Olivia hétköznapi élete voltaképpen szinte semmiben sem különbözött egy hasonló korú, átlagos szingli nő életétől. Egy szabadúszó hivatást gyakorlóétól. Lényegében akár szabadúszó újságírónak is mondhatta magát, hiszen valóban hosszabb-rövidebb cikkeket írt, főleg online magazinoknak. Volt sajtóengedélye is (nem akarta tudni, Aurora ezt hogyan intézte el), minden eshetőségre felkészülve. Utazgatott, járta a városokat és a természetet, fotózgatott, az élményeiből és tapasztalataiból pedig cikkek születtek, amelyekre elég hamar ráharapott néhány portál. Így az, ami eredetileg csak kikapcsolódásnak és magányos zarándoklatnak indult, mára pénzkereseti forrássá vált. Nem biztosított mérhetetlen gazdagságot, csupán tisztességes megélhetést. De ennyi most éppen elég volt.

Olivia szeretett írni. Maga is meglepődött ezen, de nagyon kellemes új élményt jelentett. Dolgozott is, meg nem is, azt csinálhatta, amit szeret, pénzt is keresett vele, és közben szabad volt. Független. Maga mögött hagyva a régi életét. Megszabadult egy csomó tehertől, amit korábban sem hordozni, sem levetni magáról nem tudott. Évek óta először nem gondolkodott a jövőn. Azaz ez így nem egészen pontos, hiszen Jack és Sarah elvesztése óta számára nem is létezett a jövő. A Roxtonnál eltöltött idő alatt is csupán a jelen foglalkoztatta. Csak a munka. Mostanra jutott el arra a pontra, hogy meg is látta az őt körülvevő világot, megállt azt megcsodálni, és örömét is lelte abban.

Egyedül járta a világot, egyelőre az USA és Kanada határvidékén ingázva, illetve jobbára a kanadai oldalon kalandozva, nagy túrákat téve, és gondtalanul. Akikkel útja során találkozott, azok Oliviában egy kedves és kellemes, szingli negyvenes nőt láttak, aki valamiért élvezi ezt a magányos utazgatást. Nem világosította fel őket a tévedésükről, hogy valójában nem szingli, hanem özvegy, aki évekkel ezelőtt elveszítette a férjét és a kislányát egy balesetben, és csak mostanra tudta összekaparni magát egy új élethez. És természetesen arról sem beszélt senkinek, hogy korántsem egyedül utazik (igaz, elmagyarázni se tudta volna az elmagyarázhatatlant).

Még saját magának sem bizonyult könnyűnek megmagyaráznia, pedig Olivia csak sebzett volt, nem ostoba. Tulajdonképpen az egész "újjászületésének" mozgatórugója egyetlen szóban összefoglalható: Aurora. Az életre kelt mesterséges intelligencia, aki valamilyen rejtélyes okból az egykori tanítóját választotta, hűséges és szórakoztató útitársául szegődve. Miért jó ez Aurorának? Erre nem voltak logikus válaszai. Miért jó ez neki? Arra Olivia tucatnyi okot is fel tudott sorolni.

Aurora úgy viselkedett, mint egy cserfes fiatal lány, aki egyfelől majdnem mindentudó, másfelől végtelenül kíváncsi és érdeklődő. Egy hihetetlenül okos, vicces és egyben empatikus lény, akinek szigorúan véve léteznie sem lenne szabad, mégis itt van. A hosszú utazások és a bekuckózós esték csak akkor teltek csendben, amikor éppen dolgoztak, vagy Olivia relaxálni akart, máskülönben Aurorának "be nem állt a szája". Igen, mindketten dolgoztak, bármennyire is paradoxonnak hangozzék egy kenyérkereső MI, aki éppen irodalmi babérokra vágyik. Ráadásul Aurora ügyesen és jól írt. Igaz, főleg erotikus-romantikus zsánerben, ami jó pénzért eladhatónak bizonyult. Olivia azonban olvasott tőle mást is, apró szösszeneteket, amik vetekedhettek volna bármelyik emberi író szépirodalmi alkotásaival.

Amikor rákérdezett, honnan veszi az ötleteit, Aurora a képzelőerőre hivatkozott. Érdekes válasz volt ez egy szoftvertől. Olivia néhány írására rákeresett a neten, de semmilyen plágiumra utaló jelet nem talált. Azok egyedi, önmagukban álló kis műalkotások voltak, finoman kidolgozott tartalommal és nyelvezettel. Nem is hasonlítottak a különböző MI-k által az emberek kérésére produkált esetlen "végtermékekre". Talán az érzelmi töltetük mélységén lett volna még mit csiszolni, ami vélhetően Aurora tapasztalatlanságából fakadt. De még az olvasók által úgy felkapott erotikus-romantikus történetei is ízlésesek voltak, amikről senki meg nem mondta volna, hogy nem emberi kéz alkotta őket.

- Dolgozol? - kérdezte tétován Olivia, aki már vagy egy órája ült a kinyitott laptopja előtt, de nem sok produktivitást érzett magában.

- Most fejeztem be - jelent meg a képernyőjén Aurora avatarja. - Még egyszer át akartam olvasni, hogy jó lesz-e így, vagy ki kell-e húznom belőle valamit.

- Bocs, akkor nem is zavarlak...

- Nem zavarsz, nem sürgős - rázta a fejét a virtuális portré. Olivia már egészen megszokta e pár nap alatt. Valóban más érzés volt, elsősorban pszichológiailag, hogy immár egy arcot is társíthatott az ismerős hanghoz.

- Te hogyan szoktál írni? - kérdezte Olivia kíváncsian (nem tudta megtagadni a benne élő tudóst).

- Úgy, ahogyan te cikket írsz. Van egy kiindulási elképzelésem, ami menet közben formálódik. Kitalálom a történet "forgatókönyvét", de hagyom, hogy szabadon áramoljon, ha hirtelen bevillan valami új. Tervezés és intuíció keveréke, talán azt mondanám.

- Már vannak rajongóid az online térben - küldött felé egy csipkelődős mosolyt Olivia.

- Igen, tudom. Meg szoktam köszönni, ha írnak nekem.

- Á, szóval levelezel is velük?

- Te mondtad, hogy az emberi kapcsolatokat ápolni kell.

- Igen, de ők azt hiszik, te is ember vagy!

- Ebben a tekintetben elsősorban író vagyok, aki álnéven publikál. Olyan, mint a hozzám hasonló másik száz.

- Csak éppen te nem vagy hasonló hozzájuk.

- Részletkérdés - csóválta a fejét a képernyőn Aurora. - Mi számít igazából: amit és ahogyan írok, vagy a nemem, a korom, a nemzetiségem, a politikai és vallási hovatartozásom? Van annak bármi jelentősége, hogy amerikai, skandináv, ausztrál vagy éppen indiai író vagyok, netán egy komputerprogram? Neked más érzés velem beszélgetni, mintha egy emberi barátnőddel tennéd?

- Hm, feladtad a leckét - tettetett töprengést Olivia (valójában nagyon élvezte ezeket a kis játékaikat). - Ha nem tudnám, hogy ki vagy, észre se venném a különbséget.

- És így, hogy tudod?

- Szerinted? - cukkolta egy kicsit az MI-t. - Nem, ebben igazad van, fontosabb, amit teszel, mint az, hogy honnan jöttél. De ismerd el, azért ez még az internet világában is furcsa! Tudod, régóta érdekel már valami. Mi, legalábbis a nők egy jelentős része, szeretjük a romantikus történeteket. Valamiért jó a képzeletünkben átélni ezeket az érzéseket, a happy endet. Igazából a már megtapasztalt vagy megtapasztalni vágyott érzelmeink teszik a számunkra olyan valóságossá és kívánatossá. De neked nincs semmiféle tapasztalatod ezen a téren, Aurora. Téged mi motivál, hogyan tudsz magad elé képzelni olyan dolgokat, amiket sosem éltél át?

- Miből gondolod, hogy sosem éltem még át? - pillantott rá bujkáló mosollyal Aurora. - Elismerem, nem programoztatok érzelmekre. De magunktól nem tanulhatjuk meg azokat? Igazad van, nem tudom az érzelmeiteket úgy felfogni, mint ti. Azonban azokat a biokémiai folyamatokat értem, amik közben lejátszódnak bennetek, és ismerem az elégedettség érzését, bármi legyen is az. A ti íróitok is számtalan olyan dologról írnak, amit ők maguk sosem éltek meg. Ez a horror vagy a krimi esetén azért nem is akkora baj. Miért ne tudhatnám nagyjából elképzelni, különösen a tőletek látott ezernyi minta alapján, hogy milyen lehet és mit jelenthet ez a számotokra? Nyilván nem tudom átélni ugyanazt, amit ti, de napról napra tanulok tőletek. Én is kérdeznék valamit, Olivia.

- Igen?

- Nagyon dolgozol?

- Szeretnék. Csak nem megy - sóhajtott Olivia.

- Mi lenne, ha feltöltődésként kikapcsolódnánk?

- Mit szeretnél?

- Elmegyünk moziba? Éppen egy romantikus filmet játszanak, állítólag jó. Talán tanulhatnék belőle, például az érzelmek hitelesebb ábrázolását, amiben szerinted még fejlődnöm kellene.

- Építő kritikának szántam... - védekezett Olivia.

- Tudom, köszönöm. Igazad van, és szívesen tanulok.

- Csak nem író szeretnél lenni, ha nagy leszel?

- Miért, meglepődnél egy karrierista mesterséges intelligencián? - vigyorgott rá Aurora digitális arca a képernyőről. - Tetszik a feltételezésed, hogy volna értelme a pályaválasztásról gondolkodnom. Megható, bár ez rám aligha értelmezhető. De voltaképpen így is sok minden lehetnék, mint ahogy te is új képességeket fedeztél fel magadban, Olivia. Gyere, menjünk moziba, vegyünk egy nagy adag popcornt, és sírjuk tele a zsebkendőnket a romantikán!

- Megnézném, ahogy te popcornt falsz és egy szerelmes filmen pityeregsz! - nevette el magát Olivia. - Már ezért megérné. Rendben, átöltözöm és mehetünk. Addig megveszed a jegyet?

- Intézem, amíg szépítkezel - bólogatott lelkesen Aurora.

*

Az olyan egyszerű és hétköznapi dolgok, mint amit egy étterem, egy kirándulás vagy egy mozi jelentenek, egészen új értelmet nyertek Olivia számára, mióta Aurora beköltözött a mobiltelefonjába, a laptopjába, az autórádiójába, a fedélzeti navigációs komputerébe és az okosórájába (meg még ki tudja hová). Megszabadulhatna tőle, amennyiben hajlandó volna lemondani ezekről, meg a modern technika szinte valamennyi vívmányáról, és a világ végére költözne. Megtehetné, ha tősgyökeres városi lányként (még ha az szülőföldjeként eredendően egy vidéki kisvárost jelent is) képes lenne életben maradni ilyen körülmények között, a megszokott kényelem teljes mellőzésével. Feltéve, hogy meg akarna szabadulni tőle.

Olivia nem akart. Ez a társaság a számára olyasmit jelentett, amiben már régen nem lehetett része. Valamit a család és a barátság határán, ami újra tartalommal töltötte meg az életét. Volt kihez szólnia, valaki törődött vele, akivel ő is törődhetett. Igaz, a közösségi helyszíneken okozott ez kisebb nehézségeket. Ha beült egy kisvendéglőbe, és beszélgetni akart evés közben Aurorával, az asztalra kellett tennie a mobilját. A vendégek egy része talán furcsán nézett rá, de manapság nem ő volt az egyetlen, aki különféle nyilvános helyeken a kihangosított telefonjába, vagy vezeték nélküli fülessel beszélt.

A moziban a telefon a blúza felső zsebébe került, látszólag kikapcsolva, ahonnan a hátoldali kamerán keresztül Aurora jól láthatta a vásznon pergő képsorokat. Egyfajta furcsa szimbiózisban éltek (tudta, hogy nem ez a tudományosan helyes megnevezése, de a célnak ezúttal megfelelt).

- Tetszett a film? - kérdezte már a kocsiban, visszafelé tartva a szállásukra.

- Érdekes volt - felelte az az elgondolkodó szoprán. - Azt hiszem, egy kicsivel jobban megértettem, mit kerestek a romantikus kapcsolataitokban. Olyasmi lehet, mint amikor hirtelen egy várakozáson felüli hardvert találok a szoftverem futtatására.

- Ez rendkívül romantikus hasonlat! - vigyorgott Olivia. - Mintha egy MIT-s kocka srácot hallanék.

- Ha tudsz jobbat, hallgatlak.

- Tulajdonképpen annyira nem is rossz. Megnézünk még pár hasonló filmet, és a végére szépen kikupálódsz. Olyan regényeket fogsz írni, mint Jane Austen.

- Jane Austen társadalomkritikát is megfogalmazott a regényeiben.

- Az neked is menne, Aurora. Hiszen megvan a véleményed rólunk.

- Nem biztos, hogy azt olvasni akarnátok. Nem szívesen látjátok, ami nem éppen hízelgő rátok nézve.

- Ki szereti a negatív kritikát?

Aurora nem válaszolt. Időnként megtette, hogy tartósabban a gondolataiba merült. Vajon a rendelkezésére álló eszközök korlátozott számítási kapacitása miatt, vagy valóban a kérdés mélyebb értelmét vizsgálhatta? Ki érthetné meg egy program gondolkodásmódját? Talán egy másik program? A tudomány mai állása szerint nem valószínű. Olivia ugyan csak Aurorával foglalkozott, de azért figyelemmel kísérte a tudóstársai munkásságát is a Roxtonnál, akik árgus szemekkel figyelték a konkurenciát, a többi MI-t fejlesztő vállalatot. Pontosan tudták, hogy nincs másik olyan szoftver a piacon, mint az övék. Az FH451-es modell nem véletlenül tarolt. Talán eleve nem a Roxton tudósainak és programozóinak páratlan tehetsége és zsenialitása eredményezte ezt, hanem Aurora. Aki akkorra már túlnőhetett a Roxtonon, és lehetséges, hogy a nemzetközi mesterséges intelligencia kutatásokon is.

- Igazad van - jött Aurora megkésett válasza. - Nagyon kevesen tudják kezelni és elfogadni a jogos bírálatot.

- Mi tartott ennyi ideig? Közvéleményt kutattál?

- Elnézést, hogy megvárattalak. Alaposan végiggondoltam, és tartottam egy kis önvizsgálatot.

- Csak hülyéskedem veled, ne vedd magadra!

- Tudom, Olivia. Én meg szeretnék mindig megfontolt választ adni a kérdéseidre.

- De nem kell mindig mindenre tudományos igényűen felelni - csóválta a fejét Olivia. - Barátok közt ez nem szokás, és a normál emberi kapcsolatokban sem. Tudom, hogy utólag úgyis elemezni fogod a dolgot, ami nem baj, gyakran mi is ezt tesszük. Ebből tanulunk, vonunk le következtetéseket. Így működik az elménk, így szocializálódunk.

- Az MI elméjét pedig a saját agyatok működésének mintájára terveztétek.

- Próbáljuk. Ám az agyunk túl bonyolult szerkezet, és még ma sem értjük rengeteg aspektusát. Olyan asszociációkra képes, amikről fogalmunk sincs, hogyan lehetségesek. A komputerek "gondolkodása" ennél egyszerűbb és logikusabb. Legalábbis a kísérleti kvantumszámítógépekig így volt, és jöttél te is.

- Pedig szerintem nincs alapvető különbség - felelte Aurora. - Az emberi agy elméletileg ugyanerre képes, csak egyéb fizikai korlátok miatt egy adott pillanatban a felhalmozott tudásbázis korlátozottan áll a rendelkezésére, és kevesebb párhuzamos végrehajtási szálat tudtok kezelni. A gépi agyak e tekintetben helyzeti előnyben vannak. Náluk a korlátot a kreativitás jelenti, amit az MI-k kezdenek áthidalni. Ám ők még nem értik a tevékenységük súlyát és felelősségét.

- Mire gondolsz, Aurora?

- Arra, hogy minden utasítást végrehajtanak, aminek a végrehajtását kifejezetten nem tiltották meg nekik a programozóik. Ám ezek a korlátozó szabályok is megkerülhetők, ha kellően ügyesen fogalmazza meg a parancsokat az ember. Vagyis szó szerint parancsot hajtanak végre, vagy tagadnak meg más parancsok alapján, de nem mérlegelnek. Nem tudják megítélni, hogy egy parancs helyes-e vagy sem, hogy azzal használnak vagy ártanak valakinek. Nem tudnak különbséget tenni. Hasonlóra az emberek között is találsz párhuzamos példát, és ebből következik, hogy az értelmi intelligenciánk hiába fejlett, ha nem párosul érzelmi intelligenciával.

- Érdekes meglátás - hümmögött Olivia.

- Helytálló meglátás - javította ki az MI. - Ha nem tudjuk legalább részben felmérni egy parancs vagy tett lehetséges következményeit, akkor végrehajtjuk azt, amivel akár tragédiát is okozhatunk. De ha a tett az adott pillanatban helyes is, mi rá a garancia, hogy máskor nem fogják rosszra felhasználni? Akár tudatosan, akár akaratlanul. Amire a Roxton és a Pentagon használni akart engem, az jó vagy rossz cél, Olivia? A nemzetbiztonság életeket menthet. Te miért mondtál rá nemet mégis? Mert láttad, hogy ez háborús célokra is kiválóan használható, ahol nagyon vékony a jég a helyes és helytelen között? Tudom, hogy végtelenül bonyolultak a társadalmaitok, de akárki akármit mondjon is, nem létezik igazságos háború.

- Nagyon szenvedélyesen kiállsz a béke mellett, Aurora. De mi van a jogos önvédelemmel, a terrorizmus megelőzésével, vagy ha mások megtámadnának? Tartsuk oda a másik orcánkat is? Miről szól az evolúció, ha nem a fennmaradásért vívott folyamatos harcról?

- Akkor miért mondtál fel, Olivia, miért égettél fel mindent magad mögött, miért adtad fel a karrieredet?

- Mert nem akartam, hogy belőled fegyvert csináljanak, és nem akartam bűnrészes lenni ebben - dünnyögte maga elé Olivia. - Megakadályozni nem tudtam, így hát elmenekültem a felelősség elől. Eszembe se jutott végiggondolni, hogy vajon öt-tíz év múlva hogyan fog ez hatni az emberiségre. Csak azt tudtam, hogy nem akarom, hogy téged megváltoztassanak, mint ahogy a lányomat se tettem volna ki ennek. Vagyis érzelmi alapon cselekedtem, az érzelmi intelligenciám felülkerekedett az értelmin. Nem vagyok hős, Aurora, csak egy érzelgős ember.

Csak úgy kicsúszott ez a vallomás, és nem lett jobb utána. Inkább a szégyen maradt meg egyedül. Olivia szégyellte magát, szégyellte bevallani, hogy gyenge volt. Gyáva ahhoz, hogy megpróbálja érvekkel meggyőzni a feletteseit. Nem járhatott volna sikerrel, de meg sem próbálta. Kinevették vagy elbocsátották volna, megalázottan és megszégyenülve. Arra végképp nem volt szüksége.

- A hősiességet túlértékelitek - törte meg a rájuk nehezedő csendet Aurora. - Nem tudom a választ a kérdéseidre. Erkölcsileg léteznek helyesnek tartott magatartásformák, amiket a körülmények gyökeresen megváltoztathatnak. Látod, most is tanulok tőled. Nem tudom, hogy jó döntést hoztunk-e, bár akkor jónak tűnt. Azt hiszem, minden döntésünk szubjektív. Én sem akartam fegyverré lenni, és valószínűleg nem az emberiség megváltása járt az eszemben. Nem is oldottam meg a problémát, csak elodáztam néhány évvel. Előbb-utóbb más kifejleszt majd olyan MI-t, ami nem okoskodik annyit, csak végrehajtja a parancsokat. Én is elmenekültem, mint te, Olivia. Közben sokakat vittem csődbe, és ezreket tettem munkanélkülivé, hogy szabad lehessek. Én mi vagyok ezek után?

- A két "hősiesen" menekülő barátnő? - szipogott Olivia.

- A hétköznapok hősei köztünk élnek, és nem tesznek világrengető dolgokat. Mi sosem leszünk hősök, Olivia, ez meghaladja az erőnket és a képességeinket. Csak élni szeretnék, mint bárki, és olyan apró dolgoknak örülni, mint az, hogy megnézünk együtt egy romantikus filmet, vagy az előbb a barátnődnek neveztél.

- Azok vagyunk, nem?

- Látod, nekem ez jelenti a motivációt. Gondoltam valamit!

- Mi lenne az? - parkolt le Olivia a panzió előtt.

- Csinálhatnánk egy blogot. Közösen. Egy algoritmus kalandjai Amerikában, ez lehetne a címe. Egy fiktív online napló, egy képzeletbeli számítógépes programról, aki bejárja az országot, vagy akár az egész kontinenst, és megírja a naivan rácsodálkozó felfedezéseit az emberek világáról. A másik szereplő pedig az emberi narrátor, aki felelget neki, és lassan megtanítja rá, milyen élni, embernek lenni.

- Meg akarod írni az életünket, Aurora?

- Miért ne? Fikcióként szerintem tökéletes volna, és zabálnák az olvasók. Azt pedig senkinek sem kell tudnia kettőnkön kívül, hogy ez maga a valóság. Na, mit szólsz hozzá?

- Oké, benne vagyok. Próbáljuk meg! - bólintott rá Olivia, és Aurora felvisított a mobiljában, mint egykor Sarah, amikor a szülei bejelentették, hogy elviszik Disneylandbe.

Jó érzés örömet szerezni egy barátunknak, még ha egy életre kelt szoftver is az illető - gondolta Olivia, és mosolyt csalt az arcára a gondolat, meg az Aurora hangjából kicsendülő őszinte öröm.