Mindent feladva, beültem az autóba és kifelé bámultam az éjszaka fényeire koncentrálva.

Charles bepattant mellém és nem éreztem rajta semmilyen megkönnyebbülést.

Hosszú ideig könyörgött nekem, hogy menjek végre vele, de amikor ez végre megtörtént, akkor nem láttam rajta az elégedettséget.

Talán mert tudja, hogy most ezzel az ég világon semmit nem oldott meg. Tudja, hogy ha most hazamegyek vele, nem változik meg semmi.

És tudom, hogy ez ugyanúgy megrémíti őt is, mint engem.

Utunk során elhaladtunk a házunk mellett, ami már igazán nem is az enyém. Igazából sosem volt, mindig is a Travis-é volt, még akkor is, ha én dolgoztam meg az áráért.

Láttam, hogy fel vannak kapcsolva a villanyok és hogy egy árny gyorsan mozgott odabent. A mellkasomat a mélyről jövő aggódás súlya kezdte el nyomni.

Nem tudom, hogy mi történik most abban a házban, de tudom, hogy anya nem boldog és ez a tudat nagyon fájdalmas. Azt érzem, hogy kevés vagyok ahhoz, hogy kimentsem ebből a helyzetből. És ez pontosan azt jelenti, hogy elbuktam.

Elbuktam, mert akiket szeretek, azok nem számíthatnak rám.

Ethan-nel azóta sem beszéltem és amikor emberfelettien harcolt a démonai ellen, én akkor is csak a drogokért könyörögtem neki.

Anyában látom, hogy már teljesen irreálisan gondolkodik és én még ilyenkor is csak haragszom egy-egy bántása után. Túl gyerekes vagyok ahhoz, hogy túllegyek a saját problémáimon és vele törődjek.

És ott van Charles. Talán fogalma sincs róla, hogy mit jelent ő számomra. Nem is lehet, mert nem mondtam neki és máshogy sem adtam a tudtára. Mindig csak bántom, pedig nem szeretném.

Képtelen vagyok azt adni az embereknek, amit megérdemelnek és ez csakis az én hibám és csak én tudom megoldani.

Az autóút fájdalmasan halkan telt, de most nem is tudtam volna mit mondani. Nem cselekszünk logikusan, ezen nincs mit megbeszélni.

Néha rápillantottam a fiúra és testtartása egyértelműen elárulta, hogy milyen rosszul érzi ő is magát.

A kormányon nyugvó tenyere fehér volt, mert szorította azt. Szemei szigorúan csak az utat nézték és néha teljesen indokolatlanul fékezett.

A megszokottnál lassabban gördültünk be a ház elé és Charles egy nagy levegővétel után szaggatottan kifújta a levegőt.

- Szerintem itthon van Charlotte. - mondta halkan.

- Ha beértünk a lakásba, azonnal felmegyek a szobámba, hogy megbeszéljétek. - válaszoltam.

- Nem akarok semmit megbeszélni! - hajtotta fejét a kormányra.

- Pedig muszáj lesz, Charles! - merengtem előre.

- Nem érted, hogy nem akarom? - kérdezte.

Nem reagálva szavaira kiszálltam az autóból és elkezdtem kifelé pakolni a csomagjainkat, mire ő is észbe kapott és kiszállt segíteni.

- Te jó ég! - mondta Charles, miközben elfordította a kulcsot a zárban.

Én is ezt mondtam magamban, amikor kinyílt előttem a fehér műanyagajtó.

Charlotte, akit mindig lehengerlően erősnek láttam, most a kanapén, használt zsebkendők gyűrűjében remegve zokogott.

Vörös szemeivel Charles-ra nézett, majd rám. Ekkor én is a fiúra kaptam a tekintetem, aki meghökkenve állt az ajtóban, mintha nem tudna beljebb menni.

- Mi a baj? - kérdezte a lehető leghülyébb kérdést.

Teljesen egyértelmű volt, hogy mi Charlotte problémája, de Charles is húzni akarta az időt.

- Mi van köztetek? - kérdezte a lány keservesen.

- Semmi! - vágtuk rá egyszerre.

- Charles, szeretsz engem? - sírt tovább.

- Persze! - mondta a fiú nem túl erőteljesen.

- Akkor kérlek mondd el, hogy mi van közted és Daisy között! - kiabált.

- Mi lenne? - tétovázott. - Egyszerűen csak... - mondta, de nem tudta befejezni.

- Egyszerűen csak mi? - vesztette el Charlotte a türelmét.

- Semmi nincs közöttünk, értsd meg! - tért ki a válaszadás elől.

- Hazudsz! - vágta rá a lány.

Félve elindultam a lépcső felé, hogy kettesben hagyjam őket, de Charlotte megszólított.

- Daisy! Mi az a videó és miért pont most lett nyilvános? Ki a franc vagy te? Valamit akarsz Charles-tól, ugye? - ugrált a kérdések között.

- Tényleg nem... - nyeltem egyet. - nem akarok semmit. - mondtam bizonytalanul.

- Tudom, hogy hülyének néztek és ez annyira fáj! - vált egyre keservesebbé a sírása.

Nagyon elkezdtem sajnálni a lányt, mert azt a törődést, amit az utóbbi időben Charles-tól kaptam, azt ő érdemelte volna. Méltatlanul elhanyagolta miattam.

Charlotte mindennél jobban szereti és megtudja neki adni mindazt, amit érdemel. Ők ketten tökéletesen passzolnak egymáshoz.

- Igazad van! - emeltem fel a hangom. - Nem is értem, hogy mi a fasz volt ez! Most azonnal le kell zárjuk ezt a valamit, mert semmi értelme nincsen. Ha ezt tovább folytatjuk tönkremegy a kapcsolatotok és a karriered, Charles! Hagyj elmenni! - mondtam komolyan.

- Nem! - kiáltott fel a fiú.

- Nem? - kérdezte Charlotte.

- Nem lehet! - mondta már halkabban.

- Én ezt nem bírom tovább! - tárta szét karjait a lány. - Választanod kell! Ha azt mondod, hogy ő, akkor kisétálok az életedből, csak kérlek mondd el, hogy mit akarsz! - remegett a lány hangja.

- De, Charlotte... - kezdte Charles, de a lány elhallgattatta egy direkt és nyers kérdéssel.

- Egy nevet kérek! Daisy vagy én? - kérdezte.

Hirtelen levert a víz és láttam, hogy a mellettem álló fiúban is megfagyott a vér.

Erős pánik kezdte átjárni a testem. Annyira akartam hallani a nevemet, de gyűlöltem volna magamat, ha ezt hagyom neki.

A csend betelepedett minden apró zugba és Charlotte sírása is csillapodott.

Éreztük, hogy ez a pillanat lesz a vége hármunk túlzottan elnyújtott és régóta húzódó kálváriájának.

Charles tekintete Charlotte-ról lassan átvándorolt rám és ellágyult. Könnyek lepték el arcát, ahogy az enyémet is.

Mindhárman összetörve zokogtunk, mert tudtuk, hogy bármi történjék itt, sohasem lesz semmi olyan, mint ezelőtt.

Akkor éreztem azt, hogy el tudnék ájulni, amikor láttam a fiú arcán a megbizonyosodást, hogy ki fogja mondani a nevem.

Tudtam, mert bár sosem mondtuk ki egymásnak, egy jó ideje már-már teljesen tiszta, hogy mit érzünk egymás iránt. Ő sem és én sem akarom ezt, de egyszerűen megtörtént.

Elvarázsolta őt valami, amit tudom, hogy meg fog bánni, ha most engem választ. Túl kényelmes most az élete és azt hiszi, hogy az én káoszom valami újdonságot szolgáltatna neki, ami hiányzik az életéből.

De semmi esetre sem engedhetem, hogy ez a kilengése tönkretegye azt, amit a Charlotte-val való élet tud neki nyújtani. A biztonságot, bizonyosságot és boldogságot.

Éreztem, hogy valamit azonnal tennem kell, másképp elköveti élete legnagyobb hibáját. Valami drasztikusat és meghatározót kellett tennem.

És ekkor eszembe jutott egy titok, amit tudom, hogy számára megbocsáthatatlan.

A szívem nem akarta kimondani, sőt a végsőkig akarta tagadni, de az agyam tudta, hogy mit kell tennem.

- Daisy vagy én? - ismételte el Charlotte a kérdést a némaságot megtörve.

- Sajnálom, de .... - kezdte a fiú, de szabályosan belekiabáltam a mondanivalójába.

- Állj! - mondtam és sűrűn kapkodni kezdtem a levegőt.

Mindketten rémülten néztek rám és tudtam, hogy mit kell tennem.

- Én loptam el apád óráját, hogy pénzt szerezzek belőle! - kiabáltam.

És ekkor a világ egy pillanatra megállt körülöttünk.

Charles szemei egy pillanatra olyan üvegessé váltak, hogy talán elhomályosodott körülötte az egész világ. Két kezével egy közeli szék támlájába kapaszkodott és láttam, ahogy a rólam felépített kép apró darabokra esik benne.

Lassan felemelte a fejét és rám nézett. Számtalanszor csalódott már bennem, ezért láttam már azt a tekintetét. De ez most annál sokkal több volt. Olyan fájdalom és undor volt csodás kék szemeiben, amelyek elhalványítottak mindent, amit eddig átéltünk.

Charlotte felállt és bizonyára ő is tudta, hogy mit mondott volna a fiú, ha ezt nem mondom el, mégis a szerelem vezérelte és odament támogatni a megsemmisült fiút. Simogatni kezdte a hátát és látszott, hogy most nagyon is szüksége van erre.

- Hátba szúrtál. - mondta eszméletlenül dühösen.

Azt éreztem, ha tovább látom ezt a tekintetet, elsüllyedek. Így, mint valami óvodás kirohantam a házból.

Hallottam, ahogy bent Charlotte kiabál Charles-szal, hogy ne induljon el utánam. A fiú szavait pedig már nem hallottam, mert annyira futottam, mint még sosem.

Azt éreztem, hogy most kizárólag a lábaim irányítanak, mert minden más részem kimerült és hagytam, hogy oda vigyen, ahová csak akar.

Hátrapillantva nem láttam magam mögött Charles-t és ez egyszerre fájt és okozott könnyebbséget.

Éreztem, hogy egy ház előtt egyszerűen megtorpanok. Tudtam, hogy most innen nem mehetek el szó nélkül.

Felrohantam a bejárón és csengetni kezdtem. Folyamatosan nyomtam a csengőt, de a fejemben záporozó gondolatok miatt egyszerűen nem hallottam, hogy működik-e.

Végül bizonyosságot adott az, hogy nyikorogva kinyílt a nehéz ajtó és kilépett rajta egy rég nem látott alak.

- Daisy! - kerekedtek ki a szemei.

Én hezitálás nélkül, mit sem foglalkozva azzal, hogy mit gondol, erősen megöleltem, amit végül viszonzott is.

- Miért remegsz és zokogsz? - kérdezte.

- Nagyon-nagyon szeretlek, Ethan! És mindennél jobban sajnálom, amit veled tettem! Mindent helyre fogok tenni! - mondtam, majd elengedtem.

Nehézkesen rámosolyogtam a csodálkozó fiúra, majd tudtam, hogy van még egy állomás, ahova el kell mennem, így elindultam lefelé a kocsibejárón.

- Hé, ne menj el, nem vagy olyan állapotban! - kiabált utánam.

- Egyszer mindent elmagyarázok! - kiabáltam neki, de már előre figyeltem.

Hagytam, hogy megint annyira fussak, ahogy a testem bírja.

Épp ott szaladtam át az úton, ahol mindennek az elején Charles elütött. És mintha csak egy kör akart volna bezárulni, amikor egy autó csikorgó fékekkel közvetlenül előttem állt meg.

Szemben beláttam az ablakon és egy korombeli fiú rémült tekintettel pásztázott végig rajtam. Felemelve a kezemet kértem bocsánatot és újból rohanni kezdtem.

Ez az egy pillanat lejátszott előttem minden apró részletet, amit átéltem Charles-szal. Megszakadt a szívem a tudattól, hogy mekkora fájdalmat okoztam neki. Azt érzem, hogy saját magamban most csalódtam a leginkább az életem során.

Az, hogy egy emberen éltem ki minden frusztrációmat az olyan szinten önző és kegyetlen, amit egyszerűen egy jó ember nem tesz meg.

Tovább futva elértem a célomat, ami előtt nem is olyan rég elhaladtunk már ma.

A villanyok továbbra is égtek és most közelebb mentem, hogy belássak a leszakadt függönyök helyén.

Láttam, ahogy Travis anya fejét szinte a fehér porba nyomva kényszeríti, hogy szívja fel a csíkot, hogy utána kedvére irányítsa.

Tudtam, hogyha most bemegyek és megpróbálom ezt megakadályozni, mint eddig bármikor, akkor most sem fog semmi változni.

Ezért elővettem a telefonom, mint annak idején Sean és videózni kezdtem. Ha mindenki olyan fontosnak gondolja, hogy megnézzék rólam azt a videót, akkor egy olyat is tartsanak fontosnak, ami túl sok nőt érint a világon.

A szívem hevesen dobogott, miközben láttam, hogy anya elveszíti maga felett a kontrollt és Travis megpofozza. Nehéz volt videóznom, mert a kezem annyira remegett, hogy nehéz volt tartani a kis készüléket.

Végül kinyomtam a felvételt, amikor már elég sok nyomós bizonyítékot tartalmazott és egy téglával bedobtam az egyik hátsóablakot, hogy végre fejezze már be Travis anya kínzását, aztán újra menekülni kezdtem.

Elszaladtam és csak azon járt az eszem, hogy mit kellene csinálni ezzel a videóval, hogy anya a legkevésbé sérüljön ebben a történetben.

Tudtam, hogy ezzel most esélyem van változást előidézni.

Esélyem van büszkévé tenni egy olyan fiút, aki a mai után már sosem tudna rám büszke lenni.

Sosem lesz már büszke rám.