. Ha azt folytatom, amit most csinálok, akkor hamarosan olyan leszek, mint ő. De én ezt nem akarom. Nagyon nem.

- Mit nézel? - kérdezte egy idő után.
- Az anyámat. - válaszoltam neki.

Megforgatta szemeit és megmozdult kicsit. Hangosan felszisszentett és arcizmai fájdalmasan rándultak meg. Az a törött borda nem lehet túl kellemes.

- Ígérem, hogy egyszer megmentelek! - mondtam neki bólogatva. - Esküszöm! Miattad fogok kijönni ebből a szarból és kimenekítelek! - bíztattam magam. - Csak adj egy kis időt! - álltam fel.

Az ajtó felé indultam, miközben még odaszúrt a végére, ahogy mindig szokott.

- Dehogy jössz ki! - mormogta. - Olyan vagy, mint én! - mondta és igyekezett megsérteni.
- Nem! - ingattam a fejem. - Azt szeretem magamban, hogy soha nem hagynám, hogy olyan legyek, mint te. Soha nem fogom magamat függővé tenni egy férfitől, mint te! - mondtam és kiléptem az ajtón.

Nem tudom, hogy ez igaz-e. Szeretném, hogy az legyen.

Felkavaró volt látni anyát a szokásosnál is rosszabb állapotban. És felkavaró volt hallani a szavait. Hallani azt, hogy nem vagyok neki fontos.

A mosdó felé vettem az irányt és a mosdókagylóban megkapaszkodva igyekeztem összeszedni magamat. A tükörbe nézve pedig csak elemeztem azt, amit látok és igyekeztem nem anyát látni magam helyett.

Tudom, hogy tennem kell valamit, hogy ne váljak olyanná, mint ő. De fogalmam sincs, hogy hogyan. Azt érzem, hogy egyedül nem megy.

De ki fog segíteni?

Bementem az egyik fülkébe és tekertem magamnak néhány cigit. A tömény fű szag a tüdőmbe hatolt és szinte marta, de éreztem, hogy szükségem van rá.

A folyosón végigsétálva alig vártam, hogy végre kiszabaduljak a friss levegőre. Ahogy kinyitottam a duplaszárnyú ajtót, hirtelen eszembe jutott, hogy kivel is jöttem.

Az anyával való nem túl szívélyes beszélgetésünk miatt el is feledkeztem róla, hogy Charles-szal érkeztem.

De most megpillantottam, hogy az autója elejére ülve várakozik és az ajtócsukódásra fel is kapta a tekintetét a telefonjáról. Sötét éjszaka volt, de még így is láttam, hogy a szemei vörösek a sírástól.

Habár ő szomorú volt, én magamban valami halvány örömöt fedeztem fel. Azonnal igyekeztem elnyomni, mert megmagyarázhatatlan. Mégis furcsa öröm járta át egy pillanatra a testemet Charles látványától.

- Te... - nyeltem egyet. - Te megvártál? - kérdeztem.

Egy pillanatig sem jelentett volna problémát, ha nem vár meg. Én biztos nem tettem volna.

- Persze. - bólintott. - Hogy van anyukád? - kérdezte.
- Jól. - vontam vállat és zártam rövidre.
- Kibékültetek Charlotte-val? - kérdeztem, miközben közelebb sétáltam az autón pihenő fiúhoz.
- Nem. - ingatta a fejét szomorúan. - Nem akarok most haza sem menni, mert olyan üres nélküle minden. - mondta.

Gondoltam egyet és intettem neki, hogy álljon fel.

- Akkor gyere utánam! - mondtam és elindultam.

Egy ideig tétovázott, aztán elindult utánam. A kórház hátuljához értünk és megkerestem az ajtót, ami a tető lépcsőjéhez vezet. Egy lakattal volt lezárva, aminek a kinyitását gyorsan megoldottam egy aprócska bottal.

- Hé, ezt nem szabadna! - nézett rám Charles megrémülve.
- Azt sem, hogy betörtem a lakásodba, mégsem lettem megbüntetve. - mondtam neki és elindultam felfelé a lépcsőn.
- Ja, mert megfenyegettél! - mondta Charles, majd elindult utánam.

Hamar felértünk és elénk tárult a gazdagságtól fűtött Monaco városa. A fények szinte mindent bevilágítottak és a késői órák ellenére rengetegen voltak az utcán. Sok éjszakai életet felfedező turista és sok kaszinók között ingázó helyi tette élővé a helyet.

- Sosem láttam még fentről Monaco-t. - mondta Charles és leült az épület szélére.
- Ha anyát behozzák ide egy-egy vita után, akkor fel szoktam ide jönni kiszellőztetni a fejem. Meglepően megnyugtató hely. - mondtam.

Egy pillanatra elszégyelltem magamat, hogy ilyen könnyen bevallottam, hogy ez nem az első eset, de hála az égnek Charles nem reagált rá.

Ránézve csak azt láttam, hogy megtört tekintetével kémleli a várost. A lágy szellő belekapott a hajába, amitől egyre rendezetlenebb lett.

Kissé zavarba ejtett a helyzet. Furcsa volt most Charles-t ilyen emberinek látni.

Mindig csak mosolyogva láttam eddig a tv-ben vagy a reklámokban. Tökéletes volt.

Most pedig gyengének látom és ahelyett, hogy a híres barátaival lenne, itt ül velem a kórház tetején. Eddig azt hittem, hogy egy magamfajtához hozzá sem szólna.

Látni őt így valami furcsa bizsergést keltett bennem. Az, hogy látom benne az embert, annyira mássá teszi. Annyira nyers és egyenes. Akaratlanul is kezd érdekelni, hogy ki ő és hogy mit érez.

Elhúztam a táskám zipzárját és kivettem belőle az imént elkészített két cigarettát. Meggyújtottam őket és az egyiket Charles kezébe nyomtam, aki ezen szörnyülködni kezdett.

- Vedd el ezt tőlem, Daisy! - nyújtotta felém.
- Nem ez életünk estéje! - szívtam bele egyet, majd kifújtam. - Ilyekor belefér.
- De én élsportoló vagyok! - jelentette ki. - Példát kell mutatnom! - mondta.
- Csak én vagyok itt. - mutattam körbe. - Nekem nincs szükségem a példamutatásra. Ezzel szemben neked szükséged van egy kis jókedvre! - fogtam meg a kezét és közelebb toltam az ajkaihoz.

Charles egy ideig elemezte az égő csikk végét, majd lassan egy grimasz mellett a szájához emelte.

- Ez nem én vagyok! - mondta. - Mi a francot művelsz velem? - tette fel a költői kérdést.

Majd végre beleszívott és ijedten rám nézett. 

- Fújd már ki a füstöt! - nevettem.

Hallgatott rám és kifújta, majd erősen köhögni kezdett, amit lassan a nevetés váltott fel. Gyengén megütögettem a hátát, aztán megvártam, hogy abbahagyja a köhögést.

Halkan ültünk egy darabig, csak a parázs hangja töltötte be a körülöttünk lévő teret. De egy idő után megtörtem a csendet és beszélgetni kezdtünk.

- Ugye nem szakítottatok most Charlotte-val miattam? - kérdeztem.
- Nem. - ingatta a fejét. - Csak elég durván összevesztünk miután elmentél. És ez a vita ráébresztett néhány dologra. - mondta.
- Mire?

Hirtelen pofátlannak éreztem magamat, hogy így rákérdeztem, de Charles azonnal válaszolt.

- Hát tudod azt éreztem, hogy nem annyira akarom megoldani a helyzetet. Nem zavart, hogy mérges rám. És ez megijeszt. - túrt bele idegesen a hajába.  - Régóta együtt vagyunk és már megszoktam, hogy vele vagyok, de néha azt érzem, hogy ez kevés. Nem akarom mindig a megszokottat. Hiányzik a... - gondolkodott el. - szenvedély. - fejezte be. - De én tényleg szeretem őt! - mondta.
- Mi van ha nem ő az igazi? - kérdeztem gondolkodás nélkül.

Charles ijedten nézett rám és tekintete segítségkérő volt. Talán neki is ez jutott eszébe, csak félt kimondani.

- Akkor ki? - kérdezte. - Ő szeret engem és én is őt. - mondta.
- Ez néha nem elég. - fújtam ki a füstöt. - Vannak olyan szerelmek, amelyek megtanítanak szeretni és olyan emberré tesznek, akivé lenned kell, mikor majd megtalálod az igazit. - mondtam.
- Baszki Daisy, honnan jött ez a bölcsesség belőled? - kérdezte rám pillantva.
- Ez teszi velem! - emeltem fel a füves cigit és rámosolyogtam.
- Engem nem tesz ilyen bölccsé. - nézte Charles a sajátját.
- Mert nem használod eleget. - vontam vállat.
- Neked sem kéne! - vágta rá. - Mármint semmi ilyen szarságot használni. - vette le rólam a tekintetét és a várost kezdte el kémlelni.
- De ha nem tesz más boldoggá, akkor mi a francot csináljak? - fakadt ki belőlem a kérdés.
- Keress valamit, amitől boldog vagy. Biztos vagyok benne, hogy képes vagy rá. - fordult felém.
- Könnyű ezt mondani. Még az anyámat sem tudom kimenteni a helyzetéből. - ingattam a fejem.
- Honnan kell kimenteni? És amúgy ki az a Travis? - kérdezte.
- Anya drogozik, amióta az eszemet tudom. De amióta megismerte Travis-t, sokkal durvábban tolja. - kezdtem. - Régen csak füvezgetett és alig tolt valamit, de aztán jött Travis, aki találkozásuk utáni hetekben kényszerítette, hogy adjuk el a házunkat és költözzünk hozzá. A házunk árából a drog bizniszét építette tovább, minket meg nincstelenné tett. De ettől függetlenül fizetnem kell neki lakbért. Ha csak egy kicsivel is kevesebbet tudok neki adni, akkor ki akar minket dobni, vagy megver. Folyamatosan bánt minket, de leginkább anyát. Ő pedig nem mer tőle elmenekülni, mert nincs hova mennünk és Travis folyamatosan adja neki a cuccot. Egyszerre tette függővé anyát magától és a drogoktól. Mi vagyunk a játékai, akik kiszolgálják és úgy használ minket, ahogy csak akar. - eredtek el a könnyeim. - Anya nem bírná ki, ha hajléktalanná válna és nem kapna drogot. Belehalna. - kezdtem el keservesen sírni.
- Ez brutális! - döbbent meg Charles. - Miért hagyja ezt anyukád?
- Azt hiszi, hogy szerelmes Travis-be, mert amikor már teljesen szétcsúszik, akkor odamegy hozzá Travis és mond neki egy-két szép szót és átad neki néhány tablettát, amitől minden haragja elszáll. Szinte a foglya lett annak a férfinek és ezt annyira ijesztő látni. Egyszerűen lehetetlen meggyőzni. - vettem nagylevegőket.
- Az a baj Daisy, hogy miközben látod őt tönkremenni, te is tönkremész. Nem hagyhatod magad! A te életed is van olyan fontos, mint számodra az anyukádé. - mondta és megérintette egy pillanatra a vállamat.
- Kinek fontos? Mert nekem már nem! - vágtam oda.
- Neke... - kezdte, de félbeszakítottam.
- Ne hazudj! - emeltem fel a hangom. - Nem is ismersz engem, úgyhogy be se fejezd ezt a mondatot! Nem vagy a pszichológusom, nincs szükségem biztató beszédekre. - mondtam határozottan.
- De én őszintén akarok segíteni neked! - mondta Charles.
- Nem kell! Nem! Segíts azokon, akik megérdemlik. Ne a pincédben lakó drogos hajléktalannak. - néztem mélyen a szemeibe.
- Ha ennyibe veszed magad, akkor sosem fogsz tudni kijönni ebből. Miért nem tiszteled magad? - kérdezte, tartva a szemkontaktust.

Egy ideig néztem én is őt, majd nyitva hagyva a kérdést, felálltam. A lépcső felé indultam és elpöccintettem a maradék cigit.

- Én megyek. Te jössz? Maradhatok a pincédben ezek után is? - indultam lefelé.
- Megyek én is! - jött utánam. - Maradhatsz, ameddig akarsz. - mondta halkan.

Lassan hagytuk el a fokokat, majd leértünk és én elindultam a járdán, Charles pedig határozottan utánam szólt.

- Autóval jöttünk! Úgy is megyünk haza! - szólt, mire megtorpantam. - Gyere már, Daisy! - puhult be a hangja.
- Jó, megyek. - adtam fel.

Nincs kedvem most is ellenkezni. Charles-szal biztonságban érzem magam és most egyszerűen csak biztonságot akarok, semmi mást.

Követni kezdtem, majd odaértünk a kórház elé, ahol az autó parkolt. Az ajtót kinyitva bedobtam a táskámat, majd amikor be akartam szállni, meghallottam egy füttyentést. Erre felkaptam a fejemet és megláttam, hogy az épület sarkánál egy alak lép elő a sötétből.

Travis volt az, aki gonoszan mosolygott rám, amitől végtelen harag gyűlt fel bennem.