- Ne rohanj már! - kiabáltam a fiúra, aki szabályosan rohant előttem az óriási épület sohasem fogyó lépcsőin.

- Te akarsz annyira beszélni! - mondta hátra sem fordulva.

Alig kaptam levegőt már a nagy sietségben, miközben ő továbbra sem lassított. Biztos voltam benne, hogy ezzel a fel-alá járkálással csak a stresszt szerette volna levezetni.

Az egyik lépcsőfordulóban már éreztem, hogy mindjárt kiköpöm a tüdőmet, így megálltam és kinéztem az ablakon. Hagytam, hogy a fiú észre sem véve, hogy megálltam, lehagyjon.

Egy pillanatra megengedtem magamnak azt a pillanatot, hogy csak az elém táruló látványra koncentráljak.

Nem volt igazán különleges. Másnak talán unalmasnak is hathat.

Néhány tökéletesre vágott fa, elszórva autók és az épületbe dolgozni siető Ferrari logóval ellátott kosztümös nők és öltönyös férfiak siettek be az épületbe. Szemben egy út tele autókkal, annak túloldalán pedig egy kedves, ehhez az óriási épülethez kicsit sem passzoló pékség látványa fogadott.

Olyan hétköznapi kép. Unalmas. - mondanák sokan.

De számomra ez a hétköznapiság, amiért annyit harcoltam az utóbbi időben. Semmit sem akartam jobban, minthogy kinézzek egy ablakon és nem az életem nyomorúságán, hanem az előttem álló számtalan lehetőségen kezdjek gondolkodni.

És most ez történik. Az életem mostmár nem lesz sötét és sanyarú. Mostmár a hétköznapjaimban azt tehetem, ami a szenvedélyem és foglalkozhatok azzal, ami igazán érdekel.

Már csak az előttem rohanó Charles képében megjelenő problémát kell valahogy megoldanom, mert hiába az új élet kezdésének a lehetősége, hogyha erre a fiúra gondolok, akkor semmi nem lesz olyan fontos, mint ő.

Egyszerűen csak meg akarom neki köszönni, hogy mennyit segített nekem annak idején és megígérni, hogy mihamarabb túl leszek rajta és hagyom, hogy élje boldogan az életét. Csak le akarom zárni.

El is indultam a kis pihenőm után és a következő emeleten elindultam. Az ajtók sűrűn váltották egymást és fogalmam sem volt, hogy melyiken mehetett be.

Majd egyszer csak megfogta felkaromat egy magabiztos kéz és behúzott az egyik ajtón, mire én kissé felhorkantam.

Behúzott Charles egy tágas, óriási ablakokkal teli irodába. Pontosan vele szemben érkeztem meg a helyiségbe és közvetlenül a szemébe néztem.

- Ez az iroda üres. - mondta.

- Üres. - válaszoltam.

Hirtelen nem tudtam kifürkészni a tekintetéből, hogy most legszívesebben megütne vagy épp megcsókolna-e. Én viszont tudtam az én válaszomat.

Egy pillanatig csak halk levegővételünk volt az egyetlen zaj a szobában és egymás tekintetének csillogó fénye világította be méginkább az amúgy sem sötét helyet.

Tudtam, hogy ez a pillanat nem fog sokáig tartani és az egy másodpercre meghittnek érződő szituációban akartam ragadni. 

Igyekeztem mélyen az emlékeimbe temetni ezt a pillantást, ami néha-néha elgyengültnek tűnt, néha pedig mérgesnek és feldúltnak.

Testemen végigfutott a bizsergető hideg, ami nagyon kellemesnek érződött, éppen ezért lettem egyre dühösebb, mert bármit teszek, nem szeretném ezt érezni.

Nem akarom, hogy Charles legyen az, amit régen a drog jelentett számomra.

Már így is közel volt az arcunk, de ő közelebb lépett. Egy-egy nagyobb lélegzetvételnél kissé összeért a mellkasunk.

A szívem már olyan hevesen zakatolt, hogy nem hallottam a gondolataimat. Nem tudtam, hogy most mi legyen a következő lépés. Mennyire bánnám meg a kimenetelét, bármi is legyen az, ami ezután történik?!

Kezeimet szorosan ökölbeszorítottam, hogy elnyomjam a bennem zavarosan kavargó érzelmeket. Annyiban voltam csak biztos, hogy leginkább sírni tudtam volna. Olyan hevesen, amennyire csak a tüdőm engedi.

Fejét kicsit az irányomba billentette és szemeiben a rémület látszódott. Ugyanazt érezte, mint én. Fogalma sem volt.

Meggyengültem és lehunytam a szemeim. Ezzel pedig jeleztem neki, hogy megteheti, ha ő is azt érzi. Vártam, hogy megcsókoljon, mert úgy éreztem, hogy ez az egy pillanat ér annyit számomra, hogy vállaljam ennek az egésznek a következményeit.

Hallottam, ahogy egyre zavarosabb a levegővétele. Éreztem, ahogy néha közeledik a testének a melege, néha pedig megfagy a lelkem a távolságától.

Majd döntött.

- Mi a francért vagy itt? Most komolyan! - emelte fel hangját, de már nem a közelemből éreztem a hangot.

Lassan kinyitottam a szememet és láttam, hogy a szoba túlsó végébe menekült az érzéseink elől. Az ablak előtt állt, így az erős fénytől már nem láttam olyan élesen az arcát.

- Azért, amit elmondtam! - jelentettem ki. - Miattad megszerettem ezt az egészet és befejeztem az egyetemet, mert csodás ez az egész. Ennek a motornak a tervezése és te mentettél meg a haláltól! - mondtam ki őszintén azt, ami már régen bennem van.

- Hogy mi? - fogta meg a fejét idegesen.

- Komolyan Charles! - mondtam egy bólintás kíséretében. - Ezt az egész motortervet miattad is csináltam. Vissza akartam adni azt, amit tőled kaptam akkor. Nélküled nem bírtam volna lejönni a drogokról. - vallottam be a fiúnak.

- Ne mondd ezt! - akadt ki teljesen.

- Ez az igazság! Emlékszel arra a napra, amikor teljesen elborult az agyam Amerikában? - kérdeztem, mire láttam az arcán, hogy beugrott neki minden részlet.

- Sosem tudnám elfelejteni. - ingatta a fejét. - Akkor éreztem magam a legtehetetlenebbnek. - vett egy nagy levegőt.

- Sajnálom. - mondtam, mire elhalkultunk.

Marni kezdett a bűntudat, amikor láttam megtört szemeiben, hogy az az este mennyire megmaradt az emlékeiben. Nem érdemelte meg, hogy traumát okozzak neki.

- Az a nap volt a legfontosabb... - mondtam halkan. - ...az életemben. - fejeztem be a mondatot félve. - El sem tudom mondani, hogy mennyire felszabadult voltam, amikor a tanácsaim miatt megnyerted az időmérőt. Akkor vált ilyen fontossá a Forma 1. Az volt a legboldogabb pillanatom, de mégis a legszomorúbb nap az életemben. Mert aztán olyan helyzetbe kényszerítettelek, amit nem érdemelsz meg. Meg akartam halni és azt hittem, hogy meg is fogok. Aznap dőlt el, hogy nem csinálhatom ezt tovább, mert már nem bírtam.- adtam ki magamból mindent.

Megint egy hosszabb csönd következett, amit most ő tört meg.

- Erre mit kéne mondanom? - kérdezte kerülve a szemkontaktust.

- Semmit. - vontam vállat. - Igazából az a lényeg, hogy meg akarom köszönni, hogy megmentettél.

- Ez nem igaz. - ingatta a fejét. - Nem csináltam a semmit.

- Aki nem csinál semmit, az nem fogad be egy hajléktalant a házába. - mondtam.

- Kényszerítettél! - koncentrált határozottan a szoba egy pontjára.

- Egy idő után nem, de te hagytad, hogy maradjak. - válaszoltam.

- Hiba volt!

- Lehet. De számomra megismerni téged mindent megváltoztatott. Tényleg csak meg akartam köszönni és megígérem, hogy mostmár békén hagylak. De a munkát nem engedhetem el miattad. Ez az esélyem, hogy felépítsem az életem. -  jelentettem ki, miközben végig a fiún tartottam a tekintetem, aki még mindig nem nézett rám.

- Oké! - támaszkodott meg két kezével az iroda asztalán. - Van még valami? - kérdezte lemondóan.

- Van! - vágtam rá.

Talán nem kellene ezt már elmondanom. Talán sebeket tépek fel vele.

Tudom, hogy semmin nem fog segíteni, de azt érzem, hogy ha ezt kimondom, akkor mindent kiadok magamból és akkor talán tényleg továbbléphetek valamikor.

- Mondd akkor! - vett nagy levegőt.

Azt éreztem, hogy a torkomban dobog a szívem. Annyira zakatolt, hogy levegőt venni is kihívás volt. Egyszerre izzadtam, mintha a sivatagban lennék és egyszerre fagytam meg, mintha Szibériában.

Sosem volt még ennyire nehéz kimondani egyetlen szót.

- Szeretlek! - csuklott el a hangom. - Nem várom, hogy erre válaszolj és nem akarom, hogy viszonozd, de ki akartam mondani, ami évek óta bennem van és most könnyebb lesz az elengedés. - szorítottam egy szék karfáját, amilyen erősen csak tudtam, hogy elnyelje a könnyeim.

Charles arca vörösen kezdett izzani. Kezei láthatóan remegni kezdtek, majd amikor meglátta, hogy észrevettem, eldugta a háta mögé.

De nem sokáig maradtak ott, mert utána az asztalra csapott velük és felemelte a hangját.

- Ezt most mi a faszért mondtad ki? - kérdezte olyan elcsukló hangon, mint ahogy én szólaltam meg az előbb.

- Mert szétszed évek óta ez az egész! - adtam fel és sírni kezdtem. - Mindig tudtam, hogy nem lehetsz az enyém és utáltam ezt érezni!

- Miért nem mondtad akkor? - fogta a fejét és fel-alá kezdett sétálni. - Miért nem adtál jeleket vagy valamit? Miért hagytad, hogy összetörjek? Ez a szeretet? - törölt le egy kósza könnycseppet ő is.

- Min változtatott volna? - kérdeztem, mire újra némaság uralkodott el közöttünk.

Olyan volt, mintha lehalkították volna körülöttünk a világot. Csak egymás szemébe néztünk és a fejem üres volt.

- Nem tudom, Daisy mi történt volna. Talán egy rohadt nagy hiba és otthagytam volna Charlotte-ot. - válaszolt a fiú csendes perceink után. - Gyenge voltam akkor és megláttam benned valami különlegeset. Minden napom ugyanolyan volt. Ugyanolyan hibátlan. És a te hibáid izgalmasak voltak. Meg akartalak menteni. Nem voltál hibátlan és ez tetszett. De talán csak ennyi volt ebben az egészben. - kezdett el nyomasztóan csendesen beszélni.

- Hagyjuk és menjünk! - mondtam, mert nem akartam ezt tovább hallgatni.

- Én nem is szerettelek, csak azt hittem. Csak izgalom voltál számomra. - kezdte bizonygatni. - Igen! Ennyi az egész! - bólogatott. - Ha akkor bevallod, akkor eldobtam volna mindent. Hiba volt az egész, amit mi tettünk.

- Kurva nagy hiba. - zokogtam, mire ő is rákezdett. - Miért sírsz? - kérdeztem, miközben arcát a tenyerébe temette.

- Mert te? - kérdezte.

- Mert tudom, hogy sosem lennék elég neked és nem lehetsz az enyém. - remegtem.

- Engedj már el! El kell engednü...! - mondta de az utolsó mondatot végül nem fejezte be.

Felállt és az ajtó felé sétált.

- Annyira mérges vagyok rád! - mondta. - Nem akartam ezt tudni. Elrontod ezt az egészet! - törölte le megint a könnyeit.

- Mit rontok el? - igyekeztem leállni a sírással.

- Hagyjuk, Daisy! - ingatta a fejét.

- Haragudj rám, nem érdekel! Én elmondtam, amit el akartam. Mostmár mindent megteszek, hogy idegenné váljunk egymás számára. - nyeltem egy nagyot.

- Tedd ezt! - vont vállat.

- Köszönöm, hogy hozzásegítettél az új életemhez! Köszönök mindent! - mondtam, mire bólintott és kinyitotta az ajtót.

- Üdv a Scuderia Ferrari-nál! - mondta úgy, mintha egy idegenhez szólna.

Az ajtó becsukódása után az íróasztalra borultam és folytattam az előbb elkezdett zokogást.

Az egész testem remegett és azt éreztem, hogy ég a mellkasom. Mintha a belsőm felgyulladt volna és nem tudtam, hogy mivel csillapítsam ezt az érzést.

Talán a drog képes lenne rá.

De azt soha többé!

Talán Charles szeretete képes lenne rá.

De ő nem lesz velem soha többé!