Az este néhány óra beszélgetés után lefeküdtünk. Eléggé ideges voltam a történések után, így kiütöttem magamat néhány tablettával.

Reggel, amikor felkeltem, Charlotte már nem volt otthon, és lesétálva a lépcsőn egy telefonbeszélgetést kaptam el. Úgy hallottam, hogy valaki a csapatból lehetett.

- Sajnálom, Mattia. - hallottam meg gondterhelt hangját. - Igyekszem jóvá tenni!

Ki akartam sétálni a konyhába, de nem akartam megzavarni a beszélgetésüket, így megálltam a lépcsőfordulóban.

- Nem a barátnőm! - emelte fel Charles a hangját. - Ő csak... - halkult el. - egy rokon. Egy rokon, aki nem vezet túl jól. Ígérem, hogy jól fogok vezetni a hétvégén és mindenkivel elfeledtetem ezt a szarságot! - mondta határozottan.

Ezután hamarosan lezárták a beszélgetést és elköszöntek, így én is kisétáltam a konyhába.

- Jó reggelt! - köszöntem a fiúnak.
- Jobb reggelt! - fújta ki a levegőt. - Ma már kb. százszor elmondtam, hogy nem vagyunk együtt. Van, akinek azt mondtam, hogy rokonok vagyunk. Van, akinek meg azt, hogy csak egy barát vagy, úgyhogy megint bajba fogunk kerülni. Tiszta hülye vagyok! - tette kezét a tarkójára.
- Charlotte mit szólt? - kérdeztem és leültem a bárszékre.
- Ki van teljesen akadva, mert ő is kapja a szart a social media-ból. De elmondtam neki mindent, úgyhogy megérti. - mondta.
- Nagyon szerethet téged, hogy mindent elvisel, amit körülöttetek okozok. - gondolkodtam el.
- Ja. - mondta meglepően gondterhelten. - Nagyon szeret. Túlságosan is. - fújta ki a levegőt.

Azt éreztem, hogy ezt a témát annyiban kell hagyjam, mert Charles nem igazán volt rá vevő.

Elővettem a telefonomat és az eddig szinte teljesen kihalt Instagrammom, ahol eddig alig szedtem össze száz követőt és kettő nem túl friss kép tetszelgett rajta, most felvirágzott.

Többtízezer ember kezdett el követni és többezer üzenet érkezett. Volt néhány kedves, ahol szépnek neveztek és gratuláltak az új kapcsolatomhoz Charles-szal, de az összes többi elég durván támadott.

- Azt írják, hogy csúnya az orrom. - mondtam Charles-nak, mire elmosolyodtunk.
- Ne foglalkozz velük, nem tudnak semmit! - mondta. - Amúgy szerintem szép az orrod. - nevetett.
- Azt is írják sokan, hogy lefogytál mellettem. - néztem rá komolyan.
- Sok a stressz, nem te vagy a hibás! - vont vállat.
- Én okozom neked a stressz nagy részét. - hajtottam le a fejem.
- Ne vedd már magadra, Daisy! Ezek az emberek nem ismernek minket. Azt hiszik, hogy együtt vagyunk. Fogalmuk sincs semmiről! - bíztatott.
- Mindenki azt írja, hogy Charlotte nyomába sem érek. Össze sem lehet minket hasonlítani. - mosolyogtam keserűen.

Nem is akarok rá hasonlítani, de valahol a szívem mélyén rosszul érintettek ezek az üzenetek. Nem is ismernek, mégis úgy féltik tőlem Charles-t, mintha én lennék a világ legborzasztóbb embere.

- Valóban nem! - horkant fel.
- Kösz! - nevettem.
- Jaj, nem úgy értem! Ég és föld vagytok! Te sokkal... - gondolkodott el. - szabadabb vagy.
- Ja, annyira szabad, hogy még tető sem lenne a fejem felett, ha te nem lennél. - húztam a számat. - Az aztán a szabadság!
- Nem úgy értem. Tudod, te sokkal bátrabban mersz önmagad lenni, mint ő. Neki fontos, hogy mit látnak a követőink. Meg veled én is szabadabbnak érzem magam. Neki folyamatosan meg akarok felelni, melletted meg csak simán elég, ha Charles maradok. Ő mindig többet vár tőlem. - mondta, majd elfordult.
- Persze. - horkantam fel. - Többet a tökéletesnél! - jött ki véletlenül a számon és hirtelen megijedtem, hogy ez így, gátak nélkül kijött.
- Mi? Nem hallottam. - fordult meg, mire megnyugodtam.
- Semmi. - legyintettem.

Majd felálltam és segítettem neki elkészíteni a reggelinket. Egyszerű rántotta volt egy csomó zöldséggel, hogy beleférjen a versenydiétájába.

- Na, egyél bőven, mert megint majd mindenki engem fog hibáztatni, hogyha lefogysz és nem hozod a jó eredményeket! - raktam még egy adagot a tányérjára.
- Tetszik ez a Daisy! - mosolygott rám.
- Melyik Daisy? - kérdeztem mikor visszaültem.
- A gondoskodó. - mondta, mire halványan elvörösödtem.

Pár percig zenét hallgatva ettünk, majd újra megszólalt.

- Pakolj be, mert holnap hajnalban indulunk Austinba. - mondta, mire felkaptam a fejem.
- Komolyan elviszel? - kérdeztem.
- Persze! Azt mondtad nem biztonságos itt a hétvégén, úgyhogy jössz velem! - evett tovább.
- De mit fognak ehhez szólni az emberek? - értetlenkedem.
- Nem fognak meglátni. Ha meg igen, akkor elmondjuk, hogy nem igazak a pletykák. - vont vállat. - Úgyhogy holnap reggel legyen itt a bőröndöd. - bökött a bejárati ajtó felé.
- Milyen bőrönd? - nevettem. - Szerinted azért hordok kétféle ruhát, mert ezek tetszenek? Ezeket a ruhákat mosom és váltogatom kétnaponta, mert nincs más. Ne felejtsd el Charles, hogy egy hajléktalant fogadtál be! - vettem el tőle az üres tányért és bepakoltam a mosogatógépbe.
- Basszus! - csapott a homlokára meglepődve. - Akkor induljunk! - pattant fel és felvett egy kocsikulcsot.
- Hova? - kérdeztem összezavarodva.
- Hát kell neked néhány új ruha! - indult az ajtó felé.
- Nem! - lengettem a mutatóujjamat a levegőben. - Nincs pénzem rá és amúgy is bujkálni fogok Amerikában, nem szerepelni! - ellenkeztem.
- Nekem van pénzem rá és kellenek neked új ruhák. Ha majd állásinterjúra mész, akkor nem lehetsz ezekben. - mutatott a Ferraris merch-re.
- De nem akarom, hogy ezt is meg tedd értem! - fordultam el kissé tőle. - Ez már túl sok!
- Majd kifizeted, ha talpra állsz! Gyere! - kért, mire elindultam.

Nagyon szégyellem, de mégis beleegyeztem. Valóban nincsenek olyan ruháim, amikben megjelenhetek bárhol is.

És, ha végre visszajeleznek valahonnan, akkor tényleg kell valami állásinterjúra való ruha is. Mert akkor végre kiszakadhatok ebből a szarságból.

Charles kinyitotta a garázst, ahol már eggyel kevesebb autó állt. Odasétáltam az üres parkolóhelyre és az aszfaltra meredt a tekintetem. Láttam a szemem sarkából, hogy Charles figyeli minden mozdulatomat.

- Sajnálom. - mondtam kerülve a tekintetét.
- Hagyjuk, Daisy! Már megtörtént. Felejtsük el ezt az egészet. Az a lényeg, hogy jól vagy! - mondta és kinyitotta az autóját.
- Csalódtál bennem tegnap, ugye? - kérdeztem.
- Nem. - mondta bizonytalanul pár pillanat hallgatás után.
- Mondd már ki az igazat! - emeltem fel a kezeim.

Várt megint egy kicsit. Át akarta gondolni, hogy mit mond. Talán nem érez elég erősnek az igazsághoz. Talán igaza is van.

- Persze. - tört ki belőle. - Persze, hogy csalódtam. Nem tudom, hogy mi történhetett anyukáddal előtte, de akkor sem jogosít fel semmi arra, hogy bedrogozva autóba ülj! - mondta.
- És ezek után még elviszel vásárolni. - néztem rá, mire elhúzta a száját szomorúan.
- Hiba. - mondta, majd beszállt. - Ha én megengedem neked, hogy hibázz, akkor te is engedd meg nekem. - intett, hogy menjek.

Igaza volt, így pár pillanatnyi tétovázás után beszálltam mellé az autóba.

Zenét hallgatva érkeztünk el a plázához, ahol fogalmam sincs, mikor jártam utoljára. Amióta anya Travis-szel van, nem sűrűn engedhetem meg magamnak azt a minőséget, amit ez a pláza nyújt.

- De Charles! - fordultam felé. - Mi van, ha meglát valaki együtt a tegnapi hírek után?
- Majd elmondjuk, hogy a rokonom vagy. Most úgy sincsenek sokan. Túl korán van még a Monte Carlo-i embereknek a vásárláshoz. - mondta, majd kiszállt az autóból.

Követtem, de elég feszült voltam, mert féltem, hogy megint bajba sodrom a média előtt.

Hamarosan meg is érkeztünk egy boltba, ami tele volt szebbnél szebb dolgokkal, de én igyekeztem a legolcsóbb dolgokat keresni, amíg Charles szétnézett a férfiosztályon.

Kezembe vettem egy basic felsőt és nadrágot, hogy megpróbáljam őket és odasétáltam Charles-hoz, aki szörnyülködve nézett rám.

- Na, ezt nem! - kapta ki a kezemből a két ruhadarabot és visszatette őket. - Normális ruhákat fogunk venni neked, nem ilyen unalmasakat! - indult el a női osztályon.
- De Charles! - ragadtam meg a karját, mire elhúzta és körbenézett.

A hirtelen mozdulatától lesütöttem a szemem, mert megszégyelltem magam, hogy megint túlzásba vittem. Vett egy nagy levegőt, majd közelebb lépett.

- Bocs, csak tudod. - suttogta. - Kérlek Daisy, engedd már el magad! Szükséged van ezekre a dolgokra, hogy ki gyere ebből a szarból! Csak válaszd ki, ami tetszik! - kért, majd elindult újra.

Felkapott útközben egy pasztellzöld szaténruhát, majd mosolyogva a magasba emelte.

- Ez tetszik? - kérdezte.
- Hova vennék fel egy ilyen ruhát? - grimaszoltam.
- Nem tudom, de rohadt jó! - vont vállat, majd elindult vele.
- És ez? - emelt magasba egy fekete koktélruhát. - Ez állásinterjúra is jó! - mondta magát meggyőzve.
- Aha, biztosan mindenki koktélruhában jár állásinterjúra! - nevettem el magam.

Közben kiválasztottam pár elegánsabb darabot és pár utcait is, ami jó lehet több alkalomra is.

Elindultunk a próbafülke felé, ahol Charles a kezembe nyomta azokat a darabokat, amiket ő választott ki. Nyilván azok voltak a bolt legdrágább és egyben leggyönyörűbb darabjai.

Felhúztam a szemöldököm, majd próbálni kezdtem. Charles természetesen mindet látni szerette volna, így elég sűrűn húztam el a nehéz, aranyozott szélű függönyt, ami elválasztott minket.

Ha egy egyszerű fekete nadrágot mutattam neki, arról is úgy áradozott, mintha ez lenne a menyasszonyi ruhám. Nevetnem kellett a folyamatos, lankadatlan lelkesedésén.

- Következik a kedvenced! - szóltam neki, mire tapsolni kezdett.

Levettem az addig próbált ruhákat, csak a fehérneműm maradt rajtam, hogy felvehessem a zöld szaténanyagú ruhát.

Levéve a vállfáról néhányszor megsimítottam a lágy, szinte súlytalan anyagot. Elmerengtem az apró részletein.

Olyan könnyű volt az anyag, mint ez a pillanat. A zöld szövetekbe belemerülve jutott eszembe az, hogy fogalmam sincs, mikor éltem át ilyen gondtalan pillanatokat.

Most semmi sem számít, csak az, hogy hogyan fog állni rajtam ez a ruha. Ha jól, akkor megkapom, ha rosszul, akkor pedig itt marad. Nincsen vesztenivalóm.

Hamarosan újra visszacsöppenek a problémák közé, de most nem kell félnem semmitől, csak élni ebben az apró, hétköznapi pillanatban.

Ahogy méregettem a ruha szinte szemmel nem látható paramétereit, a függöny óriási lendülettel húzódott el.

Beszaladt Charles olyan gyorsan, hogy abban a pillanatban reagálni sem tudtam. Visszahúzza a függönyt és mikor szólni akartam, hogy menjen ki, mert nincsen rajtam szinte semmi, befogta a számat.

Ezzel a mozdulattal véletlenül kissé a falnak nyomott és a testünk olyan közel került egymáshoz, mint soha ezelőtt.

Az előbbi rémülettel teli tekintetéből egy pillanat alatt valami meglepődött és zavaros ábrázat lett. Az arca épp úgy, ahogy az enyém vörösbe fordult át.

Volt néhány pillanat, amíg ebben a szituációban ragadtam. Éreztem a teste rezdüléseit. A mellkasa minden levegővételénél a fedetlen testemhez ért, ami egyben rémisztett és nyugtatott meg.

Kissé tétovázott, majd lágyan úgy megrázta a fejét, mintha most csöppent volna bele újra a valóságba.

- Itt van egy pár. - súgta halkan a fülembe. - Deliah és Tony a baráti társaságunk részei. Nagyon sokat találkozunk velük Charlotte-val. Nem láthatnak meg veled! - folytatta.
- Hú, de szégyell itt valaki! - súgtam neki bosszúból, amiért bejött, miközben öltözöm.
- De, én nem... - kezdte, mire most én fogtam be a száját.
- Nyugi már! - súgtam. - Ülj le! - mutattam a székre a fülkében. - Én attól még felpróbálom ezt! - mutattam a ruhára.

Charles leült, majd a szemei kikerekedtek és eltakarta arcát, ami már olyan vörös volt, mintha egy futam után szállt volna ki az autóból.

- Rajtad nincs ruha, baszki! Észre sem vettem! - bújt bele a tenyerébe, mire én csak nevettem.

Felvettem a hibátalan szabású darabot és a tükörbe néztem.

- Kész! - súgtam oda a fiúnak.

Elvette a kezeit az arca elől és mindketten a tükörre kaptuk a tekintetünket.

Charles fészkelődni kezdett és felcsillant a tekintete.

- Ez... - dadogott. - Ez csodálatos, Daisy! - emelte meg kicsit a hangerőt, amitől megrémült, így újra halkan folytatta. - Nem is tudom mit mondjak. Zavarba jöttem! - mondta és kicsit elkapta rólam a tekintetét.
- Pedig nem nagy szám! - mondtam vállat vonva.
- Nem, ez nem igaz! - csattant fel. - Gyönyörű... - kezdte, majd hirtelen elhallgatott. - Gyönyörű ez a ruha! - mondta gyorsan.

Furcsa volt. Mindketten ugyanabban a tükörben láttuk, ugyanazt a ruhát és ugyanazt az embert. Minden ugyanaz volt, csak a végeredmény nem.

Charles arcán valami olyat láttam, ahogy még sosem nézett rám senki. Ő  őszintén szépnek látott. Sőt, talán még annál is többnek.

De én magamat nem. És itt most nem is igazán a külsőmről van szó.

Igazán sosem volt önbizalomhiányom. Most is látom, hogy az összkép a tükörben szép, de mégsem érzem magam annak.

Azt érzem, hogy elvesztem ebben a testben, vagyis inkább elvesztettem magamat. Hiába ez a külső, ha a belsőm nem ilyen szép. Azt érzem, hogy valami nem engedi, hogy önmagam legyek és így a pillanatnyi kinézetem egy cseppet sem érdekel.

Ahogy a gondolatok megállíthatatlanul cikáztak a fejemben, Charles továbbra is pánikolt zavarában.

Nem tudott hova nézni és láthatóan egyre kényelmetlenebbé vált számára a hely, amitől én is hasonlóan kezdtem érezni magam.

- Na, én szerintem ki is megyek, hogy le tudj vetkőzni! - mosolygott kínosan, majd gyorsan elhúzta a függönyt.
- De, Charles a barátaid itt va... - kezdtem el mondani, de esélyem sem volt, mert kisietett és ekkor meghallottam egy köszönést.
- Hello, Charlie! - szólították meg, mire Charles is üdvözölte őket.

Gyorsan leültem a fülkében lévő székre és felhúztam a lábaimat, hogy alul ki ne látszódjon, hogy bent vagyok.

- Hát te? Egyedül vagy vagy Charlotte-val? - kérdezte a lány.
- Hát tudjátok, csak eljöttem kicsit vásárolgatni. Egyedül vagyok csak, Charlotte dolgozik. - dadogott Charles és éreztem, hogy egyre közelebb van a teste a fülkéhez, hogy eszükbe sem jusson elhúzni a függönyt.
- És miért pont a női osztályon próbálgatsz? - nevettek.

Egy pillanatig csendben maradt a fiú, majd újra megpróbálkozott egy magyarázattal.

- Itt tágasabb a hely! - mondta, mire nevetnem kellett.

Nem tudom, hogy az interjúkban, hogy tud hazudni, ha arra van szükség, mert úgy látom, hogy hétköznapi helyzetekben nem igazán megy neki.

Még egy ideig hallgatnom kellett az érdeklődő barátok és a szenvedő Charles beszélgetését, miközben a lábam brutálisan zsibbadt.

Majd egy elköszönés után újra feltépődött a függöny és Charles elmondta, hogy siessek ki az autóhoz és ő pedig elintézi a ruhákat. Én pedig így is tettem, mert már néha engem is zavar, hogy sosem hallgatok rá.

Az autó mellett várakoztam, miután kisiettem a plázából. Kissé nekidőltem az oldalának, mert Charles-ra elég sokat kellett várnom.

Már vagy fél órája várakoztam és le is könyököltem a vörös Ferrari tetejére, amikor egy pár dühösen elindult felém.

- Na, el lehet szépen engedni azt az autót! - mutogatott a fiú. - Kinek képzeled magad, hogy más tulajdonát fogdosod? - kiabált.

Az előbb elég sokáig kellett hallgatnom a hangját, így felismertem, hogy Charles barátai azok. Gyanítom, hogy csak meg akarják védeni Charles tulajdonát.

- Elengedem nyugalom, de azért ez a hangnem eléggé bunkó, nem gondolod? - húztam ki magam.
- Az is elég bunkó, hogy más tulajdonát fogdosod! Csináld meg mellette a kis képedet instára, aztán lehet szépen menni! - hesegetett el Deliah.

Ekkor megláttam, hogy a hátuk mögött megjelenik Charles, általam még sosem látott mennyiségű szatyorral a kezében. Ahogy közeledett, úgy fagyott le az arcáról szépen lassan a mosoly.

- Charles. - suttogtam halkan, mire a két védelmezője mindent tudóan rám kapták a tekintetüket.
- Jaj, egy rajongó! - nevettek. - Képes vagy itt állni az autó előtt? - folytatták a nevetést.
- Helló! - köszönt Charles rémült kifejezéssel.
- Itt van egy rajongód! - mutattak rám. - Végig téged várt!

Charles odasétált hozzám és - mintha fogalma sem lenne róla, hogy ki vagyok - mutatkozott be.

- Add a telefonod! Készítünk egy képet! - nyúlt oda Charles barátja, de engem rohadtul idegesített a szituáció.

Eddig azt mondta Charles, hogy nem érdekli, hogy meglátnak vele. Meg majd valamit hazudunk.

Most pedig a szemeimbe sem néz és tartja velem a távolságot.

Eddig nem zavart, hogy nem igazán szeretné, hogy lássanak vele. De most azt érzem, hogy szégyell és ez akaratlanul is, de mélyen érint.

- Lemerült a telóm, nem is kell kép! - mondtam és elindultam. - Sziasztok! - köszöntem el hátra sem pillantva, mire meghallottam a hátam mögül, hogy a lány lebunkózott.

Jogtalanul, de mégis kissé dühösen sétáltam az utcán, mikor pár perc múlva lelassított mellettem Charles.

Bűnbánó tekintettel húzta le az anyósülés felőli ablakot.

- Szállj be, Daisy! - szólt.
- Ha rám hallgatsz, akkor nem ültetsz be magad mellé random rajongókat! - vontam vállat.

Ekkor jutott eszembe, hogy én, Daisy Monet, éppen meg vagyok sértődve egy olyan emberre, aki semmit sem várva tőlem, befogadott. Éppen ruhákat vásárolt nekem, én pedig haragszom rá, csak mert nem feltétlen szerette volna a barátai orra alá dörgölni, hogy mennyire furcsa a kapcsolata egy hajléktalannal.

Ránéztem és bocsánatért esedező tekintete csak pontot tett az i-re és azonnal beszálltam.

- Na mostmár nem vagyunk unokatesók csak idegenek? - kérdeztem flegmán.
- Nem tudtam hirtelen, hogy mit mondjak Daisy! Megijedtem. Nem szégyellek ennyire! - mondta ijedten.
- Ennyire. - nevettem.
- Nem úgy értettem! - kezdett volna el magyarázkodni, de megszakítottam.
- Ne! - szóltam. - Nem várok el tőled semmit, oké? Nem várom, hogy büszke legyél arra, ami történik. Fel sem kell vállalnod. Így is csak hálával tartozhatok neked, semmi mással! - mondtam gyorsan.

Charles bólintott, majd csendben értünk haza. A ház előtt hátranéztem a hátsó ülésre, ami tele volt szatyrokkal.

- Én biztosan nem ennyi ruhát választottam! - ingattam a fejem.
- Elkapott kicsit a hév! - vont vállat a fiú, majd kiszedte a csomagokat az autóból. - Választottam még neked pár ruhát. - mondta, miközben az ajtó felé indultunk.
- Nem kellett volna! - válaszoltam.
- Dehogynem! - vágta rá. - Bent jöhet is a divatbemutató! Látnom kell, hogy miket választottam! - mondta mosolyogva.
- Olyan bemutatót kapsz, Leclerc! - mondtam, mikor beléptünk a házba és a dühös Charlotte ült velünk szemben a kanapén.

Éreztem, hogy az előttem álló Charles teste megfeszült és arca elkomolyodott, ahogy az enyém is. Látszott Charlotte-on, hogy nagyon nem boldog.

- Nem elég, hogy ezt az egészet megengedtem, még azt is el kellene viseljem, hogy a barátaink előtt lejáratsz? - csillant meg egy könnycsepp a szemében. - Most hívott Deliah, hogy valami lány szállt be az autóba, előtte pedig azt hazudtad nekik, hogy nem ismered. - mondta.
- Charlotte, én... - kezdte, de a lány nem hagyta.
- Mi a francot műveltek ti ketten? - kérdezte.