Pár másodperc. Pár perc. Vagy talán pár óra.

Bármennyi idő eltelhetett, fogalmam sem volt. Nem érzékeltem egy pillanatig sem az időt, sem a teret, amikor lassan kinyitottam a szemem.

Igyekeztem összerakni fejben, hogy most mi is történt velem, majd a darabok szépen összeálltak és visszaemlékeztem arra, hogy baleseteztem.

Az ablakon kitekintve csak feketeséget láttam. Az ajtót nem tudtam kinyitni, mert valami eltorlaszolta, így átkellett másznom és az anyósülésnél szálltam ki. A lábam beleakadt a légzsákba, de az adrenalin segített egy pillanat alatt kiszabadítani.

Kiszállva kissé bukdácsoltam a szédüléstől, majd lehuppantam a földre az út mellett. Ekkor pillantottam meg az autót. Vagyis annak a roncsát.

Vezetés közben nem is éreztem, hogy akkora tempóval megyek, hogy ennyire összetörhessen.

Egy fának mentem neki és teljesen összetört a még most is éjfekete, de már közel sem csillogó Ferrari. Szinte teljesen más formát vett fel az egykor tökéletesen áramvonalas autó és már csak egy lámpája pislákolt. Szerintem már javíthatatlan.

A fejem sajgott és eléggé fájt a hátam, de ezeket elnyomta az az érzés, amit legbelül éreztem.

Undor volt. Saját magamtól és a tudattól, hogy megint csalódást okozom. Megint elkövettem egy hibát, amiről Charles tudomást fog szerezni.

Ez a tudat szinte felemésztett és egy mélyről jövő ordítással igyekeztem könnyíteni a könnyíthetetlent.

Egy pillanat után egy autó kanyarodott le és egy hölgy szaladt oda, aki beszélt valamit hozzám, de képtelen voltam figyelni rá.

Talán ilyen érzés a sokk.

Egyre több autó állt meg és egyre több ember beszélt hozzám, de én csak előremeredtem és vártam, hogy felébredjek a rémálomból.

De ez nem történt meg.

Láttam, hogy az emberek videózzák az autót. Egy komolyabb kamera is előkerült és valami média autója is ott termett. Talán engem is lefotóztak.

De én továbbra is csak ültem és néztem hol az utat, hol az autó roncsát.

A kiérkező rendőrök megpróbáltak kérdezni, de nem reagáltam. Hallottam, hogy valaki a háttérben azt mondja, hogy sokkot kaptam és kell nekem egy kis idő.

Igaza volt. Valóban nem ment most a válaszadás.

Hamar odaért a mentő és egy hordágyra tettek, én pedig ellenkezés nélkül hagytam, hogy bevigyenek. A mentősök elmondták, hogy szinte csoda, hogy semmi komoly nem történt velem, mert az autóból kiindulva valami sokkal durvábbra számítottak.

Az események csak követték egymást, míg végül egy kórteremben találtam magam, ahol nagyon kedves volt velem a személyzet. Ekkor már megnyugodtam annyira, hogy tudtam velük beszélni.

- Jól vagyok. Saját felelősségre nem mehetnék haza? - kérdeztem, megtörve a hallgatásomat.
- Nagy szerencséje van, kishölgy! - mondta az orvos. - Egy ilyen balesetből nem sokan jönnek ki így. De meg kell várnunk néhány vizsgálat eredményét, csak azután engedhetjük el.
- Honnan tudja milyen volt a baleset? - kérdeztem az orvost, aki nem volt a helyszínen.
- Tele van vele az internet. - mondta. - Sokan azt találgatják, hogy vajon ki autója lehetett, mert mindenki látja, hogy ez egy nagyon ritka autó volt. - mondta és rám lesett a szemüvegén keresztül.

Arra várt, hogy mondjak neki valami információt, de én ekkor csak hallgattam.

Hamarosan kiderítik, hogy Charles-é volt, ami még több bajt fog a nyakára hozni és nekem vállalnom kell a felelősséget.

- Tud adni fájdalomcsillapítót? - kérdeztem.
- Már kapott. - mondta az orvos. - Talán valahol annyira fáj, hogy többre lenne szükség? - kérdezte.
- Igen! - vágtam rá, mert nagyon éreztem, hogy kell valami cucc. - Itt. - mutattam random az oldalamra.

Az orvos közelebb jött és az ágyam melletti papírokat kezdte vizsgálni, amin az eredményeim vannak.

- Több vizsgálatra lesz szükség! Lehet belső sérülése van! - mondta és kifelé indult.
- Ne! - kiabáltam. - Nem is fáj már annyira! - próbálkoztam.
- De hisz... - kezdte, mire megszakítottam.
- Csak a fájdalomcsillapító érdekelt. - mondtam, mire megvilágosodott és ingatni kezdte a fejét.

Kiment a kórteremből, majd a párnámba fúrtam a fejem és igyekeztem nem gondolkodni. Nem akartam arra a pillanatra gondolni, amikor Charles szemébe kell néznem.

De nem is kellett sokáig terelni a gondolataimat, mert egy ismerős hang kiabálása törte meg a folyosóról beszűrődő monoton zúgást.

- Daisy! - hallottam meg kintről. - Daisy! - ért hozzám egyre közelebb a hang.

Majd egyik pillanatról a másikra, kivágódott a fehér műanyag ajtó és Charles rohant be rajta.

Homlokán gyöngyözött az izzadtság és arca vörös volt. A szemei pedig megtörten és fáradtan csillogtak.

- Daisy! - halkult el.

Megmarkolta az ágyam támláját és fél percig csak lihegett.

- Én... - nyelt egyet. - Én tényleg azt hittem, hogy... - nyelt megint. - Azt hittem, hogy meghaltál. - fordult el tőlem és az égre emelte a tekintetét.
- Sajnálom. - mondtam, de mintha meg sem hallott volna.
- Annyira megijedtem, amikor megláttam azokat a képeket az autóról! - mondta. - Azt hittem, hogy elveszítelek. - mondta, mire egy pillanatra megállt a levegő.

"Elveszítelek." Ezt mondta. Ezzel azt üzenve, hogy vesztség lenne számára, ha én már nem lennék.

Furcsa ezt hallani.

Eddig csak azt éreztem, hogy kellek. Kellek anyának, hogy kifizessem a lakhatását, semmi többre. Most pedig azt érzem, hogy valakinek számítok, úgy igazán.

Charles bejött most csak miattam a kórházba. Ez annyira szokatlan, mégis megnyugtató.

- Elveszítetted az autód! Miattam! - mondtam és sírni kezdtem.
- Kit érdekel? Az csak egy autó! - vágta rá. - Jól vagy egyáltalán? - kérdezte még mindig rémülettel a hangjában.
- Persze! Semmi bajom! - bólogattam. - Csak az autó... - kezdtem, mire elhallgattatott.
- Tényleg nem érdekel! Csak az érdekel, hogy most itt tudunk beszélni! - ült az ágy mellé. - Mi történt? - kérdezte.

Így visszaemlékezve már egyre tisztább, hogy mi is történt az autóban. Folyamatosan hallucináltam és Charles üzenetét többször kellett elolvasnom, mert a drogok miatt nem tudtam gondolkodni.

Feltűnő volt, hogy nem válaszolok a kérdésre túl sokáig.

- Daisy! Mi történt? - fogta meg gyengén az államat és maga felé fordította.

Tétováztam, mert nem akartam neki elmondani. Annyira szégyellem.

Igyekeztem kerülni vele a szemkontaktust, hogy ne is lássam, hogyan reagál, de ő nem tágított.

- Ugye nem, Daisy? - tette kezeit a tarkójára. - Ugye nem jól gondolom? - ismételte meg.

Én pedig, mint egy kisgyerek - aki éppen rossz fát tett a tűzre - hallgattam. Nem szóltam. Nem akartam kimondani. Nem bírtam kimondani.

- Te be voltál drogozva, mi? - támaszkodott meg a combján.

A csend súlya szinte letépte a kórterem plafonját. Azt éreztem, hogy ha kimondom, akkor mostmár teljesen eggyé válik a valósággal a tettem. Így olyan, mintha csak egy álom lenne, amiből hamarosan felkelek.

De ez nem egy álom. Ez én vagyok. Én, aki mindent tönkretesz.

- Ezt nem hiszem el! - mondta teljesen kiakadva. - Ezt kibaszottul nem hiszem el! - szikrázott a csalódottság a szemeiben.
- Sajnálom. - suttogtam alig levegőt kapva a sírástól.
- Daisy, nézz rám! - ült az ágyam szélére és mélyen a szemeimbe nézett. - Te felfogod, hogy mit csináltál? - mondta, tartva a lelkem mélyére ható szemkontaktust. - Daisy! Te úgy vezettél, hogy tisztában voltál azzal, hogy nem vagy rá alkalmas! Felfogod?
- Fel. - sírtam keservesen.
- Kérlek, légy velem őszinte! - folytatta. - Meg akarsz halni? Mert, ha így folytatod, akkor egyszer nem lesz szerencséd! Ezt akarod, Daisy? Ezt? - kérdezte.

Azt éreztem, hogy mindjárt elájulok. Annyira mélyre hatolt ez a kérdés. Olyan mélységébe a lelkemnek, ahova nem mertem még lemerészkedni sem.

Miért csinálom? Talán tényleg nem akarok élni? Mi történik velem?

- Charles! - szólítottam meg. - Nem tudom! Nem tudom mit akarok! Fogalmam sincs! - lihegtem. - Meg fogok őrülni! - fúrtam bele a takaróba a fejem.

Charles gyengéden megfogta a felkaromat, majd magához húzott. Ölelésébe vont, én pedig egy pillanatig sem kételkedve szorítani kezdtem.

- Én tudom mit akarok! - mondta. - Azt akarom, hogy élj! És, hogy végre boldog legyél! - simította meg a hajamat.
- Boldog akarok lenni! - csillapodott kissé a sírásom.
- Adj esélyt magadnak, jó? Boldog leszel, csak hinned kell benne! - mondta.

Talán kissé túl sokáig ültünk még ott egymást szorítva. Nem lágy és felejthető ölelés volt.

Ez valami más volt.

Nekem ez volt az az ölelés, ami hiányzott egész eddigi életemben. Minden másodpercét kihasználtam és igyekeztem elraktározni magamban jó mélyre.

Ez az az ölelés, ami egyszer talán majd megment.

Nem tudom mi történik és hogy keveredtem ebbe bele, de azt érzem, hogy Charles az egyetlen, aki most boldoggá tud tenni, ha csak egy pillanatra, akkor is.

Nem tudom ki ő számomra, mert olyan, mint egy váratlan ajándék. De azt tudom, hogy mi nem lesz soha. Soha nem hagynám magamnak, hogy akár csak egy kicsivel is többet belegondoljak ebbe!

Az egyik nővér hamarosan bejött a kórterembe és aláíratta velem a formanyomtatványokat, amik azt jelentették, hogy elhagyhatom a kórházat.

De a portához leérve fogadott az újabb meglepetés. Három rendőr várt minket és elmondták, hogy be kell mennünk az örsre, mivel mostmár kihallgatható állapotban vagyok.

Az autóhoz kísértek és Charles is beszállt velem együtt, ami meglepett.

- Menj inkább haza! - súgtam neki, hogy meg ne halljanak. - Még a végén valaki meglát!
- Az én autóm volt. Megyek én is! - súgta, miután autógrammot adott az egyik rendőrnek.

Az út némán telt. Igyekeztem nem elaludni az autó hátuljában, de ez elég nehéz volt, mert kissé kimerített ez a nap.

A rendőrség épületébe érve felvették az adatainkat. Ahogy az enyémet, úgy a Charles-ét is.

Ez kicsit zavart, mert neki tényleg nem kellene ebbe belefolynia. Hiába kértem, hogy ne tegye, ő rám sem figyelt.

Hamarosan egy nő jött oda, aki rutinosan csomagolt ki egy nagyon vékony pálcikát a védőcsomagolásából, majd elindult felém vele.

- Ez mi? - hőköltem hátra mikor közelebb jött.
- Drog és alkohol teszt. Nyissa ki a száját! - mondta rutinosan, majd lenyomta jó mélyre a kis pálcát, majd megtette ezt az orromban is.

A kellemetlen érzés meg sem hatott, mert a tény, hogy lefogok bukni, sokkal zavaróbb volt. Rémülten Charles-ra néztem, akin ugyanúgy elvégezték a tesztet.

Ahogy végeztek vele, ő is rám nézett és nyugalmat sugallva bólintott egyet és azt súgta, hogy minden rendben lesz.

Kis várakozás után együtt hívtak be az irodába, ahol egy határozott tekintetű, kopasz férfi várt ránk, aki Tyler rendőrfőnökként mutatkozott be.

- Meg is vannak a drogteszt eredményei. - mondta, mire megszorítottam a szék karfáját. - Mr. Leclerc természetesen negatív. - mosolygott Charles-ra. - Ezzel ellentétben Ön kishölgy, - kapta rám a tekintetét - ez nagyon nem negatív. - húzta fel a szemöldökét. Ön vezetett, ugye? - kérdezte.
- Igen! - válaszoltam.
- Nem, Uram! - csattant fel Charles, mire rákaptam a tekintetem. - Én vezettem! Figyelmetlen voltam. - mondta.
- Hazudik! - néztem újra a rendőrre.
- A kollégáim azt mondták, hogy csak a hölgy volt a helyszínen. - mondta Mr. Tyler.
- Nem igaz! - mondta Charles. - Ott voltam, csak elsiettem a helyszínről, hogy ne találjon meg a média. - rögtönzött.

Megragadtam az alkarját, jelezve, hogy fejezze be, de ő elrántotta.

- Ezesetben elhagyta egy baleset helyszínét, amiért büntetés jár. - folytatta a rendőr.
- Nem mond igazat! - emeltem fel a hangom. - Csak ki akar engem húzni a bajból! Bedrogozva balesetet okoztam, ez az igazság!
- Nem igaz! - vágta rá megint és csúnyán nézett rám.
- De így volt! Én vagyok a hibás! - folytattam.
- Elég! - csapott az asztalra a rendőr.
- Menj ki, Daisy! - mutatott Charles idegesen az ajtóra.
- Mi? - lettem dühös.
- Mr. Taylor! - nézett rá a férfire. - Még nem beszámítható! Küldje ki! - kérte határozottan, mire a rendőr bólintott.
- Ez most komoly? - háborodtam fel. - Csak azért hallgat rá, mert ő Charles Leclerc! - kiabáltam, mire egy őr megragadott és kifelé tessékelt.

A becsukódó ajtó előtt még elkaptam Charles csalódott arcát, ami miatt még rosszabbul éreztem magam, de akkor sem akartam hagyni, hogy magára vállalja.

Nem tehet meg ennyi mindent egy olyan emberért, aki soha semmit nem tett meg érte. Egyszerűen nem érdemlem meg.

Leültettek egy székre és csak vártam. Elkövettem egy hibát és Charles még azt sem hagyja, hogy megbűnhődjek érte. Ezt is elintézi helyettem.

Fél óra rágódás és tehetetlen üldögélés után megjelent Charles aki rezzenéstelen arccal, alig lelassítva mellettem szólalt meg, hogy induljunk, majd tovább is indult.

- Charles! - indultam utána. - Ennyi volt? - kérdeztem.
- Ennyi! Gyere már! - sietett kifelé, én pedig utána. - Szállj be gyorsan az autóba! - mondta, mikor az utcára értünk.

Én így cselekedtem, mert tudtam, hogy nem szeretné, hogy valaki lefotózzon minket, én pedig nem akartam ma már több hibát elkövetni.

- Charles! - kezdtem egyből az autóban. - Mi a faszért vállaltad magadra? Én csináltam!
- Daisy! - sugárzott a fiú hangjából a düh. - Kérlek, ha megkérlek, hogy csend, akkor ne viselkedj így! - mondta, mire felhúztam a szemöldököm.
- Nem vagyok neked senki, hogy meg mondd, hogy mit csináljak! - kiabáltam.
- Én csak elintéztem ezt a szart! Érted! - kiabált ő is. - Megbeszéltem mindent a rendőrrel és szépen elfelejtik az ügyet egy kis pénzért cserébe, így egyikőnk sincs bajban. - halkult el.
- Ez akkor sem igazságos! - dőltem hátra az ülésben. - Hibáztam és nem hagytad, hogy megkapjam érte, amit érdemlek. - fordultam az ablak felé, hogy az üres éjjeli utat nézzem.
- Hibáztál, igen. De tudtam segíteni. - fókuszált az útra.
- De miért segítettél? - kérdeztem.

Egy ideig csend lett és csak a motor hangját lehetett hallani. Rá is kellett pillantanom egy pillanatra Charles-ra, hogy figyelt-e rám.

- Nem tudom. - mondta halkan, majd újra csend lett.

Egészen Charles házáig nem beszéltünk, csak a saját gondolatainkba meredve kémleltük az utat.

Ahogy beértünk a lakásba Charles újra megszólalt.

- Most ne... ne vegyél be semmit, jó? Csak feküdj le pihenni! Volt ma egy baleseted, ezt nem veheted félvállról! - mondta, miközben töltött magának egy pohár vizet és elővette a telefonját.

Én is ittam egyet, majd elindultam az emeletre a szobám felé, amikor meghallottam, hogy Charles erősen az asztalnak csapja a poharat.

Visszasiettem, mert megijedtem, hogy valami baj van. Meglátva őt, a telefonjába meredt, közben a másik kezét a homlokára tapasztotta. Szinte áradt belőle az idegesség.

- Mi a baj? - kérdeztem, mire Charles a kezembe nyomta a telefont.

Rengeteg hír és instagram bejegyzés fogadott az arcképemmel. Mégis sikerült a rendőrség előtt lefotózniuk, ahogy Charles-szal az autóba ültünk.

Sikerült kinyomozniuk, hogy Charles autója volt, amit összetörtem és az arcomat is összekötötték a két eseménnyel.

A cikkek találgatták, hogy ki lehetek és több oldal büszkén állította, hogy lebuktatták a barátnőjét megcsaló Charles-t. A kommentek pedig meglepően durvák voltak.

Visszaadtam a rémült arcú fiúnak a telefont.

- Most bajban vagyunk, ugye? - kérdeztem.
- Igen, elég nagy bajban vagyunk! - bólintott.