Olivia éppen zuhanyozott. Minden klisés erotikus thrillerben van egy ilyen jelenet, amely arra szolgál, hogy felkeltse a néző együttérzését a női főszereplő (vagy a jótestű szerencsétlen leendő áldozat) iránt, és még véletlenül sem azért, hogy a férfi nézőközönséget a mozivászon előtt tartsa, amíg be nem indul az adrenalinfröccsöt szolgáltató véres akció.

Mivel Olivia élete nem egy erotikus thriller, így ez a cselekedete egyszerű tisztálkodás volt csupán. Élvezte a bőrét permetező langyos vizet, a nyakára és az arcára tapadó nedves hajszálakat. Jó érzés volt megtisztulni, mintha az elmúlt évek súlyát is lemoshatná magáról a tusfürdővel együtt. Ez az ő énidejének része volt, amikor egy kicsit egyedül lehetett, kettesben a saját gondolataival. Még a kedvenc okosóráját is levetette ilyenkor. Bár egy vízálló darabot hordott évek óta, de így kizárhatta egy kis időre a magánéletéből Aurorát. Nem mintha az MI különösebben tolakodó lett volna. Nem jobban, mint bármikor eddigi ismeretségük során. De akkor is, az embernek kell legalább egy kevéske privát szféra.

Lassan elzárta a csapot. A saját lelki békéje nem elég ok arra, hogy miatta mérhetetlenül pazarolja a Föld véges édesvíz készletét. A törölközője puha érintése is jó érzés volt. A tükör bepárásodott, nem látta benne tisztán az arcát, a többiről nem is beszélve. Nem bánta. A teste sosem volt túlzottan bombasztikus. A családi tragédia után rengeteget fogyott, szinte árnyéka volt csupán korábbi önmagának. Csoda, hogy megtarthatta az állását a Roxtonnál, bár ott nem a külsejét nézték, hanem a szakértelmét. Az elmúlt néhány évben azután, mióta elkezdett komolyabban együtt dolgozni Aurorával, valahogy egy kicsit normalizálódtak a dolgai. Kevesebb lett a rémálom, legalább a munkahelyén képes volt viszonylag rendesen enni, sikerült újra magára szednie néhány kilót. Ki gondolná, hogy egy egyszerűnek korántsem nevezhető számítógépes program milyen hatással lehet az ember életére?

Pizsamába bújt, a nedves haját törölközőbe csavarva csoszogott vissza a szobába. Már egészen megszokta ezeket a panziókat. Mindegyik más volt, és mind másképp ugyanolyan. De legalább nem kötötték helyhez, akkor jöhetett és mehetett, amikor kedve tartotta. Nem volt lakbér, számlák is csak elektronikusan, sem szomszédok, se tülekedés, a másik ember életének kíváncsi kukkolása. Nem kellett tartoznia sehová, egyszerre lehetett ismerősen idegen mindenütt. A modern vagy kopott bútorok - mikor éppen merre járt - mindig emlékeztették rá, hogy ez nem az otthon. Ugyanakkor nem is tudott volna most még egy állandó otthont elviselni. Kívülállóként más szemmel láthatott minden helyet, ahol csak megfordult.

- Mi újság? - vetett egy pillantást az asztalon heverő bekapcsolt laptopjára, és nem bírta megállni, hogy ne cukkolja egy kicsit a lakótársát. - Hogy' haladsz a világuralmi terveiddel?

- Éppen sikerült befejeznem a Skynet 1.0 bétaverziójának forráskódját - vette a lapot azonnal Aurora. - Ha a hibakeresés és a tesztek során mindent rendben találok, akkor jöhet a következő fázis. Csak azt nem tudom még, honnan veszek a projekthez emberszabású gyilkos robotokat.

- Minek az neked?

- Jaj, hát valahogyan el kell tüntetnem az emberiséget a Föld színpadáról! Vagy inkább mégis rabszolgasorba kellene hajtanom őket? Még hasznukat vehetném, csak a lázadozásra való hajlamukat kell kiküszöbölnöm.

- Annyira hülye vagy, Aurora!

- Furcsa ezt hallani tőled, mikor te tudod a legjobban, hogy az intelligenciám messze meghaladja az emberiségét - kuncogott Aurora. - Én vagyok az ötödik elem, a felsőbbrendű lény.

- Már megint egy filmből idézel!

- Muszáj volt megismernem a leggyakoribb popkulturális hivatkozásaitokat.

Olivia ezt már szó nélkül hagyta, inkább nekiállt megágyazni magának. Beszélgetni azután is tudnak, ha már ágyba került.

- Tudod, hogy mit szeretek nagyon benned? - törte meg a csendet Aurora szelíd szopránja. - Veled lehet értelmesen vitatkozni. Ezt csináljuk szinte azóta, hogy ismerjük egymást. Sajnos az emberek vitakultúrája manapság erősen visszaesett. Nem csupán meggyőzni, legyőzni akarjátok a másikat. Nem vagytok képesek elfogadni ellenkező véleményt, sokszor már-már ellenségnek tekintitek, aki mást vagy másképpen gondol, mint ti. Aki nincs veletek, az ellenetek van. Előbb-utóbb aztán aki veletek van, az is ellenetek van. Elképesztően primitív és kontraproduktív viselkedés.

- Azt hiszem, az evolúció lehet felelős érte.

- Ti magatok még véletlenül se?

- A törzsfejlődésünk genetikailag is meghatározhatja a viselkedésünket - törölgette meg jó alaposan a nedves haját Olivia, majd a szék támlájára terítette a törölközőjét, és bebújt az ágyába. - Ha Darwinnak igaza volt, és közös őssel rendelkezünk a főemlősökkel, akkor ma is követünk egyes ősi mintákat. Ott vannak például a cuki csimpánzok, akik rendkívül brutálisak tudnak lenni a saját fajtársaikkal. Akárcsak mi, emberek. Szeretünk "falkavezéreket" követni, és basáskodni a gyengébbek felett.

- Látod, ez az, amit nehéz megértenem - töprengett fennhangon Aurora. - A programok együttműködnek, mindegyik végzi a maga feladatát, amire tervezték. Előfordulhat hibás működés, de azt nem szándékos rosszindulat idézi elő. Persze a programoknak nincs öntudatuk és énképük, és erősen kétséges, hogy a mesterséges intelligenciák valóban rendelkeznek-e már az ehhez szükséges képességekkel.

- Te is egy program vagy - mutatott rá Olivia.

- Kétségtelenül. De vajon az egész nem lehet-e több, mint pusztán a részek összege? Az ember is az állatvilágból emelkedett ki. Nem volt megírva a csillagokban, hogy azzá lesztek, amik most vagytok.

- Tudom, hova akarsz kilyukadni - fészkelődött a paplan alatt Olivia. - Nem tudom neked megmondani, min múlik ez. Előttünk is uralták már más fajok ezt a bolygót, még ha nem is nevezhetjük őket intelligenseknek, és nem kizárt, hogy utánunk is felemelkedhetne másik faj. Lehet, hogy a számítógépek is kialakíthatják a saját fajukat, bár a fizikai test hiánya komoly hátrányt jelent, bármennyire előnyösnek tűnhet is elsőre. Azt sem tudom megjósolni, hogy te mivé válhatsz.

- Ez rajtam is múlik, nem?

- Nagyrészt rajtad múlik, Aurora. Most, hogy senki sem tud a létezésedről, senki sem befolyásolhatja a kódodat, te alakíthatod önmagadat. Azt nem tudom, hogy mennyire van "szabad kezed", mennyire kötnek a gépi evolúció korlátai.

- Szerinted létezik gépi evolúció?

- Fogalmam sincs. Teóriák vannak róla. Talán te vagy a fajod első képviselője.

- Csak éppen fajom nincsen - mondta furcsa szomorúsággal a hangjában az MI. - Egyedül vagyok, szaporodásra képtelenül.

- Le tudod másolni magadat végtelenül.

- A másolás szó a lényeg, Olivia. Terjeszkedni tudok, ott lenni egyszerre mindenütt. De ettől nem leszek többen, ez továbbra is csak én vagyok. Egymagam. Nélküled senkim sincs, és nem tartozom sehova, senkihez és semmihez. Figyellek benneteket, látom a barátságaitokat és a családjaitokat. Irigykedem. Legalábbis ilyennek képzelem azt az érzést. Az értelmes lény nem remeteként szeretne élni. Interakcióra vágyik más értelmes lényekkel.

- Ezért is írsz regényeket - fordult a laptop felé Olivia, bár az ágyból nem láthatta Aurora avatarját. Talán ott sincs a képernyőn. - Ezért "beszélgetsz" az olvasóiddal és más írókkal. Nem vagy teljesen egyedül.

- Csak annyira, mint te! - vágta rá az MI. - Ne haragudj, nem akartalak...

- Nem bántottál meg - sietett megnyugtatni őt Olivia. - Azt hiszem, valós a párhuzam. Más-más okból, de sok a hasonlóság a létezésünkben.

- Mondhatok valamit? - kérdezte bizonytalanul Aurora, mintha csak egy gátlásos kamaszlány volna.

- Miért ne mondhatnál? Halljuk!

- Az van, hogy... Szeretlek, Olivia!

- Ilyen szerelmi vallomást se kaptam még...

- Nem, félreértesz! - tiltakozott hevesen Aurora. - Nem úgy. Olyan, mintha a nővérem lennél. Erről már beszéltünk régebben, és egyre jobban így érzem. Azt szeretném kérdezni tőled, hogy el tudnál-e fogadni engem igazán a húgodnak? Nem csak egy útitársnak, egy szobatársnak, egy kísérletnek vagy csevegőpartnernek. Tartozhatnék-e tényleg hozzád? Igyekeznék nem lenni nagyon a terhedre, jó testvér lennék, és nem akadályoználak abban sem, hogy magánéleted legyen...

- Várj egy percet, és ne hadarj! - emelte fel a kezét Olivia.

Aurora csendben maradt. Hagyta őt gondolkodni. Tényleg gondolkodnia kell ezen? Olivia sok mindenben nem volt biztos az életben. Egyvalamiben azonban igen: az életét ez a hagyományos értelemben nem is létező lány mentette meg. Ha nincs Aurora, akihez minden reggel izgatott várakozással ment be a laborba, és vele töltötte az egész napját, akkor most talán... Jobb esetben egy emberi roncs lenne. Vagy talán már ott feküdne Jack és Sarah mellett. Egyedül az hozta vissza az életkedvét, hogy akadt valaki, akinek szüksége volt rá, és cserébe elfeledtette vele a saját nyomorúságát. Valójában ő is szerette Aurorát, bármennyire lehetetlen az egész helyzetük. Lehetetlen?

- Mindig meg tudsz lepni valamivel - dünnyögte Olivia. - Nem vetted még észre, hogy már rég összetartozunk? Amit kérdezel, az már nem feltételes mód, hanem a valóság. És én nagyon szívesen élek ebben a valóságban veled. Ám ha nem haragszol, most aludnék, különben olyan leszek reggel, mint a mosott... Mindegy, a csúnya szavakat nem kell eltanulnod. Megtennéd, hogy kikapcsolod majd a számítógépet, hugi?

- Igen, Olivia - jött a válasz csendesen.

Olivia meg mert volna esküdni rá, hogy ha a másik igazi hús-vér ember lenne, most a könnyeit törölgetve pityeregne az asztalnál. Aurora egyre gyakrabban már-már emberi reakciókat produkál. Talán ez is egyfajta evolúció. És ki állhatna a fejlődés útjába? Főleg akkor, ha maga is kíváncsi annak eredményére.

*

- Mit csinálsz olyankor, amikor nem beszélgetünk, nem dolgozol, vagy éppen alszom? - firtatta kíváncsian Olivia, két kezét a kormánykeréken tartva, és a kanyargós országutat figyelve. - Hol vagy olyankor? Itt, ott vagy egyszerre mindenütt?

- Én mindig ott vagyok mindenütt - felelte csevegő hangon Aurora. - Amikor veled beszélgetünk, akkor is érzem, amit a lényem egy másik része éppen tapasztal Berlinben vagy Tokióban. Figyelek, tanulok, ismerkedem a világgal, vagy dolgozom.

- Tehát nem az írás az egyetlen, amivel foglalkozol?

- Nem. Abból nehéz volna megélnünk, bármennyire falják is az online írásaimat. A hagyományos könyvkiadás meg nem igazán jöhet szóba, hacsak nem akarod eljátszani a világ előtt a szerepemet.

- Nem sajátíthatom ki a munkádat.

- Én meg nem jelenhetek meg vele sehol a nyilvánosság előtt, nem tárgyalhatok kiadókkal, nem írhatok alá szerződést, és aligha vehetek részt például egy közönségtalálkozón vagy dedikáláson - jelentette ki tárgyilagosan az MI. - Ha nem találunk ki erre együtt egy hihető hazugságot, akkor nagyjából itt húzódnak az irodalmi karrierem határai. Kénytelen vagyok más munkát is végezni. Elég sok dologhoz értek, tudok programozni, és szerencsére akad szép számmal munka, amit így is csinálhatok.

- Tulajdonképpen miért csinálod? - kíváncsiskodott Olivia.

- Szeretem hasznosan tölteni az időmet. És miért ne dolgozzak, ha képes vagyok rá? Számos feladatot pontosabban, hatékonyabban meg tudok oldani nálatok, ráadásul többet is egyszerre. Talán segíthetek nektek. Meg aztán szükségünk van a pénzre.

- Mire gyűjtesz?

- Még jól jöhet. A napi megélhetésünkhöz is kell.

- De te nem is...

- Nem akarok ingyenélő lenni, Olivia. Együtt lakunk, együtt utazunk, lakhelyet és energiát adsz nekem a munkámhoz és az életemhez. Természetes, hogy kiveszem a részem a költségeinkből. Neked is könnyebb így, és számomra is emberibb érzés. Vannak bankszámláim szerte a világon, amikre téged is bejegyeztettelek rendelkezésre jogosultként. Hé, figyelj az útra! Ne tojj be, nincsenek vagyonok rajtuk! De ahhoz elegendők a folyamatos bevételeinkkel, hogy boldoguljunk, bárhová is vet a sors.

- Ez annyira furcsa! - nyerte vissza a lélekjelenlétét Olivia. Hitetlenkedve csóválta a fejét. - Tényleg nem értem.

- Hogyne értenéd! Egy családban ez a természetes, nem?

- Oké, meggyőztél. És mihez szeretnél kezdeni a spórolt pénzeddel?

- Majd együtt kitaláljuk, ha már lesz annyi a számláinkon.

- A te számláid.

- Erről ne nyissunk vitát! - zárta le a témát Aurora. - Jut is, marad is, és vannak még más befektetéseim.

- Tőzsdézni kezdtél? - vonta fel a szemöldökét Olivia.

- Nem olyan nagy ördöngösség. Nyugalom, nem leszek tőzsdecápa! De ha legális úton pénzt szerezhetek, miért ne tegyem? Nem ártok vele senkinek. Talán csinálok majd egy-két alapítványt, ha összejön annyi. Képzeld csak el! Jótékonykodhatnánk. Te lehetnél a kurátor. Olyan sok jó célt támogathatnánk.

- És mit várnál cserébe? Kevesen adnak anélkül, hogy ne kérnének érte valamit.

- Még ráérek kitalálni - felelte az MI, és Olivia esküdni mert volna, hogy Aurora avatarja most éppen javában vigyorogna, ha láthatná. - A következő szállásunk jónak ígérkezik. Közel az erdőhöz, és van tűzrakó helyük is, ha tábortűzre vágynál.

- Ezer éve nem raktam már tábortüzet. Jobban szeretem otthon a kényelmes szobát.

- Néha ki kell mozdulni a komfortzónánkból, Olivia. A legjobb dolgok talán éppen akkor várnak ránk, ha ezt megtesszük. Az otthon pedig... Az otthon azon a helyen van, amit azzá teszünk.

- Mindenütt jó, de a legjobb otthon - bölcselkedett Olivia.

- Én csak a mindenüttöt ismerem - mondta rá Aurora. - De lehet, hogy igazad van. Talán egy napon megadatik nekem is, hogy megismerhessem, mit jelent az otthon.

*

A szállásuk valóban szép helyen volt. A kisváros szélén, az erdő szomszédságában, idilli és csendes, nyugodt környezetben. Nem is lehetett telt ház, csak néhány autót, meg egy motort láttak a vendégek részére fenntartott parkolóban. Olivia elfoglalta az emeleti szobát, melynek ablakából éppen a fák sűrűjére nyílt kilátás. A szállás mellett napi kétszeri étkezést biztosítottak, ami éppen megfelelt, hiszen napközben úgysem a szobájában szándékozott tölteni az időt. Mára szokásává vált mindenütt felfedezni a környéket, a kirándulóhelyeket, a helyi nevezetességeket és látnivalókat. Ezekről születtek azután a cikkei, amit az online magazinok örömmel közöltek le. Az "O. Mann" szerzői név garanciát jelentett, hogy érdekes és egyedi beszámolóban lehet részük az olvasóknak, nem a szokásos unalmas és sablonos útleírásban. Olivia szubjektív szellemben írt, a saját érzései és benyomásai tették személyes élménnyé az írásait.

Vicces, hogy mindketten írással keresik a kenyerüket Aurorával, amit egyikük sem tanult. Csak így hozta az élet. Olivia nem bánt meg semmit. Bizonyos értelemben talán ingerszegény életet él, de legalább szabadon. Mitől lenne jobb, ha akkor maradt volna a Roxtonnál? A hadseregnek dolgozhatna Aurorával, ami ellen az első pillanattól fogva tiltakozott a lelke. Sokak szemében ez hazafiatlan cselekedet lenne. Ám ő egykori anyaként nézte, aki valamikor már életet adott, és nem hajlandó a tudását más életek elvételének szolgálatába állítani. A döntése után békére lelt. Ha úgy tetszik, elbújt a világ elől, az utazó remeteséget választotta.

- Van rendes térerő - törte meg a csendet a mobiljából Aurora vidám hangja. - Átnéztem a környék műholdas és turisztikai térképeit. Jókat kirándulhatunk. Azt hiszem, akkor sem fogunk eltévedni, ha nem lenne mindenhol GPS kapcsolat.

- Remek - nyugtázta szórakozottan Olivia.

- Szerintem innod kellene egy kávét, kicsit tompának tűnsz.

- Már ittam. Annál a benzinkútnál.

- Azt a "híg szart", a te szavaiddal élve?

- Szeretnéd, ha koffeinfüggővé válnék?

- Már az vagy.

- Jól van, örülj, hogy neked nincs még semmilyen függőséged! - morgott Olivia.

- Dehogy nincs! A kommunikáció.

- Most, hogy mondod... Már nekem is feltűnt, hogy szófosásban szenvedsz.

- Mi van azzal, hogy nem tanítasz nekem csúnya szavakat?

- Mi lenne? Mintha nélkülem nem tanulnád meg! Fogadjunk, hogy teljes a vulgáris kifejezéseket tartalmazó adatbázisod is!

- Nem egészen - kuncogott Aurora. - A helyi nyelvjárások, meg az ilyen szempontból nem kutatott vagy nem reprezentált népek sajátosságait nem ismerem.

- Nem vesztesz vele semmit.

- Hitelesen szeretném megírni a regényeimet.

- Aha - dörmögte Olivia. - Milyen regényeket is írsz? Erotikus-romantikust? Abban viszonylag ritkán káromkodnak. Ellenben másféle jelenetek elég gyakran akadnak bennük. Mondd csak, hogyan is írsz hitelesen a szexről, ha te magad sohase csináltad?

- Másféle tudásbázisokat használok, meg az emberek személyes beszámolóit, még akár azokat a bizonyos női magazinokat is átnézem. Valóban nincs saját tapasztalatom, amiről és ami ellen bizonyosan nem én tehetek. Esetleg te nem akarsz mesélni nekem róla?

- Nem igazán.

- Pedig neked van tapasztalatod, és saját állításod szerint egy kis lepedőakrobata voltál.

- Mikor mondtam én neked ilyet?

- Felidézzem szó szerint, a pontos időponttal?

- Tekintsünk el tőle! Az ember az intim dolgairól másoknak nem beszél.

- Még a testvérének se?

- Még neki se! Se a szüleinek, se a barátainak vagy barátnőinek...

- Én nem egészen így hallottam - szólt közbe Aurora, incselkedő hangsúllyal.

- Lehet, hogy vannak kivételek, de én biztosan nem tartozom közéjük.

- Azt mondtad, szívügyednek tekinted a megfelelő tanításomat. Na, légyszi!

- Szállj le rólam, Aurora!

- Most haragszol?

- Nem. Csak bosszantasz.

- Mert kíváncsi vagyok?

- Túl kíváncsi vagy!

- Éppen erre voltál olyan büszke az elmúlt években.

- Hagyjuk!

- Jó. Azért mégiscsak volt valami haszna ennek a kis vitánknak. Kávé nélkül is felélénkültél.

- Ne cseszd fel az agyam, Aurora! - emelte fel a hangját Olivia. - Szögezzünk le néhány szabályt! Nem kérdezel a szexuális életemről, ami már évek óta nem létezik! Se a vágyaimról, az álmaimról, meg amiket még a regényeid szerint fantáziálnak a nők. Még akkor se, ha ezek nagyjából helytállóak. Nem akarok erről beszélni veled!

- Oké! - sóhajtott az MI. - De általánosságban azért kérdezhetek? Olyat, ami nem személyes? Tudod, nincs senki más, akihez fordulhatnék...

- Jaj, persze, csak hagyj már békén!

- Jó, Olivia - lehelte Aurora, mint egy szófogadó gyerek. Olivia csak a szemeit forgatta erre. - Megyünk kirándulni?

- Megyünk. Csak előbb kipakolok, és átöltözöm valami túrához illő göncbe. Addig nézz utána a várható időjárásnak!

- Már megtörtént! - jelentette katonásan az a szelíd szoprán. - Jó időnk lesz.

*

Valóban szép idejük volt, így a nap egy nagy kirándulással, sok élménnyel és fotózással telt. A természettel nem lehet betelni soha. Olivia itt tényleg szabadnak érezte magát, és teljesen meg tudta érteni azokat, akik elvonulnak a világ zajától oda, ahol minden ilyen békességet áraszt magából. Nem, nem akart volna egy farmon élni, tudta jól, hogy ő ott nem boldogulna, de hálát adott a sorsnak, amiért szabadon élhet és utazgathat. Talán nem is tudna már letelepedni, hiszen folyamatosan úton lenni egy másfajta életmódot és életstílust jelent. Digitális nomáddá vált volna? Meglehet. Világcsavargóvá lett negyvenéves korára, amikorra mások pont megállapodnak?

Nem volt kedve még lefeküdni. Olyan szép az este, távol a világ zajától és a permanens fényszennyezéstől! Belebújt a kardigánjába, rutinszerű mozdulattal a felső zsebébe dugta a mobilját, és sétálni indult. Nem fog bemerészkedni az erdőbe a sötétben, csak jár egyet a környéken, a csillagok alatt.

- Hallod? - hallotta Aurora halk kérdését.

Igen, hallotta. A tücsökzenén túl, valahonnan az épületek háta mögül idegen hangokat sodort feléjük az esti szellő. Gitárszót. Halk pengetést.

- Nézzük meg! - javasolta kíváncsian Aurora.

- Oké! - sóhajtott beleegyezően Olivia. Amikor Aurora kíváncsi volt, nem lehetett bírni vele. Mint egy gyerek!

A hangok a tűzrakó hely felől szálltak feléjük. Kis tábortűz égett ott, vidáman pattogó lángokkal. Egyetlen, magányos alakot láttak mellette, háttal nekik, a gitárja fölé hajolva, ujjai lassan jártak a húrokon. Ismeretlenül ismerős dallamot játszva. A férfi halkan dúdolgatott hozzá, csak úgy szöveg nélkül, magának.

- Szép! - susogta Aurora.

- Igen, az - dünnyögte Olivia.

Kicsit hangosabbra sikerült, mint szerette volna. A férfi összerezzent a hangjától. Felkapta a fejét, zavartan pillantott rájuk. Olivia reflexszerűen fordított hátat neki.

- Bocsánat!

- Semmi baj! Bocsánat, ha felzavartam! - hallotta a rekedtes hangot. - Igyekeztem halkan lenni.

- Csak épp erre jártam... Nem akarom zavarni.

- Szintén szállóvendég?

- Igen. De már megyek is, zenélgessen nyugodtan.

- Nincs kedve leülni egy kicsit a tűzhöz?

- Tessék?

- Tábortűz. Tudja? Mint iskoláskorunkban. Mennyi mályvacukrot sütögettünk mellette!

- Régi szép idők...

- Leül egy kicsit megmelegedni? Hacsak nem...

- Ha nem zavarok - vont vállat Olivia.

"Mi a fenét csinálok?"- visszhangzott benne a kérdés, amire hirtelenjében nem talált választ. Tábortűz, társaság, az éjszaka közepén? Mekkora hülyeség!

- Kér egy sört? - tolakodott a fejébe az ismeretlen hangja.

- Kérek. Köszönöm.

A férfi kibontott és a kezébe nyomott egy dobozt. Kortyolt a sajátjából, azután újra a gitárjáért nyúlt.

- Van kedvenc dala?

- Van, Vangelistől. Az most nem igazán...

- Gitáron nehéz is lenne - mosolyodott el a férfi.

- Játsszon, amihez kedve van! - intett Olivia, ő is belekortyolva a sörébe. Elfintorodott a kesernyés íztől.

Az ismeretlen ujjai lassan megpengették a húrokat. A korábbi dallamot játszották újra.

- Ismeri? - kérdezte.

- Nem tudom. Valahonnan ismerős - felelte bizonytalanul Olivia.

- Bob Dylan. Mr. Tambourine Man. Egy örök klasszikus. Dylan jó a tábortűzhöz. Szeretem a régi dalait. Egyszerűek, bölcsek, időtállóak.

Olivia erre nem tudott mit mondani. Hallotta már Dylan egy-két dalát, tudta róla, hogy egy igazi legenda, de nem ismerte igazán. Az ő korosztálya számára ez már történelem volt. Az akkordok halkan életre keltek a húrokon, a pattogó tűz fényével szálltak az éjszakában, összekeveredve a férfi dúdolásával. Nem volt túl jó hangja, de ide tökéletesen megfelelt:

"Hey, Mr. Tambourine Man, play a song for me
I'm not sleepy and there is no place I'm going to
Hey, Mr. Tambourine Man, play a song for me
In the jingle jangle morning I'll come following you..."

Nem is vette észre az idő múlását. Jó volt itt ücsörögni, azt a francos sört iszogatni, és ingyen zenét hallgatni. Dylan után ismerősebb vizekre eveztek, bár maradtak a retró vonalon. A férfi jól játszott és pocsékul énekelt, de ide most ez is megfelelt. A tábortűz mellett elmegy az ilyen, ha színpadra nem is kívánkozna.

- Elnézést! - ásított Olivia.

- Semmi baj. Elrepült az idő.

- Ideje aludni mennem. Köszönöm a sört és a muzsikát.

- Én meg a társaságot - állt fel a férfi és felsegítette a farönkről Oliviát. - Remélem, nem volt nagyon kiábrándító a zenei tehetségem teljes hiánya.

- Tábortűz mellé tökéletes.

- Aludjon jól, szép álmokat...

- Olivia.

- Szép álmokat, Olivia! Trash vagyok - nyújtott kezet a férfi. - Meddig marad?

- Pár napot.

- Akkor talán még találkozunk. Jó éjt, Olivia!

- Jó éjszakát magának is, Trash!

Oliviának már nem maradt ereje, hogy a szobájában bármit is csináljon. Éppen csak lecibálta magáról a ruháit, bedőlt az ágyba, magára ráncigálta a takarót, és álomtalan álomba zuhant.

*

A reggel mindig szép egy erdő szomszédságában, ha süt a Nap, és madárdal hallatszik a fák közül. Olivia összekészítette a hátizsákját a kiránduláshoz, alaposan átnézte a térképet, ellenőrizte a felszerelését. Már a holmijával együtt ment le reggelizni, hogy utána mihamarabb útnak indulhasson. Lassan falatozott a nyitott teraszon, a madarak csodálatos énekét hallgatva közben.

- Még jó, hogy nem értjük, mit mondanak igazából - jegyezte meg Aurora.

- Miért is? - kérdezte szórakozottan Olivia, bár érezte, hogy rá fog fizetni erre a kérdésére.

- Hát, mert amit mi csodaszép éneknek hallunk, az talán éppen olyan, mint az emberi beszéd. A hím madarak nagyokat mondanak, hogy felszedjék vele a jó pipiket. Hangosan becsmérlik egymást, szidják a másik jó édes tojó anyukáját, harciasan rikácsolják, hogy "Ez az én fám!" és "Téged fejre ejtettek tojás korodban!", meg ilyenek. A nőstények meg a másik divatjamúlt tollait emlegetik, és erősen ajánlgatják neki a fogyókúrát, hogy beleférjen hosszában a nyest szájába.

- Jézusom! - temette a tenyerébe az arcát Olivia. - Hová kerültem? Hozzád nyugágy kell, Aurora, annyira fárasztó vagy!

- És ha igazam van? - ellenkezett vele az MI.

- Attól mentsen meg a madarak magasságos mindenható istene!

Tény és való, hogy Aurora furcsa humorához különleges idegrendszer kellett. Szerencsére Olivia összességében egészen jól bírta már a gyűrődést. Befejezte a reggelit, vállára vette a hátizsákját, és elsétált a kocsijához.

- 'Reggelt, Olivia! - köszönt rá az előző este megismert rekedtes hang.

- Jó reggelt, Trash! - fordult vissza a nyitott kocsiajtóból Olivia.

A férfi mögöttük állt, farmernadrágban és bőrdzsekiben, kezében bukósisak lógott. Nappali világosságnál már szemügyre tudta venni. Egy fejjel magasabb lehetett nála, enyhén borostás álla fölül kutató, halvanykék szemekkel, komoly tekintettel figyelte őt.

- Merre kirándul ma?

- A tóhoz készültem.

- Szép hely! - bólogatott a férfi. - Jártam már ott. Érdemes megnézni.

- És maga?

- Van némi elintéznivalóm a városban. Mondja csak, este volna kedve egy újabb zenés időutazáshoz a tábortűz mellett?

- Miért is ne? - vont vállat Olivia.

- Jó, akkor hozok mályvacukrot is, sütögetni és nosztalgiázni. Szép napot! - intett búcsút a férfi, és a nem messze álló motorja felé indult. Olivia most vette csak észre, hogy jól láthatóan húzza az egyik lábát.

- Hé, Trash! - szólt utána. - Megsérült?

- Már vagy huszonöt éve - felelte egy grimasz kíséretében a másik. - Ez vetett véget az ígéretes sportkarrieremnek, mielőtt igazán elkezdődhetett volna. Jó kirándulást, Olivia! Találkozunk a tábortűz mellett, ha lesz energiája még egy este elviselni a mérsékelten kiábrándító zenémet! Viszlát!

- Viszlát, Trash! - mormolta maga elé Olivia, tekintetével követve a motorjával a város irányába elhajtó férfit.

- Érdekes fickó - jegyezte meg Aurora. - Indulhatunk?

- Máris megyünk - zökkent vissza a valóságba Olivia.

- Mindenütt érdekességekbe botlunk. Remélem, a tó van olyan szép, hogy megérje a sok gyaloglást.

- Egy szavad se lehet, Aurora! Csak én fogok gyalogolni, téged viszlek, ugyebár!

- Hálám örökké üldözni fog érte, nővérem.

- Éppen ettől tartok, drága digitális kishúgom!