2 hónappal később

Nagy nap a mai! - gondoltam, miközben a Maranello-i pálya aszfaltcsíkjának rázókövein sétálgattam. Előttem pedig Ethan és Teresa siettek a garázsok felé.

Végre teljesen elkészültek a motorok a mérnökök segítségével és ma teszteljük őket Carlos-szal és Charles-szal, hogy talán már a következő szezonban be is szerelhessük az autóba őket.

Hazudhatnék, de ez a két hónap nagyon nehéz volt. Nagyon sokat kellett kommunikálnunk és Charles-szal együtt dolgozni nehezebb volt, mint amire számítottam.

Folyamatos közöttünk a feszültség és nem tudjuk elfogadni, ha a másik valamit javasol. Érzem, hogy teljesen gyerekesen állunk a másikhoz és ez megkeseríti a mindennapjainkat a gyárban.

Hiába ez a sok düh és kellemetlenség, az a legfrusztrálóbb az egészben, hogy egy fikarcnyit sem változott az, amit érzek iránta.

Egyszerűen, ha ránézek teljesen más érzéseket vált ki belőlem, mint akárki más. Szeretem anyát és Ethan-éket is, de Charles iránt ez valami sokkal mélyebb és zsigeribb érzés, amit semmi sem tud elnyomni.

De fogalmam sincs, hogy hogyan lehet valakit ennyire szeretni, akit nem szabadna.

Miért ennyire más ő számomra?

Gondoltam arra, hogy talán azért, mert csak benne láttam annak idején a menedéket és ő segített ki a bajból. Igazából nem is őt szeretem, hanem a tetteit.

De rá kellett jönnöm, hogy ez sem lehet igaz, mert egy olyannak nem is hagytam volna, hogy segítsen, aki közömbös számomra. Akkoriban annyira gyűlöltem mindent és mindenkit, beleértve magamat is, hogy rémisztő volt őt másképp látni. Ő volt az egytelen, aki nem kizárólag negatív érzelmeket váltott ki belőlem.

Valójában menedék is volt számomra, de nem csak az. Nem érdekelt akkor semmi, igazából saját magam sem. Ő volt az egyetlen kivétel. Érdekelt a véleménye, a gondolatai, a tanácsai. Csak miatta nem akartam hibázni.

Összességében annyira beleszőtte magát az életembe, hogy ezt kigobozni, jelenleg lehetetlen számomra, akármennyire is harcolok.

Hamarosan elérkeztünk a garázsokhoz és megpillantottam a két, hibamentesre polírozott, vörösen csillogó Ferrari-t, rajtuk a két pilóta összetéveszthetetlen rajtszámával.

Szétszedve már láttam őket, de így egyben, indulásra készen még sosem. Csodálatos volt látni, hogy mennyire erőteljes gépek ezek. Egy pillanatra meg is szeppentem, hogy ezeket a tökéletes járműveket most az én munkám eredménye fogja hajtani. De igyekeztem nem kimutatni a gyermeki lelkesedésem, így haladtam is tovább az én munkaterületem felé.

- Matt! - szóltam az egyik szerelőnek, akivel nagyon jó viszonyt ápolok. - Ez a két motor selejetes. - mutattam a kettő mintapéldányra. - Ez a kettő a kész verzió. - böktem a másik kettőre.

Közben kaptam Ethan-től egy hívást, így mennem is kellett tovább és nem tudtam segíteni Matt-nek a beszereléssel.

A délelőtt nagyrésze rohangálással telt és igyekeztünk mindent előkészíteni a tesztekre. Közben láttuk, hogy a média is megjelent a kerítésen kívül, így nekem a lehető legjobban el kellett rejtőzzek a kellemetlen kérdések elől.

Már tudja a közönség, hogy itt dolgozom, mert kísértem már el a csapatot futamra, de mindig kerüljük, hogy beszélnem kelljen az újságírókkal. Nagy kockázat vagyok hírverés szempontjából a csapatnak, de örülök, hogy ennek ellenére látják bennem a potenciált és esélyt adnak.

Kora délután meg is érkeztek a pilóták. Carlos-szal elég jóban lettünk, így ő egy öleléssel fogadott, míg Charles-szal a szokásunkhoz híven, nem is köszöntünk egymásnak.

Pár perc múlva Mattia is megérkezett a szokásos csapatmegbeszélésre. Minden munkanapon összegyűlünk és megbeszéljük a fontosabb teendőket. Így volt ez ma is, amikor a főnök felvázolta a mai programot.

- Mindketten a pályán fogtok körözni folyamatosan, hogy minél több adatunk legyen a jövőévi gumikról és motorokról. Először a motorokon lesz a hangsúly, így Teresa, te a garázsban egyeztetsz a szerelőkkel. Ethan Carlos-szal lesz folyamatos rádiókapcsolatban, Daisy pedig Charles-szal. - mondta, mire kikerekedtek a szemeim.

Hallottam egy dühösen csengő, ismerős sóhajt is, így tudtam, hogy Charles sem rajong az ötletért.

De valahol éreztem, hogy ez lesz, mert a csapat vesszőparipája, hogy ne legyen belső feszültség és mindig igyekeznek úgy intézni, hogy kibékítsenek minket a fiúval. De ők nem tudják, hogy ez az egész közöttünk valamivel zavarosabb, mint egy hétköznapi vita.

El is indult mindenki a dolgára a megbeszélés után, így én is megkerestem a helyem Charles garázsában. Furcsa volt ilyenkor itt lenni. Általában vagy a gyárban, vagy versenyhétvégéken vagyok, amikor sokkal nagyobb a nyüzsgés.

Most csak pár szerelő van itt. A legtöbben a gyárban vannak és oda fogják kapni az adatokat, amit azonnal feldolgoznak majd. Még Charles versenymérnöke sincs, szóval minden kommunikációt velem kell lefolytasson, ami köztudottan a nehezére esik.

Lepakoltam az asztalromra a papírokat, majd az éppen öltözködő fiúhoz sétáltam, hogy egyeztessünk pár dolgot.

- Mivel nehezebb a motor, ezért más a súlyeloszlás az autóban, így ... - kezdtem, mire megszakított.

- Tudok mindent, nem kell századjára is megbeszélni! - vette fel a sisakját.

- Viselkedhetnél mondjuk kedvesebben is! - mondtam, aztán otthagytam.

- Apám óráját is kedvesen loptad el, nem? - szólt utánam, mire én meg sem fordultam.

Rosszul esett hallani. Rossz volt, mert azt érzem, hogy azóta velem annyi minden történt és már annyira más ember vagyok, mint akkor. Mostmár tudom, hogy mi a jó és mi a rossz. Ezzel szemben számára ugyanaz maradtam. Ugyanaz a drogos, aki kihasználta.

Az általam kidolgozott motor fogja hajtani az autóját, de ő mégsem hiszi el, hogy több lettem, mint akkor. Talán sosem fogja.

De azzal az órával még mindig van egy ígéretem, amit betartok. Már elég közel a pillanat, hogy megszerezzem.

Visszaültem a helyemre és felvettem a fülesem. Megvártam míg kigurul Charles a pályára, majd figyeltem, hogy hogyan köröz a pályán.

Az egyik kanyarban jól megcsúszott, így bele is szólt a rádióba.

- Szólhattál volna, hogy más a súlyeloszlás, majdnem kicsúsztam. - mondta, mire belenevettem kissé a rádióba. - Örülök, hogy ez ilyen vicces. - háborodott fel.

- Pár perce akartam szólni, csak elcsendesítettél. - mondtam, mire csend fogadott. - A következő körben fékezz egy erőset minden DRS ponton. - kértem.

A fiú profi módjára eleget is tett a kérésemnek és a fékezések hatására furcsa hangokat adott ki az autó.

- Szét fog esni alattam a világmegváltó motor, vagy mi? - kérdezte a fiú.

- Mint világmegváltó pilóta, tudhatnád, hogy minden motor ilyen az első használat után. - húztam a szám.

- Amúgy tényleg valami furcsát érzek. Mintha rángatna a kanyarokban. - mondta, mire azonnal a monitorra kaptam a fejem.

- Utánanézek. - válaszoltam.

Minden fontos adatot végigfutottam és nem vettem észre semmi érdemi változást. Tudom, hogy hallgatnom kell minden észrevételére, de eszembe jutott az is, hogy talán megint csak a gúny beszél belőle.

Megkérdeztem gyorsan Ethan-t, hogy Carlos mit tapasztal és tőle csak pozitív visszajelzések érkeztek. Ezáltal arra következtettem, hogy Charles megint csak szórakozik velem.

- Hallucinálsz! - szóltam bele a mikrofonba.

- Volt kitől tanulnom! - hallottam hangjában a gúnyos tónust.

Próbáltam szemet hunyni szavai hallatán. Tudom, hogy csak gonoszkodik és nem éri meg mindenen fennakadnom.

- Mehet egy gyorskör! - mondtam, mire el is kezdte azt.

Figyeltem az adatokat, de a motor hőmérséklete sokkal magasabb lett, mint kellene egy ilyen kör során.

- Lassíts! - szóltam határozottan.

- Miért? Azt mondtad, hogy nincs baj. - hallottam hangjában a mély koncentrációt.

Az értékek egyre feljebb szöktek és tudtam, hogy ebből nagyon hamar, nagyon nagy baj lehet. Egyre hevesebben dobogott a szívem mikor igyekeztem megtalálni a problémát.

- Keress egy biztonságos helyet és állítsd le az autót! - szóltam Charles-nak zaklatottan és hátrakaptam a fejem.

A motorok felé néztem, ahol megláttam, hogy az egyik motor valóban a selejtes, a másik pedig a jó. Ez pedig azt jelenti, hogy Charles autójába a selejtes motor került.

Emlékeztem, hogy megmutattam Matt-nek a helyes sorrendet, de nem tudtam vele ott maradni, így valószínűleg nem jól jegyezte meg.

Abban a pillanatban, ahogy visszafordultam a képernyő felé, egy nagy durranást hallottam a fülesemben.

A testem minden porcikája lezsibbadt és a hirtelen rámtörő stressztől alig láttam a képernyőt.

Óriási lángok csaptak fel a vörös Ferrari elejéből és elnyelték az egész autót. Semmit nem láttam Charles-ból és azt éreztem, mintha nem is evilági lenne a rettegés, ami a hatalmába kerített.

Láttam, ahogy a pályán lévő néhány dolgozó rohan eloltani a füstöt és én is rohanni kezdtem ki a garázsból.

Annyira szaladtam, amennyire csak a lábaim bírták. Nem tudtam, hogy mit fogok tenni és mit fogok ott látni, de bármit megtettem volna, csak kerüljön ki Charles abból az autóból.

Annyira hosszúnak és végtelennek tűnt az út és egyre közelebb érve, belekúszott az orromba a füst fullasztó szaga.

Imádkoztam istenhez, akiben azóta nem hiszek, mióta először láttam, ahogy Travis bántotta anyát. De most azt akartam, hogy létezzen és mentse meg azt az embert, akit a legjobban szeretek.

Óriási füstfelhőbe érkeztem meg és felkaptam a tralier-ről egy poroltót és azonnal az égő autóra fújtam. A hő megcsapta az arcom és el sem tudtam képzelni, hogy ő mit érezhet az autóban.

- Charles! - ordítottam, de nem hallottam semmit a többi ember kiabálástól és a tűz pattogásának hangjától.

Örökkévalóságnak tűnt az az idő, míg végre alábbhagytak az óriási lángok és végre megláttam a sisakjának a tetejét.

Hirtelen mocorgást láttam és hogy az irányomba fordult a feje. Óriási kő esett le a szívemről, mikor megbizonyosodtam benne, hogy életben van. Olyan boldog pillanat volt abban az óriási káoszban, hogy groteszkül hatott.

Azonnal egy pontra koncentrálva kezdtem oltani, hogy utat törjek neki. Láttam, ahogy kioldja az övét és felkészül arra, hogy kiugorjon az autóból.

Végül egy pillanat alatt állt fel és ugrott ki, majd rohanni kezdett az irányomba és a karomat megfogva húzott el a lángok elől. Hagytam, hogy irányítson és a többi ember folytassa az oltást, mivel ami engem igazán érdekelt az már nem volt benne. Tőlem megszűnhetett volna létezni is az a Ferrari, ha Charles nincs benne.

A fiú kellő távolságra a tűztől leült az aszfaltra, én pedig leguggoltam hozzá.

- Jól vagy? - kérdeztem, mire nem válaszolt.

Annyira zaklatott voltam és féltem, hogy valami baja esett, hogy felhúztam a sisakrostélyát, ahol megtört tekintete fogadott.

- Charles! Jól vagy? - ismételtem el a kérdést.

Alul elkezdtem kioldani a sisakját rögzítő elemeket, majd levettem a fejéről, amit ő engedelmesen hagyott is nekem. Levettem a fekete maszkot is és már semmi nem takarta rémült arcát.

- Kérlek mondd, hogy jól vagy! - kezdtem el zokogni és éreztem, hogy az adrenalin kiszáll a testemből és mindenem remegni kezd az ijedtstégtől. 

A fiú végre bólintott, amitől egy kissé megnyugodtam.

- Jól. Csak nagyon megijedtem. - nyelt egyet.

Semmire sem gondolva megöleltem, amennyire csak tudtam, hogy érezzem a testét. Érezni akartam, hogy nem hagyott itt. Itt van és nem csak képzelem. Túlélte.

- Daisy! - remegett a hangja. - Ezt nem kéne. - mondta, de én nem eresztettem.

Annyira szükségem volt arra, hogy érezzem őt. És tudtam, hogy neki is szüksége van rá.

- Képzeld azt, hogy Charlotte vagyok! Képzelj bárkit a helyembe! Csak kérlek, ne kelljen elengedjelek! - könyörögtem, mire nem szólalt meg.

Egy ideig csak csendben hagyta, hogy öleljem, majd megrezzentem, amikor éreztem, hogy erős karjait körém fonta. Karjai melegen ölelték testemet.

Az, ahogy abban a pillanatban szorított az valami más volt. Nem egy holmi ölelés. Éreztem, ahogy ez a pillanat most erőt ad neki. Éreztem, hogy számára ez az ölelés most jelentőségteljes.

Talán nem is kellett, hogy Charlotte-ot képzelje a helyembe. Talán elég voltam neki én is.

Szüksége volt rám, ahogy nekem is rá.

Szükségünk volt egymásra.

- Én nem akarok több feszültséget. - suttogtam. - Visszahozom apád óráját! Mindent megteszek, csak ne haragudj rám! Nem kell, hogy szeress, csak ne haragudj!

- Én sem akarok többé haragudni! - szorított.

- Azt hittem elveszítelek! Nem bírtam volna ki! - zokogtam.

- Nem akartalak volna itt hagyni! - suttogta.

- Biztos vagy benne, hogy ezt ki akartad mondani? - kérdeztem.

- Biztos! - halkult el.