2 év múlva

Örömmámorban úszva ültünk be a taxiba Ethan-ékkel és igyekeztünk nem minden pillanatban sikoltozni vagy sírni. De ez most igazán nehéz volt.

- Megcsináltuk! -nyomott egy puszit az arcomra a legjobb barátom, majd adott egy csókot Teresának is.

- Annyira büszke vagyok magunkra! És büszke rátok is, hogy most itt vagytok és nem engedtétek el magatoktól az életet akkor! - mosolygott ránk.

- A mai nap minden szenvedést megért! - dőltem hátra az autó ülésén.

A pezsgőáztatta Ferrari-s pólónkban le sem tudtuk volna tagadni, hogy mi részesei voltunk az évek óta várt csodának.

Hosszú évek kemény munkájának köszönhetően ma Charles és a Ferrari volt az, akik a magasba emelhették a győztesnek járó, legszebben csillogó kupát. Csak úgy, mint néhány évvel ezelőtt Max és Lewis között, ma is az utolsó futamon dőlt el a győzelem, de végül Charles ellenvetést nem tűrve szelte át elsőként a célvonalat, ezzel visszaadva a Ferrari-nak a régóta elvesztett reményt.

A győzelem pillanata olyan mámorító volt, amit soha semmi sem tudott még megadni. Még a legminőségibb drogok sem tettek sosem annyira felhőtlenül boldoggá, mint a tudat, hogy én is valamit hozzátettem ennek a több ezer embernek a boldogságához.

Érezni, ahogy az egész csapat együtt rezdült minden boldog és veszélyes pillanatban, az leírhatatlan. A dobogó alatt pedig együtt ordítani teli torokból az olasz himnuszt azoknak az embereknek a társaságában, akik az utóbbi évek alatt a családommá váltak, felejthetetlen és tökéletes volt.

És mindennél tökéletesebb volt az, ahogy láttam Charles-t a dobogó legfelső fokán. Folyamatosan az égbe emelve a tekintetét köszönte meg azoknak, akik nem lehettek vele ezen a napon.

Visszaemlékeztem arra, amikor évekkel ezelőtt, mikor még a lakásában bújkáltam és megtaláltam az apukájának és Jules-nak szóló leveleit. Azokban mindig megígérte, hogy világbajnok lesz miattuk és ezt ma megtette.

Az édesapja, Jules és Anthoine ma mosolyogva tekintenek le rá onnan fentről, mert bizonyított értük. Az emléküknek.

Hihetetlen büszkeséget éreztem, hogy az az ember, akivel ugyan nem beszélünk évek óta, de mégis tudom, hogy közel állunk egymáshoz, ma teljesítette az álmát.

Együtt lettünk felnőttek. Látta az utamat, ahogy szinte a semmiből felépítettem  magamat és a halál árnyékából kilépve leküzdöttem a démonaimat. Én pedig láttam őt, ahogy sokszor a stressztől remegő kézzel vezetve és éveken keresztül csak kapva a kritikákat, rendületlenül a célja felé menetelve, végül elérte azt. Teljesült az álma.

Nem voltunk ott egymás mellett szavakkal, mert nem tudtuk igazán kezelni a másik szerepét az életünkben, de mégis mindig tudtuk, hogy ha esetleg minden kötél szakadna, ott lennénk a másik mellett.

Egy nagy fékezés zökkentett ki gondolataimból, mert megérkeztünk a Ferrari afterpartijának a helyszínére, ahonnan a futam helyszínéről hozott el a taxi.

Gyorsan kipattantunk belőle, majd a már ottlévő csapattársaink karjaiba zuhantunk és egymásnak gratulálva ölelgettük egymást. Gyönyörű volt látni Abu-Dzabi fényeit, miközben Charles-ra és Carlos-ra vártunk.

Sajnos az utóbbi idén csak a 3. lett az összetettben, mert volt néhány szerencsétlen balesete, de biztos vagyok benne, hogy jövőre is sikerül egy olyan autót összeraknunk, ami biztosítja, hogy ők ketten küzdhessenek az első helyért.

Nehány pezsgő után meg is érkeztek, mi pedig óriási tapsviharral fogadtuk őket, majd meghallgattuk a csapatvezető és az ő köszönőbeszédeiket is, amelyek nyilvánvalóan nagyon érzelemesre sikerültek, így ahogy nehány órával ezelőtt, úgy most is egy emberként sírt a csapat.

Ezt követően pedig indult a buli.

Többen odamentek gratulálni személyesen is Charles-nak, de nekem nem igazán volt ehhez merszem. Mindig óvakodom a kettesben eltöltött pillanatoktól, mert nem tudom, hogy mit kellene tennem.

Az utolsó beszélgetésünk óta úgy tudom, hogy nem volt semmi komoly kapcsolata és bár én is próbálkoztam, de a gondolataim mindig visszavándoroltak hozzá.

Talán ez bizonyítja, hogy nekem ő az igazi. Egyszerűen végtelen időm volt már rá, hogy elfelejtsem, de valahogy sosem sikerült. Azt érzem, hogy a lénye beleivódott az életembe és mindenhol ott van.

Ahol pedig nincs, oda csak őt kívánom.

Amikor elindult egy pörgősebb dal, Ethan megragadta a karom és a táncolók közé húzott. Ugrálni és énekelni kezdtünk.

- Gondoltad volna annak idején, hogy egyszer itt leszünk? - kérdezte.

- Milyen lehetetlennek tűnt ez akkor, amikor a szobádban szurkáltuk magunkat. - gondoltam vissza.

- De most itt vagyunk együtt! Végigcsináltuk! - ölelt meg. - Annnyira büszke vagyoook! - kiáltotta el magát és a magasba emelt.

- Tegyél már le, te hülye! - nevettem.

Ő ehelyett megpörgetett, én pedig méginkább nevettem, majd sikoltottam egyet, mire végre letett.

Pár pillanattal később hirtelen megjelent velem szemben Charles, olyan gyorsasággal, hogy fel sem fogtam.

- Mi a baj? - kérdezte rémülten.

Egy pillanatig nem tudtam mit kezdeni a jelenlétével, így értetlenkedni kezdtem.

- Baj? - kérdeztem.

- Sikítottál. - válaszolta.

- Csak Ethan miatt. Nem tud viselkedni. - mosolyodtam el zavaromban.

- Minden sikoly ugyanolyan. - fújta ki a levegőt a fiú, mire kérdőn néztem rá.

- Tessék? - értetlenkedtem.

- Ahogy meghallottam a sikolyod, eszembe jutottak azok az idők, mikor nem voltál magadnál és kiabáltál velem. Hirtelen olyan volt, mintha most is belecsöppentem volna azokba az időkbe és nem tudtam megkülönböztetni, hogy boldog vagy-e vagy segítségre van szükséged. Csak vigyázni akartam... rád. - kezdete el hadarni a mondandóját, majd végül egyre inkább elhalkult.

- Minden rendben. - bólintottam egyet és éreztem, hogy vörössé vált az arcom.

Láttam, hogy ő is meglepődött az iméntin és próbált rájönni, hogy miért jött neki ilyen ösztönösen, hogy a segíteni akarjon.

Bizonytalanul álltunk egymással szemben és nem tudtuk, hogy mi legyen a következő lépés, mire eszembe jutott valami.

Valami, aminek már rohadt régóta itt az ideje. De talán ma eggyel különlegesebb lesz, mintha máskor történt volna meg.

Felkaptam a táskám, majd megfogtam Charles csuklóját, mire a fiú összezavarodottan követni kezdett.

Igyekeztem kibújni a tömegből és eltávolodni a zenétől, hogy jobban halljuk egymást. Egy, a csapat által kibérelt hotel tetőteraszán ünnepeltük, de találtam egy lépcsőt, ami még feljebb vitt és mit sem gondolkodva felmásztam rajta, Charles pedig követett.

Egy másodpercre elfelejtettem levegőt venni, ahogy megláttam a hatalmas város fényeit. Az egyik legszebb látvány volt, amit valaha láttam.

Végül a még mindig teljesen értetlen arcú fiú felé kaptam a tekintetem.

- Először is gratulálok! - mosolyodtam el, mire ő is mosolyogni kezdtem.

- Nem csak az én érdemem! - vont vállat. - A csapaté is, meg azoké, akik már nincsenek velem. - nézett a távolba.

Kutatni kezdtem a táskámban, majd megtaláltam az évek óta őrzött dobozt, amiről mostanáig kissé megfeledkeztem.

- El sem tudom képzelni, hogy mennyire hiányoznak most neked. - léptem közel a fiúhoz. - De hidd el, hogy mindent láttak és ott vannak veled a szívedben. És tudom, hogy ez nem az igazi, de itt van egy darab apukádból, amivel talán közelebb érezheted most őt magadhoz. - mondtam, majd a kezébe adtam az óra dobozát.

Láttam, hogy először fogalma sem volt, hogy mi lehet benne, majd láttam, ahol pillanatról-pillanatra realizálja, hogy mit is rejt az a doboz. Lassan felemelte a tetejét, majd elkezdett erősen a tárgyra fókuszálni és megállíthatatlanul zokogni kezdett.

Láttam, ahogy teste egyszerre rázkódott az örömtől, a hiánytól, a meglepettségtől, a fájdalomtól és az emlékezés nehéz súlyától. Ebben az egy órában összpontosult egy pillanatra a hosszú évek küzdelme a többi versenyző és saját maga ellen.

Ösztönösen éreztem, hogy közelebb kell lépnem hozzá. Megöleltem és hagytam, hogy kisírja rajtam magát.

- Visszaszerezted. - mondta egy kis idő múlva.

- Megígértem. - suttogtam a fülébe.

- Én is nagyon büszke vagyok rád, Charles! - mondtam neki, mire kissé megnyugodott.

- Nagyon régóta akartam már ezt hallani. - mondta és lassan felvette velem a szemkontaktust.

- Valóban? - szeppentem meg.

- Daisy, én nem szerettem mást az utóbbi években rajtad kívül. Senkit! - kék szemeivel teljesen beleméllyedt az enyémekbe.

Olyan volt, mintha a testembe csapott volna egy villám. Fel sem tudtam fogni, hogy ez az ember, aki már olyan régen az életem része, de mindig elválasztott tőle egy lépés, most kimondta azt a szót, ami mindent megpecsételt bennem. Évek óta ezt érzem én is, de sosem mertem volna ezt kimondani neki, ha ő nem teszi meg.

- Én sem! - folyt végig az arcomon az öröm könnycseppje, amit a fiú lassan letörölt.

Érintése hatására, mintha minden felrobbant volna bennem. Így még sosem ért hozzám senki. Gyengéd, mégis védelmező érintése mögött valóban több volt. Üzentek gesztusai.

Azt üzenték, amire már régóta várok. Azt érzem, hogy készen állunk.

- Eleget bizonyítottam, Charles? Mostmár nem azt látod bennem mint, amikor az alagsorodban laktam? - remegett a hangom.

- Mostmár tudod mit látok? - tette fel a költői kérdést. - Azt, hogy te vagy a minden. Minden, amiről valaha álmodtam. Annyira akartam taszítani, hogy szeresselek, de sosem sikerült. Soha!

Még közelebb húzódtunk egymáshoz és már éreztem meleg leheletét az arcomon. Lassan pislogott szemeivel.

- Készen állunk. - suttogtam.

Hallottuk, ahogy lent Charles-t keresik, mert készültek neki valami meglepetéssel, de ez most csak háttérzaj volt, mert nem tudtunk másra koncentrálni, csak egymásra.

- Semmire sem álltam még ennyire készen. Szeretlek, Daisy! - mondta, mire megint csak sírni tudtam volna.

- Én is téged, Charles! Te vagy az, aki otthont adtál nekem, amikor más nem. Te lettél az otthonom. - mondtam.

- Életem legjobb döntése volt otthont adni neked. - válaszolta.

- Akkor nem érezted ennek. - mosolyodtam el.

- Tényleg nem! - nevetett.

- Annyira boldog vagyok, hogy végre kimondhattam. Nagyon régóta tudom, hogy szeretlek. Nagyon rég... - mondtam és hagytam, hogy meleg ölelésébe vonjon.

- Egész életünkben boldoggá foglak tenni, ígérem. Te vagy nekem a minden. Te vagy a boldogság. Te vagy a szerelem. Te vagy a nappal. Te vagy az éjszaka. - suttogta egyre közelebb az ajakimhoz.

- Nem. Ezek mi vagyunk. Mi vagyunk a minden. Mi vagyunk a boldogság és a szerelem. Mi vagyunk a nappal. És mi vagyunk az éjszaka! - mondtam, majd olyan szenvedélyesen megcsókolt, amennyire csak lehetett.

Ez volt az a momentum, ami értelmet adott annyi mindennek, ami az egész életemben történt. Azt érzem, hogy minden szenvedés és nehézség megérte, ami végül ehhez a pillanathoz vezetett.

Életemben most először voltam felhőtlenül boldog. Olyan igazán. Őszintén.

Hirtelen óriási tűzijátékok terültek szét az égen. Ez volt a meglepetés, amivel a csapat készült neki.

De ő rá sem hederített, mert csak engem akart nézni.

Én pedig csak őt.

Az embert, akire olyan sokat vártam és annyira megérte.

Egy órási vörös tűzijátéknál mégis felpillantottunk az égre és tekintetünkkel követtük, ahogy semmivé foszlik a pár pillanattal azelőtt erősen égő vörösség.

Ezt követően újra sötétség borult az égre és elmeredtünk benne. A csillagokban. A holdban.

Mostmár nem a boldogságért vágyakozva pillantottam fel az égitestekre. Mostmár bizonyossággal, hogy mindenem megvan, ami csak kell. Végre van lehetőségem csodálni az éjszakát és nem csak félelemmel nézni és attól rettegni, hogy mit hoz a következő nappal.

Nem kell a múltnak élnem és félnem a jövőtől. Csak élni a jelenben.

Oldalra pillantottam és láttam, ahogy szemében megcsillannak a világítás fényei, ő pedig csak mered a holdra.

Tudom, hogy boldog és ez nagyon sokat jelent nekem.

Lassan újra rám emelte a tekintetét és megint közelebb húzódott.

- Mi vagyunk az éjszaka! - mondta és újra megcsókolt.

VÉGE

Sziasztok!
Sajnos egy újabb történettől és két számomra kedves karaktertől kell búcsút vegyek.

Nagyon szerettem és igyekeztem vele megmutatni, hogy az idő igenis segít. Segít begyógyítani a sebeket, segít új emberré válni és nem mindig csak az ellenségünk. Néha várunk kell a megfelelő pillanatra ahhoz, hogy megtörténjen velünk, aminek végül meg kell.

Például ennek a történetnek a megírására is elég sok időre volt szükségem. A sok feladatom miatt nem mindig maradt rá idő, de én mégsem akartam összecsapni, így úgy döntöttem, hogy inkább lassabban haladok. Utólag boldog vagyok, hogy így tettem, mert emiatt sikerült úgy, ahogy szerettem volna.

Remélem, hogy ti is élveztétek és talán találtatok benne valamit, ami elgondolkodtatott vagy megérintett vagy valamilyen érzést váltott ki belőletek.

Hálásan köszönöm, hogy végigolvastátok és vártárok az új részeket. A reakcióitok nagyon sokat jelentettek számomra.

Ha esteleg úgy döntötök, hogy olvasnátok még tőlem, akkor már nem is kell olyan sokat várni egy újabb könyvre, ahol Lando és Willow történetét ismerhetitek meg.

Mégegyszer köszönöm, hogy velem tartottatok!