Erősen koncentráltam a forgalomra, miközben ömlött az eső és alig láttam az utat a heves zivatartól.

Az agyamban össze-vissza kavarogtak az utóbbi napok, vagy inkább hónapok, talán már évek eseményei.

Amit tegnap éreztem akkor, amikor egy pillanatig azt hittem, hogy elveszítem Charles-t, az bizonyította, hogy kicsit sem vagyok túl rajta.

A pánik szinte megfojtott és fogalmam sem volt, hogy hogyan tudnék élni nélküle. Tudom, hogy nem voltunk sosem olyan kapcsolatban, hogy ezek a szavak ne tűnjenek túl nagynak, de mégis ezt éreztem.

A szavai, amiket pedig az ölelés közben mondott, csak megerősítették, hogy még mindig benne vagyok a problémáim mókuskerekében és ki sem tudok belőle szállni.

De most mégis azt érzem, hogy ma olyan komoly, a személyiségemet nagymértékben befolyásoló súlyok fognak lekerülni a vállamról, melyek miatt talán nem fogom érezni azt, mintha egy több tonnás súllyal húznának le a tenger mélyére, ahol esélyem sincs a felszínre úszni. Talán ma egy kis levegőhöz jutok.

Gondolatmenetem véget is ért, amikor bekanyarodtam a városi börtön komor parkolójába.

Amilyen gyorsan csak tudtam, berohantam az épületbe, nehogy teljesen megázzak. A portán segítőkészek voltak, majd hamar be is jutottam a helyre, ahol a rabok az ismerőseikkel találkozhatnak.

Ma Travis-hez nem egy jó ismerős érkezett. Az az ember látogatja ma meg, aki évtizedekre börtönbe küldtette.

Leültem az egyik székre, mellyel szemben egy panel volt és annak a túloldalán egy szék várta őt is.

Nem is kellett sokat várnom, hogy lassan becsoszogjon a férfi, aki az utolsó találkozásunk óta szinte a tömegének felére fogyott, az arca be volt esve és a szem alatti karikáktól teljesen más tekintetet kapott. Megtört és ez egy halvány mosolyra fakasztott.

Sosem tudna annyira megtörni, hogy kárpótolja azt, amit tőlem, de leginkább anyától elvett. Anya már sosem lesz olyan, mint régen.

Habár megállíthatatlanul remegtem, nem hagytam, hogy ebből bármit is észrevegyen és magabiztos kiállással vártam, hogy leüljön a székre.

Hallottam, ahogy az ízületei ropognak, miközben a szemembe se nézve leül. Én gúnyos tekintetemet le sem vettem róla.

- Jól szórakozol itt, úgy látom. - mondtam mosolyogva.

- Te kurva! - emelte fel rekedtes hangját, amitől kirázott a hideg.

A mellette álló őr tarkón csapta a szavai hallatán, mire kissé összerezzent a férfi.

- Anya nagyon boldog nélküled. - kezdtem. - Boldog lesz és ez annak köszönhető, hogy itt fogsz megdögleni. - mosolyogtam gúnyosan továbbra is.

- Mindent megadtam, amire szüksége van. - kezdte. - Egyszerű nő. Szex és drog. Ennyi kellett neki.

- Csak ennyit láttál benne, te szemét! - ütöttem az üvegre. - Egy levegővétele is értékesebb, mint a te életed! - mondtam, majd lenyugtattam magamat, mert tudtam, hogy nem éri meg leállni vele vitatkozni.

- Miért jöttél? - kérdezte.

- Tudni akarom, hogy hol van Sean! - néztem mélyen a férfi szemeibe.

Először ingatta a fejét, majd közel hajoltam az üveghez, hogy csak ő halljon. Előhúztam a táskámból egy vastag pénzköteget és a plexihez nyomtam.

- Ha egy percen belül nem mondod el, hogy hol van Sean, akkor megkapják az őrök ezt a pénzt és gondoskodni fognak róla, hogy nagyon rosszul érezd magad itt! - suttogtam, mire szemében megjelent a rémület szikrája.

Fogalmam sincs, hogy mit tehetnek velük, ha ennyire megijedt szavaim hallatán. De őszintén, nem is érdekel. Amit velünk tettek Sean-nal, az örökké velünk marad és ők is megérdemlik a szenvedést.

- A Saint-Laurent tér sarkán található kocsma pincéjében lakik egy ideje. - súgta azonnal, mire felpattantam.

- Ha nem lesz ott, akkor visszajövök és intézkedek! - indultam el és vissza sem néztem.

Igyekeztem nem teret engedni azoknak az érzéseknek, amik a találkozásunk miatt felszakadtak bennem. Tudtam, hogy ma még sok dolgom van, így mentem megállíthatatlanul.

Beültem az autómba és célirányosan a cím felé vettem az irányt. Közben felhívtam telefonon egy régi ismerősömet, Jessica-t.

- Szia Jess! - köszöntem.

- Itt az idő? - kérdezte.

Egy ideig elhalkultam, majd éreztem, hogy ki kell mondjam azt, amire már hónapok óta készülök.

- Publikáljátok! - válaszoltam.

- Bátor vagy, Daisy! - hallottam a lágy mosolyt a hangjában. - Számtalan nőnek segíteni fogsz! - mondta, majd kinyomtam a telefont.

Kezem remegni kezdett, így erősebben kezdtem szorítani a kormányt.

Tudtam, hogy ez a pillanat az, amikor teljesen kiteszem magamat a világ elé és védtelenné válok. Mégis szükség van rá.

Amióta baleseteztem Charles autójával, felkapott a média. Talán még nagyobb felhajtást is csaptak körülöttünk, mint egy átlagos Forma 1-es hír körül.

Hamar kiderült az emberek számára, hogy függő vagyok és sokan rápörögtek a témára, hogy talán Charles lesz az igazi szerelem, aki majd megment engem, így folyamatosan keresték az alkalmat, hogy bármi közös pontot találjanak bennünk.

Sokan romantizálták a helyzetünket, sokan pedig mélyen elítéltek. Úgy tartották, hogy Charles megcsalta Charlotte-ot, én pedig tönkre akarom őket tenni.

Igazából semminek sem volt valóságalapja. Csak két ember voltunk, akik rossz helyen, rossz időben, rossz körülmények között találkoztak és valami ijesztő menedéket találtak egymásban. Olyan megmagyarázhatatlan dolog ez, amit sosem fognak megérteni azok, akik ezeket a cikkeket írták, sem azok akik olvassák őket.

Ez a sok kritika az elvonó idején arra sarkallt, hogy készítsek valami olyat, ami megmutatja, hogy mennyi minden állhat egy függőség hátterében.

Kerestem egy csapatot és mivel elég felkapott személynek számítok a médiában, hamar találtam is. Készítettünk egy dokumentumfilmet, amiben elmondom, hogy hogyan használta ki a szeretetemet Sean, hogyan bántalmazta Travis anyát és hogy, hogyan tettek minket drogfüggőkké. Elmesélem a Charles-os történet publikus részét és próbálok utat mutatni az olyan nőknek, akik hasonló utat járnak meg.

Mert igen, vannak ilyen nők. Olyanok, akik számtalan bántást kapnak a külvilágtól, csak mert nem olyanok, mint az átlag, ezért olyan kapcsolatokba menekülnek, ahol kiölik a bennük lévő szikrát és teljesen elveszítik önmagukat.

Tudom, hogy ők is képesek újra talpra állni, de azt is tudom, hogy ez hihetetlenül nehéz. Éppen ezért segíteni kell rajtuk, mert mindenkinek joga van egy boldog élethez.

Tiszában vagyok vele, hogy hamarosan nagyon felkapott lesz ez a film és sok olyan ember is látni fogja, akik véleménye megrémít. Charles is hamarosan megnézi és fogalmam sincs, hogy hogyan fog rólam ezután vélekedni.

De utam során továbbra is igyekeztem elhessegetni ezeket a gondolatokat, mert tudtam, hogy van még egy nagyon fontos találkozóm.

Odaértem a pontos címhez, majd a zuhogó esőben még tárcsáztam egy számot.

- Sean Coldbury a Saint-Laurent tér sarkán található kocsma pincéjében van! - mondtam a telefonba, majd befelé siettem.

Tudtam, hogy kevés időm van, mert hamarosan megérkeznek Sean-ért, így gyorsnak kellett lennem.

Senki szemébe sem nézve lesiettem a lépcsőkön. Nem is akart egy ember sem megállítani, ami kissé meglepett, de szerintem nem én vagyok az első, aki felkeresi a fiút.

Kopogtam, majd várakoztam.

Gondolatok százai repkedtek oda-vissza a fejemben, mert mindent elakartam neki mondani, de egyidőben hozzá sem akartam szólni.

Ő az, aki megtestesíti a szememben a rosszat.

Lassan, nyikorogva nyílt ki az ajtó, majd egy erős tenyér megragadta a felkaromat és berántott a szobába. Pillanatok leforgása alatt nyomott szorosan, kiszabadíthatatlanul a falhoz. Ekkor olyan hosszú idő után belenéztem a leggonoszabb szempárba.

Arca még mindig olyan volt, mint régen. Ha csak a külsejét látnám, akkor talán érthető is lenne, hogy miért szerettem belé annak idején. Széles arccsontja és zölddel árnyalt szemei szép emberré teszik.

Talán ezt kapta kárpótlásul, ha már belül rohad.

- Engedj el! - toltam el magamtól.

- Hiányoztál! - mondta, majd a nyakamhoz hajolt, hogy nyomjon rá egy csókot, de én minden erőmmel taszítottam.

- Gyűlöllek! - ordítottam, mire hirtelen megijedt. - Kizsákmányoltátok anyát! Mindent elvettél tőlem! Mindent! - kiabáltam, ahogy csak bírtam. - Függővé tettél! Elvetted a becsületem! Mit képzeltél? - engedtem ki minden frusztrációmat.

Ösztönösen meglendítettem a kezemet, majd egy olyan erős ütést mértem az arcára, amekkora csak tőlem telt. Arca meglepetté vált és egy pillanatra erősen eltorzult.

Épp, ahogy felfogtam a tettemet a fiú ugyanezt tette velem, de én nem tudtam olyan stabil maradni, mint ő és a földre zuhantam.

- Mit képzelsz magadról? - ordított ő is.

- Te vetted el a legfontosabb éveimet! Kényszerítettél, hogy szerepeljek azokban a videókban. Tudod milyen nehéz ezek után magamra nézni a tükörben? - sírtam, majd letöröltem az orromból szivárgó vért.

- Most legszívesebben megölnélek! - nézett rám eszelős tekintettel. - De túl szexi vagy hozzá, Daisy! - halkult el, majd közelebb lépett.

Egy pillanatra beugrott, hogy ez volt az egyetlen dolog, amivel régen is néha irányítani tudtam őt. A testemmel.

- Gyere ide! - suttogtam neki látszatnyugodtsággal.

A fiú letérdelt a földre, majd felém hajolt. Láttam, hogy ösztönei veszik át a hatalmat a gondolatai felett.

- Travis adott egy órát pár éve. Tudod, hogy melyikről beszélek, ugye? - kérdeztem, mire bólintott. - Ha ideadod a tiéd vagyok! - súgtam és lágyan megsimítottam a combját.

- Nem! Minek az neked? - nevetett fel.

- Akkor sosem fogsz megkapni! - távolodtam el tőle.

- Majd azt én eldöntöm! - mondta és megint közelebb került.

Felemeltem a kezemet és erősen, mit sem törődve a következményekkel megkarmoltam az arcát, amitől hangosan felszisszent és nem jött már közelebb.

- Add ide az órát és megkaphatsz! - jelentettem ki.

Láttam, hogy pörögnek a gondolatok a fejében. De megint győzött az állati énje, amely a logikát figyelmen kívül hagyva csak a pillanatnyi akaratára tud koncentrálni.

Az az ember, aki nem tud uralkodni a vágyain, az egy ösztönlény, semmi több. És ezeknél nincsen ijesztőbb.

Felállt, majd egy rövid kóddal kinyitott egy széfet. Kicsinek tűnt a tárgy, de tele volt fegyverekkel és olyan pénzkötegekkel, melyekből semmi sem tisztán lett az övé.

Hátulról előkotorta az órát, majd mintha értéke sem lenne a kezembe hajította. Ahogy elkaptam tudtam, hogy én ezt már csak akkor eresztem el, ha visszaadhatom az egyetlen embernek, aki méltó arra, hogy hordja.

Gyorsan felhúztam a kezemre, hogy ha megérkeznek Sean-ért, akkor ne vegyék el, hanem maradhasson nálam.

Ahogy teljesítette a kérésemet, azonnal levette a felsőjét, majd rohanni kezdett felém.

Rettegtem, de tudtam, hogy mindjárt vége. Tudtam, hogy vége az évek óta tartó szenvedésnek.

Hagytam ahogy alkoholszagú leheletével csókolgatni kezdje a nyakamat. Egyszerűen csak számoltam a másodperceket.

A hasamhoz nyúlt, amitől öklendeznem kellett, de visszatartottam. Mindjárt vége.

És egyszer csak, mikor már éreztem, hogy lépni akarna, beszakították az ajtót.

Több, felszerelkezett rendőr rontott be és a földre szorították a fiút, amitől azt éreztem, hogy végre levegőhöz jutok.

A földön maradva, erősen zokogva néztem, ahogy elkapják, megbilincselik és elviszik Sean-t, miközben ő a legcifrább szavakat ordibálta rám artikulálatlanul.

Hagytam, hogy egy rendőr lassan felsegítsen és leápolja a fiú ütése során szerzett sebemet.

- Már nincs hatalmad felettünk! Vége! - mondtam határozottan, miközben kifelé tolták.

Lassan sikerült beültetni az autóba, majd elsiettek vele a rendőrségre.

Olyan könnyűnek kezdtem érezni a testem, mintha újjászülettem volna. A teher elhagyott és éreztem, hogy bármire képes vagyok.

Elégtételt nyertem.

Nyertem.

Sziasztok!
Sajnos az utóbbi időben elég kevés időm jut az írásra, ezért lassabban jönnek a részek. De igyekszem több időt szakítani rá, mert nagyon szeretem ezt a történetet és szeretném, hogy minél hamarabb olvashassátok az új részeket.