Fogalmam sem volt, hogy most itt van-e a helyem vagy nincsen.

Nem tudtam, hogy ez most Charles és Charlotte vitája-e? Vagy ebben már nekem is van szerepem? Hiszen én vagyok a vita tárgya.

Szorosan a bejárati ajtó mellett álltam meg, mikor Charles egyre közelebb lépett Charlotte-hoz.

- Semmi olyat nem csináltunk, ami téged sértene, Charlotte! Őszintén! - ült le mellé a fiú.
- De már terjed a pletyka, hogy megcsalsz! Ez olyan megalázó! - fakadt ki a lány.
- Közbeszólhatok? - kérdeztem, mire mindketten rám néztek.

Míg Charles szemében rémület csillant fel, addig Charlotte szemében kíváncsiság. Bólintott egyet, ami által felhatalmazást éreztem, hogy én is közelebb menjek hozzájuk.

- Én komolyan nem szeretnék köztetek semmilyen problémát miattam! Charles soha nem tett semmi olyat, ami miatt valaha is többet kellene látnom a dologba. És én sem szeretnék semmi ilyesmit tenni. - mondtam a talán hazugságot. - Fogalmad sincs, hogy mennyire hálás vagyok nektek azért, amit értem tesztek. Tényleg nem szeretném gátolni a kapcsolatotokat! Ha pedig erre esély van, akkor nyugodtan küldjetek el, mert ez senkinek sem éri meg! - gesztikuláltam hevesen.

Mindketten csendben hallgattak és láttam Charlotte arcán, hogy őszintén gondolkodik a szavaimon.

- Én megértelek, Daisy. - mondta már diplomatikusabban, mint az előbb. - Engem ez az egész nem is zavarna, ha nem a média előtt zajlana. De így célpontokká váltunk.
- Tudom! - temette Charles arcát a tenyerébe. - Miattam van ez az egész! Az ismertségem miatt bántanak titeket és fogalmam sincs, hogy mit csináljak! - mondta, majd kiviharzott a szobából.

Felment a hálóba, ahol becsapta az ajtót. Charlotte pedig szemeivel végig követte Charles mozdulatait, majd az ajtócsapódásától kissé megrezzent.

- Néha kiborul. - vont vállat, én pedig csak rémülten álltam. - Kell neki egy kis idő, hogy összeszedje magát. Ilyenkor szeret egyedül lenni. - mondta a lány.

Engem ez a helyzet megijesztett.

Soha nem láttam még Charles-t meginogni vagy gyengének. Mindig ő az, aki tudja, hogy mit kell tenni.

Néha viccesnek és esetlennek tartom és ki is nevetem, de ezek mellett valami olyan erőt sugároz, ami miatt olyan biztonságban érzem magam mellette, hogy ahhoz hasonlóval sem találkoztam még.

Én vagyok az, aki mindig bajt csinál és ő az, aki mindig tud erre reagálni.

De most mégis azt láttam, hogy elnyelték a problémái és olyan tehetetlen, mint én sokszor, amikor ő nincs velem.

Rémisztő őt így látni, mert olyan, mintha kirántották volna alólam a biztos talajt. Hirtelen eszembe jutott az a védtelen és sebezhető Daisy, aki még nem ismerte Charles-t.

De ő mégis csak egy ember, aki már így is túlteljesített minden elképzelésemen. És nem várhatom el tőle, hogy mindig tökéletes legyen. Mivel a tökéletesség a legnagyobb hazugság a világon.

Leültem a kanapé szélére és csendben telefonoztunk, amikor Charles - ugyanakkora hévvel, mint pár perccel ezelőtt - újra az ajtót feltépve elsietett és mint valami egyetemi oktató, elénk állt és beszélni kezdett.

- Az lesz, hogy Daisy most eljön velem Austin-ba... - kezdte és Charlotte azonnal félbeszakította.
- Hogy mi? Menni akartam veled, de te azt mondtad, hogy most csak a versenyhétvégére akarsz koncentrálni a világbajnokság miatt! Erre ő elmehet? - csapott a combjára.
- Figyelj, Kicsim! Daisy bajban van és valaki keresni fogja a hétvégén, így el kell menekülnie. Nem tudok erről többet, de nincs is hozzá közöm. - mondta újra olyan határozottan, mint ahogy megszoktam tőle.

Charlotte ingatta a fejét és felhúzta a szemöldökét, de hagyta, hogy Charles folytassa.

- Na szóval, az lesz, hogy Austin-ban igyekszünk a lehető leginkább meghúzni magunkat. Nem beszélek senkinek semmiről, csak a versenyzésről. Valószínűleg úgy is fog valami olyasmi történni, ami elfeledteti a rajongókat a magánéletemről. De ettől függetlenül a versenyhétvége után nyilatkozunk mindhárman az interneten az ügyről. Szerkeszt a média csapat valami olyan képet, mintha kiskorunkban készült volna rólunk közös kép és azt kirakva elmagyarázzuk, hogy rokonok vagyunk. - darálta le, meglepően kevés levegővétellel. - Rendben?
- Nekem jó! - vágtam rá. - A hajléktalanbefogadós verzió sokkal meredekebb lenne, szóval jó lesz ez. - vontam vállat, mire Charles-szal egymásra mosolyogtunk.
- Legyen, de csak mert bízom benned! - mondta Charlotte.

Odasétált Charles-hoz és látványosan megcsókolta, majd közvetlenül a csók után, gyilkos tekintettel mélyen a szemeimbe nézett. Ezzel jelezte, hogy tudjam, hogy hányadán is állunk és kié is az előttünk álló fiú.

Charles a nap további részében elég keveset kommunikált velem. Próbálta kiengesztelni Charlotte-ot és vele töltötte a napot.

Egyszer jött be a szobámba, amikor adott egy bőröndöt, hogy belepakoljam az új ruháimat.

Sok ruhát el sem vittem, mert annyi mindent hozzárakott még a vásárláshoz, hogy bele sem fértek a bőröndbe.

Este időben lefeküdtem, mert szólt, hogy reggel korán indulunk. Legtöbbször magángéppel utazik és nem kell sietni, de most csak a business osztályt bérelte ki és ott utazik néhány csapattaggal, mert így környezetkímélőbb ez a hosszú út.

Ma csak altatót vettem be, semmi mást. Ma nem éreztem, hogy valami erősebbre is szükségem lenne. Ez a kis altató is csak megszokás volt.

Reggel sűrű ajtókopogásokra ébredtem és mikor ajtót nyitottam, a kócos és karikás szemű Charles fogadott.

- Elaludtunk. - mondta rekedt hangján, amitől kirázott a hideg.

Szavaira mindketten a fürdőbe rohantunk és mosni kezdtük a fogunkat. Nem ismerjük a másik reggeli rutinját, így inkább akadályoztuk egymást a nagy sietségben, de csak nevetni tudtunk ezen.

- Kész vagyok! - sétáltam ki a szobámból pár perc múlva.
- Nem sminkelsz? - nézett rám Charles kikerekedett szemekkel.
- A 12 órás repülőútra sminkelnem kéne? Ilyen szarul nézek ki? - húztam össze a szemeimet.
- Jaj, nem! - rázta a fejét. - Csak megszoktam, hogy Charlotte ilyenkor még elkezd sminkelni. De neked minek is? - legyintett.
- Ne hasonlítgass mindig hozzá, köszi! - mondtam még számomra is meglepően flegmán.

Olyan volt, mintha a jó mélyen elfojtott féltékenység hirtelen előtört volna belőlem.

Láttam, hogy hirtelen meglepődött és le is vette rólam a tekintetét, majd a bőröndömet felkapva kifelé is indult.

Beszálltunk az autóba és elindultunk a reptér felé óriási ásítozások közepedte.

De amikor végre odaértünk a repülőhöz, minden álmosság kiszökött a testemből és a félelem vette át a helyét. Ahogy megláttam az óriás járművet, földbegyökerezett a lábam.

Bár régen jól éltünk, sosem mentünk el külföldre nyaralni, így nekem a repülés élménye eddig kimaradt. És eddig kimaradt az az információ is magamról, hogy engem ezek a gépek rettegéssel töltenek el.

- Charles. - mondtam vékony hangon. - Nekem ez nem fog menni! - mutattam az óriásra.
- Gyere, nem olyan durva, mint ahogy kinéz! - lépett vissza hozzám a fiú. - Majd elterelem a figyelmedet! - mosolygott.
- Pánikolok! - kezdtem egyre hevesebben venni a levegőt. - De nem akarok pánikolni! - magyaráztam össze-vissza.

Charles jól körbenézett és amikor látta, hogy nincs körülöttünk senki, akinek nem kellene látnia, megfogta a kezem és úgy indultunk el.

Úgy szorítottam a kezét, mint egy óvodás és a lépcsőkön felfelé, irányíthatatlanul remegtek a térdeim.

Leghátra ültünk, ahol szinte alig láttak ránk a csapatának a tagjai.

Ameddig elment őket üdvözölni, én előkaptam a táskámat és valami rohadt erős cuccot kezdtem el keresni, ami az egész útra kiüt, mert éreztem, hogy ezt nem fogom kibírni.

Feltúrtam mindent és a legerősebb pirulákat a markomba szorítottam pont akkor, amikor megérkezett a fiú.

- El kell mennem a mosdóba még felszállás előtt! - indultam el, a szemkontaktust kikerülve.
- Daisy! - fogta meg a csuklóm. - Ne csináld, kérlek! - súgta.
- Nem bírom ki másképp! - fújtam ki szaggatottan a levegőt.
- De segítek! - próbálkozott.
- Nem tudsz! - mondtam nagyon halkan, hogy szinte ő se hallja.

De hallotta. És a szemében lévő csillogás tompult. Szinte el is tűnt.

Inkább nem a business osztályon lévő mosdót használtam, mert féltem, hogy lebukok Charles barátai előtt. Így lesétáltam a másik wc-hez. Ahogy beértem az apró helyiségbe, kerestem egy sima felületet és ott szépen a telefonom sarkának segítségével feltörtem a pirulákat. Talán, ha felszívom őket, gyorsabban hat.

Közben kopogni kezdtek, de szóltam, hogy várjanak még. Később egyre türelmetlenebbül ütötte az ajtót a nő, mondván, hogy sürgős dolga van.

De nekem is az volt, úgyhogy nem akartam vele foglalkozni. Viszont a folyamatos kopogástól olyan stressz lepte el a testemet, amitől remegni kezdett a kezem, így még annyira sem tudtam haladni.

Igyekeztem minél gyorsabban egy vékony csíkot formázni a lágy porból és egyik orromat befogva fölé hajoltam.

Ekkor megint megszólalt a nő.

- Valaki segítsen már! Ez a lány nem hajlandó kijönni onnan! Fogalmam sincs mi rosszat csinálhat! - vékony hangja szinte megsüketített.

Már ordítani akartam neki, mert egyszerűen nem bírtam el a felgyülemlő félelem, a Charles-nak okozott újabb csalódás és ennek a konfliktusnak a súlyát.

Majd meghallottam kintről Charles mindig kedves hangját.

- Asszonyom! - szólította meg. - Az egyik barátom van bent. Ez élete első repülőútja és nagyon fél. Kell neki egy kis idő! Amíg ő itt van, használja a business mosdót, kérem. - mondta.

Hallottam egy kulcscsomó zörrenését, amit valószínűleg a nőnek adott a mosdóhoz.

- Köszönöm fiatalember! - szűrődött be a hang.
- Örülök, hogy végül minden rendben van! - zárta le Charles és szavai megütötték a fülemet.

"Minden rendben van!" - mondta az előbb a nőnek és valami olyan nyugalom öntött el, ami megrémisztett.

- Charles! - szólaltam meg a wc-ből, mert hallottam, hogy még ott áll.
- Daisy! - szólt vissza unottan.

Teljesen váratlanul fojtogatni kezdett a sírás és nehezen bírtam megszólalni.

- Mondd ki megint, hogy minden rendben van! - mondtam könnyek között.
- Minden rendben van! - mondta tétovázás nélkül.

Én csak néztem azt az irreálisan hosszú csíkot valami piszkos felület tetején.

- Mégegyszer! - mondtam remegő hangon.
- Minden rendben van! - hallottam közelebbről.

Egyszerűen azt éreztem, hogy ezek a szavak átszakítanak bennem egy gátat.
Azt kezdtem érezni, hogy ezek a szavak elegek számomra.

Nem éreztem szükségét annak a pornak. Nem akartam azonnal rávetni magamat, mint máskor ezelőtt.

Elég volt mindössze annyi, hogy azt mondja, hogy minden rendben. Hittem neki.

Hittem neki, mert tudtam, hogy hihetek neki. Soha semmi olyat nem tett, ami okot adna arra, hogy ne bízzak benne.

- Minden rendben van! - ismételte el, mert tudta, hogy szükségem van rá, hogy halljam.

Szavai után egyszerűen végighúztam a port a sima felületen, egyenesen a wc-be és lehúztam. Néztem, ahogy a víz elmossa és nem éreztem, hogy erre most szükségem van.

Lassan lenyomtam a kilincset és kinyitottam az ajtót és kiléptem a folyosóra, ahol Charles aggódó tekintete fogadott.

- Minden rendben van! - mondtam neki, mire szája mosolyra húzódott.

Látni egy pillanatra a szemében az örömöt bebizonyította, hogy jól cselekedtem és én is elmosolyodtam.

Ezután visszasétáltunk a helyeinkre és hamarosan fel is szállt a gép, amit nem láttam, mert összeszorított szemekkel, szorosan kapaszkodtam a székem karfájába.

Majd mikor már felszállás után megnyugodtam, már volt bátorságom kinézni az ablakon és hosszú ideig csak figyeltem a hihetetlen tájat.

Ahogy haladtunk át az országhatárok felett, elöntöttek a gondolatok. És az a tudat, hogy milyen pici része vagyok ennek az óriási világnak, megnyugtatott.

Megnyugtatott, mert tudom, hogy nem vagyok tökéletes, de nem is szükséges annak lennem, hiszen ez az óriási világ tud működni úgy is, hogy én sok hibát követek el. De ha valami jót teszek, akkor az elindíthat valamit egy olyan emberben, aki ennek a világnak az apró része. És talán egyszer majd ő lesz az, aki valami nagyot tesz.

És akkor már én is kiveszem a részem ebből az óriási valamiből.

Jelentéktelennek lenni nem rossz. Inkább izgalmas. Izgalmas, mert tudom, hogy van még lehetőség kitörni.

Gondolataimból Charles álmos hangja rántott ki.

- Miért nem? - kérdezte és egyből tudtam, hogy mire gondol, de megvártam, hogy elismételje. - Miért nem csináltad meg azt, amiért a wc-re mentél?
- Mert azt mondtad, hogy minden rendben van és hittem neked! - válaszoltam az ablakon és a tájon tartva a szemem.
- De azt mondtad, hogy nem tudok segíteni! - mondta.
- Mert azt hittem, hogy nem tudsz. - vontam vállat. - De tudtál... - mondtam halkan. - Mindig tudsz. - halkultam el méginkább.
- Ennek örülök! - mosolyodott el. - Bármikor segítek neked, csak szólnod kell! - mondta, mire hirtelen pofonvágott a valóság.
- De miért? - kérdeztem. - Kötelességnek érzed? - komolyodtunk el mindketten.
- Nem! - vágta rá. - Egyszerűen csak... - mondta, majd gondolkodni kezdett. - Zsigerből jön, érted? Nincs egy konkrét indok, amiért segíteni akarok neked. Egyszerűen csak azt érzem, hogy meg kell tennem. - mondta bizonytalanul.
- Szerintem hibát követsz el! Már túl sokszor zavartam bele az életedbe. Miattam veszekszel Charlotte-val és a sajtóval. Közben pedig megóvhatnád ettől magad, ha elengednéd ezt a baszakodást velem! - mondtam neki, akármennyire is fájt.
- Hiba!- bólogatott gondterhelten. - Rohadt ijesztő, mert tudom, hogy amit elmondtál az igaz. De nem érdekel! Tudom, hogy megváltoztat majd dolgokat az, hogy megismertelek és fogalmam sincs, hogy mi fog történni, de azt érzem, hogy hagynom kell, hogy ezek megtörténjenek, akár jók, akár rosszak. Már régóta érzem, hogy valaminek változnia kell és talán ennek most jön el az ideje! - mondta meglepő őszinteséggel.
- Változni? A tökéletesen mit akarsz változtatni? Gazdag vagy! - mondtam, mire gúnyosan nevetett egyet.
- Van pénzem, van rengeteg barátom, egy szerető családom és a szenvedélyem a munkám, de... - kezdte, mire félbeszakítottam.
- És ott van Charlotte is. - mondtam, mire szemei megtörtté váltak.
- Igen, ő is. - vett egy nagy levegőt, majd folytatta. - De mégsem érzem magam gazdagnak. Egy mókuskerékben vagyok és minden ugyanúgy történik. Senkinek nem mertem ezt elmondani, mert nem akarok hálátlannak tűnni. Tudom, hogy sokaknak a fele sem jut, ami nekem. De nem tudom azt hazudni, hogy boldog vagyok. Tudom, hogy valami hiányzik és harcolni fogok, hogy ezt megtaláljam, mert azt érzem, hogy az én helyzetemben az, hogy nem vagyok boldog tiszteletlen az olyanokkal szemben, mint te, akiket sokkal több probléma ér. - mondta fájdalommal a hangjában.
- Én megértelek. - mondtam, mire felcsillant a szeme.
- Komolyan? - kérdezte.
- Lehet akármennyi pénzed és neved, ha nem érzed magad boldognak. Szerintem ugyanúgy érezheti magát kilátástalannak az ember az életét hajléktalanként is, meg egy palotában élve is. - mondtam. - Tökre nem számít, hogy mid van és hogy mi vesz körül, ha nem érzed, hogy te oda való vagy. Attól még, hogy te vagy Charles Leclerc, a te problémáid  is ugyanolyan fontosak. - mondtam és láttam rajta, hogy csak úgy issza a szavaimat.

A fiú igyekezett könnyeit visszatartani, de nem tudta tagadni a fátyolos tekintetét. Felém fordult a székében és szorosan megölelt.

Érezni, hogy mennyire kellett neki ez az ölelés és ez a pár szó, igazolták az előző gondolataimat.

Az, hogy ezzel a kicsi tettel tudtam neki segíteni, az csak motivációt jelent sikereket elérni számára. És ha ő sikereket ér el, akkor számtalan embert motiválhat. Kisgyerekeket, akik keresik az útjukat. És olyanokat is, akik véletlenül letértek az útjukról. És az ő sikereik majd újabbakat fognak motiválni.

Nem is olyan apró egy-egy ember a világban, mint hinné.

Charles az enyémben biztosan nem az. Az én világomban ő óriási.