Amikor meghallottam Charles nevét, hirtelen megrökönyödtem. Azt hittem, hogy végre nem kell már ezzel az emberrel foglalkozzak.

Persze, kedves volt és segítőkész. És pontosan úgy nézett ki, mint a tv-n keresztül. Épp ezért olyan idegesítő.

Idegesítő, mert mindene megvan.

Ugyanonnan indultunk mindketten és ő annyi mindent elért. Képes volt kitartani és sikerre vinni azt, amiért dolgozott. Rohadt jól néz ki és nem is szállt el attól az elismeréstől, amit nap, mint nap kap.

Én pedig semmire sem vagyok képes, amit elhatározok. Foghatom akár a körülményeimre is. De ez is csak kibúvó lenne. Egyszerűen gyenge vagyok ahhoz, hogy annyit dolgozzak, mint ő. Biztos szégyen, de irigy vagyok.

Kis várakozás után megérkezett fehér ingjében és az őt szólító barátját figyelmen kívül hagyva sétált oda hozzám. Szemeiben az értetlenség és a meglepettség szikrái csillantak meg.

- Daisy... - mondta ki lassan, majd megköszörülte a torkát.
- Meghoztam a rendelést. – emeltem fel a táskát.
- Mi az? -mutatott rá.
- Szerinted? – forgattam meg a szemeim. – Nem neked kellett?
- Abban drog van? – mutatott rá, én pedig bólintottam. – Ezt nem hiszem el! – csapott a homlokára. – Gyere! – legyintett egyet, majd befelé indult.

Nem éreztem túl szívéjesnek a fogadtatást, de követni kezdtem. Az emberek fürkészve néztek engem, mert senki nem tudta, hogy ki vagyok, de néhányan kedvesen köszöntek.

- Jeremy! – emelte fel a hangját Charles dühösen, mikor egy magas, kopasz fiúhoz értünk. – Megmondtam, hogy ha én szervezem a bulit, akkor semmi ilyesmiről szó sem lehet. – mutatott megint a táskára, amit a kezemben szorongattam.
- Nyugi, Charlie. – ölelte át a vállát a másik fiú. – Csak emeljük a hangulatot. Nem lesz semmi baj! – mondta nyugodt hangon, mire Charles hevesen ingatta a fejét. – Helló, kedves ... - nézett rám és várta, hogy bemutatkozzam.
- Daisy. – vágta rá Charles hirtelen, amitől meglepődtem és ahogy láttam rajta, ő is.
- Oké. – nevetett a fiú és odasétált hozzám.

Drága parfümjének bódító illata azonnal megcsapta az orromat és kirázott a fiú közelségétől a hideg.

Charles dühösen otthagyott minket, én pedig mindenkinek odaadtam, ami éppen kellett nekik. Valóban nagyon sok cuccra volt szükségük. Szerencse, hogy Ethan sok mindent pakolt.

Rengetegen voltak az óriási ingatlan udvarán. Sokan a medencében voltak, vagy éppen táncoltak, én pedig ottmaradtam Jeremy-ék tásaságával és viszonylag hamar feloldódtam közöttük.

Egyenlő félként kezeltek és nyíltan beszélgettünk. Engem is érdekeltek és ők is figyeltek rám. Most jöttem rá, hogy mennyire nyugtató és szükséges néhány ilyen, egyszerű beszélgetés.

Hihetetlen, hogy Charles-nak még a barátai is jófejek. Minden összejön neki?

Jeremy-vel szépen, pontosan eligazgattunk magunknak egy-egy fehér csíkot azt asztalon, majd versenyeztünk, hogy melyikünk tudja hamarabb felszívni azt. Talán tapasztaltabb vagyok, mint a csak bulikban ilyen szereket használó fiú, így simán nyertem.

Felemelt kezekkel, táncolva ünnepeltem, mikor az egyik karomat valaki megragadta. Hátranézve megint megpillantottam a házigazdát.

- Gyere velem! -mondta és határozottan elindult a nagy terület egyik félreeső részére.

Mikor odaértünk dühösen néztük egymásra. Zavart, hogy elrángatott egy olyan szituációból, ahol jól érzem magam.

- Megértem, hogy te vagy itt a főnök, de akkor sem ugráltathatsz! – mondtam neki.
- Te drogozol? – kérdezte, mire nevetni kezdtem.
- Még a feltételezés is sértő! – gúnyos hangomtól meglepődött, majd feltűnően megtöröltem az orrom, hogy valós választ kapjon.
- Tegnap is be voltál állva, amikor elütöttelek? – túrt bele a hajába idegesen.
- Lehet. – vontam vállat.
- És én még idegeskedtem miattad egész este. Közben te meg azt sem tudtad, hogy hol vagy. – sétált fel-alá idegesen.
- Mondtam, hogy hagyj békén, nem? Nem kérte senki, hogy aggódj egy idegen miatt! -emeltem fel a hangom.

Nem tudott reagálni sem, mert megállapodott a tekintete egy felénk közeledő lányon, aki tökéletesen nézett ki. Nem volt rajta sok smink vagy kivágott ruha. Egyszerűen csak sugárzott belőle a természetes szépség és magabiztosság.

- Ki ez a lány, Kicsim? – kérdezte meg Charles-t, miközben végig a szemembe nézett.

Charles arca vörösbe fordult és nehézkesen viszonozta, amikor a lány átölelte a derekát.

- Charlotte... - mormogta. - Majd megbeszéljük, jó? - sugárzott belőle a kényelmetlenség érzése.
- Mert te ki vagy? – vágtam vissza.
- Szerintem nincs túl sok jogod itt lenni, ha ilyeneket kérdezel. Ha nem ismered a szervezőt, akkor lehet szépen hazamenni! – mosolygott rám gúnyosan.
- Charles-t ismerem! – mondtam a félig-meddig igazat – Téged pedig a viselkedésed alapján nem is szeretnélek! – mosolyogtam én is hasonlóan, mint ő.
- Ugyan honnan ismered? – kérdezte grimaszolva.
- Azt mesélje el csak ő. – néztem Charles-ra. – Ha megbocsátotok, én megyek a dolgomra. – mondtam, majd elviharoztam.

Semmilyen szinten nem érdekel ez az ügy. Gondolom a lány a barátnője és féltékenykedni szeretne, de annyira felesleges az egész. Ma ha vége ennek a bulinak, beszedem szépen a pénzemet és megyek is a dolgomra. Sem ők nekem, sem én nekik nem fogunk egymás életében szerepet játszani. Így leállni velük vitázni csak időhúzás.

Ahogy visszamentem Jeremy-ékhez, elosztogattam nekik újabb néhány adagot, majd egy random fiú, akinek rémisztően hasonlított a hangja Charles-éra, táncolni hívott.

Én már kissé más világban jártam, így megfogtam a kezét és táncolni kezdtem vele.

Elfeledkeztem a problémáimról és hagytam, hogy a már fejemben lüktető zene és a partnerem irányítson. Folyamatosan ölelkeztünk és rövid, de szenvedélyes csókok is elcsattantak közöttünk.

Egyszer csak egy ölelés közben azt éreztem, hogy eltűnik előlem és már nem nyújt számomra fizikai támaszt. Ahogy visszaszereztem az egyensúlyom, akkor láttam, hogy Charles húzta el.

- Mi van már megint? - kérdeztem nehézkesen.

Eléggé be voltam lassulva a Jeremy-vel való versenyem miatt, így nem álltam készen egy vitára.

- Te! - mutatott rám. - Hagyd békén a testvéremet! - mondta, mire kikerekedtek a szemeim. - Te pedig, Arthur! - mutatott a fiúra. - Nem érik meg az ilyen lányok! - mondta, mire teljesen kiakadtam.

Első körben magamra, mert gondolhattam volna, hogy a testvére. Ugyanolyan a hangjuk és tagadhatatlan a hasonlóság is.

Aztán Charles hangneme sem tetszett. Semmi rosszat nem csináltunk Arthur-ral, csak kicsit jól akartuk magunkat érezni. Tudtuk, hogy nem házasság lesz a mai este végkimenetele.

- Milyen lány vagyok, mi? - kiabáltam.

Már elég sokan ránk figyeltek, amitől egyre rosszabbul éreztem magam. Ez nem az én közegem.

Charles elgondolkodott az előbbi kérdésemen, majd élesen a szemembe nézve válaszolt. Egyszerűen és pontosan.

- Problémás. - mondta körítés nélkül.
- Akkor tessék, itt egy kis probléma! - mondtam, majd odasétáltam hozzá.

A bennem lévő jelenlegi legnagyobb erőmmel meglendítettem a kezemet és adtam neki egy pofont. A csattanás kellemetlensége betöltötte az amúgy is zenével telített teret. Le kellett rázzam a kezem, mert még a tenyerem is sajogni kezdett az erős ütéstől.

Charles arcán rengeteg érzelem futott át és végül a szégyen érzetén állapodott meg. Csak állt ott, mint egy cövek és láthatóan mindenhol akart lenni, csak ebben a helyzetben nem.

Aki eddig nem minket figyelt, már az is követni kezdte az eseményeket. De én úgy döntöttem, hogy rövidre zárom.

Odasétáltam Jeremy-hez és a kezemet kinyújtva vártam a fizetségemet.

A fiú megdöbbenve nyúlt a tárcájáért és rengeteg pénzt nyomott a kezembe. Többet, mint amire számítottam. Ez eléggé meglepett, de nem hagytam, hogy kiüljön az arcomra, mert éreztem a rengeteg tekintetet magamon.

Határozottan elindultam kifelé, majd amikor éreztem, hogy lekerültek rólam a tekintetek és eltűnök a sötétségben egy váratlan döntést hoztam. Bementem a lakásba a hátsó ajtón, hogy ott menjek ki.

Valószínűleg tiszta fejjel sosem tettem volna meg. De most miközben tartottam kifelé a lakásból eszembe jutott, hogy ma este sincsen semmi hely, ahova mehetnék, így amikor megláttam egy, a valószínűsíthetően Charles-ék pincéjébe vezető ajtót, kinyitottam.

Nem tudom, hogy mertem ezt megtenni, de kinyitottam, majd magamra is zártam. Lesétálva a lépcsőn egy óriási területű, szinte raktárként működő pince fogadott.

Használt bútorok, ruhák és számtalan kupa és érem töltötte be a teret.

Egy, még nem is olyan poros kanapét néztem ki magamnak. Ha már megtettem ezt a hülyeséget, akkor ki is használom.

Fel sem térképezve a helyszínt lefeküdtem, mintha teljesen természetes lenne, amit csinálok és el is aludtam pillanatok alatt.

Másnap fogalmam sincsen, hogy mikor keltem fel, de továbbra is változatlan volt minden. Senki nem jött le ide az éjszaka folyamán, úgyhogy úgy döntöttem, hogy ha nincs más lehetőségem, akkor belógok ide éjjelente.

A fejem felett néha hallottam, hogy Charles-ék beszélgetnek, de azt nem értettem, hogy miről. Meg akartam várni, hogy csend legyen és aztán kilopakodni. Szeretnék valami ételt szerezni.

Ameddig várakoztam a megfelelő pillanatra, addig körbenéztem ezen a helyen.

Rengeteg emlék lapul itt. Kupák, melyekre különböző évszámok és helyszínek vannak írva. Arthur nevével is el van látva néhány serleg. Úgy tűnik, hogy a bátyja nyomdokaiba szeretne lépni.

Észrevettem rengeteg családi fotót. Látszik, hogy nagyon szoros közöttük a kötelék és csak úgy árad a szeretet a közös emlékeiken keresztül.

Mélyebben belenyúlva pedig leveleket találtam. Nem volt sárga a lap, így frisseknek tűntek. Úgy tűnt, mintha el lennének dugva, mert egy nagyon kis dobozba voltak elrakva az asztal alá.

Egyet kinyitottam és így kezdődött:

"Kedves Apa és Jules!

Tudom, hogy már nem vagytok velünk, de..." - kezdődött az üzenet, majd gyorsan visszacsuktam.

Hirtelen összeszorult a szívem. Ezeket a leveleket a szeretteinek írja. Biztos amikor szüksége lenne rájuk.

Nem szerettem volna tovább olvasni, mert ez egy olyan privát dolog, amelyhez semmilyen szinten nincs közöm és ez csak Charles-ra tartozik.

Másrészt velem sincs itt az apukám. Meghalt még akkor, amikor anya terhes volt. Ez az egyik, vagy talán az egyetlen oka annak, hogy anyából az lett, aki.

Nem tudom, hogy milyen ember volt. Nem tudom, hogy csak rosszabb lett volna az életem, ha ő is velünk van, vagy talán ő lett volna a boldogság kulcsa. Sosem beszéltünk róla igazán. Anya nem akar, én pedig ezt tiszteletben tartom.

Charles ismerte és láthatóan nagyon szerette. Óriási fájdalmat érezhetett, amikor megtudta, hogy elveszítette.

Jules nem tudom, hogy ki lehet, de Charles sok képen szerepel egy fiatal, hozzá nagyon hasonló férfivel. Lehetséges, hogy valamiféle mentor volt számára.

A képek lapozgatása közben észbe kaptam hirtelen, hogy mit is csinálok. Belemélyedek valami olyanba, amibe nem kellene. Én most belógok egy idegen házába. Miért filozofálgatok az életéről?

És amúgy sem akarok empátiát érezni vele kapcsolatban. Neki úgyis minden megvan.

Vagyis. A képeket és üzeneteket látva mégsem.

Visszatettem az albumokat, majd megpillantottam egy újabb díszes dobozt. Azt kinyitva egy tökéletes óra tárult a szemem elé.

Hibátlan állapotú, méregdrágának tűnő tárgy volt. Kicsit nézegettem az arany íveit, majd a táskámhoz sétáltam és belecsúsztattam.

Hogy rosszat tettem-e? Igen.

Loptam. Loptam, de nem tehetek mást. Nincs más esélyem most a pénzszerzésre. Ez az óra pedig sok anyagi problémától menthet meg.

Charles pedig csak csettint egyet a szponzoroknak és kap is helyette 10 másikat. Ennyit csak kibír.

Mostmár egy óra és néhány szem pirula volt a táskám tartalma, meg persze a tegnapi keresetem. Viszonylag nagy érték van nálam, ami elég ritka, így vigyáznom kell.

Elsétáltam az éjjel a szállásomat nyújtó kanapéhoz és lepihentem rá.

Törökülésben vártam, hogy vajon mikor lesz a megfelelő alkalom arra, hogy kimenjek. Egy ideje nem hallok beszélgetést, de néha hallok lépéseket.

Egyszer csak olyan volt, mintha nyílna az ajtaja a pincének, de hátranézve nem láttam semmit. Biztos csak beképzelem, mert annyira koncentrálok.

Egy kis csend után azt hallottam, hogy valaki hátulról fut felém és amikor megfordultam semmit nem láttam, csak azt éreztem, hogy valaki telibe fújja az arcomat valami szerrel.

A csípő érzettől elfeketedett a világ és sikítanom kellett a fájdalomtól.