Ezt a kis írást egy versenyre írom, de remélem, hogy tetsuózeni fog nektek is.

Ebben a műben egy kis magyarázatott adok, hogy milyen is volt az éle ott, és milyen sérelmeket kaptam az ukránoktól és a "Magyaroktól" egyaránt. Későbbiekben majd azt is taglalom, hogy ki is az a "Magyar". Addig érd be annyival, hogy azt jelenti, hogy őszerinte "Ő" az igai magyar és ő mindent jobban tud, te pedig nem tudsz semmit a magyarságról. Ő pedig kérkedik a tudásával.

Megszólító, lekezelő és mérgelődő hangnemben íródott a mű, remélem, nem sértődik meg senki. Ha nem igaz rád, akkor csak képzeld el, az olyan embert, akinek szólhat.

Egy Kárpátaljai magyar levele, egy „Magyarnak"

Magyar vagyok a szó szűkebb és tágabb értelmében is. De nem ott születem ahol te. Én a Kárpátok lábánál születem, ott, ahol őseink átlépték a Vereckei hágót, ahol a Tisza születik, ott, ahol Zrínyi Ilona védte Munkács várát, ahol Rákóczi zászlókat bontott, ott, ahol Munkácsi első ecsetvonásait tette, ott, ahova csak lépek várak teremnek, én itt születem Magyarnak.

A magyarnyelvet a családom adta nekem, édesanyám altatódallal, apám féltő szavakkal, Nagyszüleim pedig száz, meg száz mesével, balladával. Lehet, hogy nem beszélek olyan szépen, olyan ékesen, mint te, de én is fennhangon éneklem a Himnuszt, ismerem a „Tavaszi szél vizet áraszt..." és még megannyi népdalt, tudom, hogy mi a különbség szeretet és szerelem között, sír és sír között. Úgyhogy ne merj engem „parasztul beszélőnek" nevezni, mert ezzel csak a mi csodálatos nyelvünkön ejtsz csorbát.

Azt állítod, nem vagyok magyar?

Akkor kijelentem, Magyar vagyok. Talán jobban, mint te. Neked nem kell elrejtened a mellkasodra tűzött kokárdádat, suttogva beszélned anyanyelvedet, meghajolnod más emberek előtt, csak azért mert magyar vagy! Nem kell titokban tanulnod hazád történelmét, neked nem skandálták, hogy „Kést a magyarok szívébe", neked nem kellett végig nézned azt, ahogy magyar lobogót égetnek! Téged nem gúnyoltak „Mágyárszke" vagy „Mágyár Kecske" gúnynevekkel, neked nem kell attól félned, hogy a rendőr megbüntet-e csak azért mert magyar vagy, nem kell többet fizetned az egyetemen, mert magyar vagy, nem kell attól tartanod, hogy megtiltják anyanyelveden való tanúlásod!

Nekem mind ezt el kellet tűrnöm kis gyermekkorom óta. Tudod mikor volt, amikor elsőnek szembesültem azzal, hogy mi meg vagyunk vetve szülőföldünkön? Hat. Hat éves voltam, amikor találkoztam a gyűlölettel és a megvetéssel.

A szüleim az orvoshoz vittek Munkácsra. Amikkor az orvos a szüleimmel beszélt, észrevettem, hogy nem értem mit mond az orvos. Apámat kérdeztem: "Az orvosbácsi nem tud beszélni?". Anyám megmered és csendre intett. Sose láttam ilyen megalázkodóan és szégyenkedően viselkedni. Az én Anyám, egy büszke és magabiztos asszony, aki bármire képes a gyermekeiért. Mi okozhatta ezt? Csak az után értettem meg, hogy megláttam az orvos mindent elsöprő, lenéző és megvető tekintetét. Egy szót mondott, de anyám még jobban meggörnyedtt, apámban pedig csak tovább szította a tűzett. „Mágyárszke". Csak ez az egy szó. Ott, akkor, 6 évesen, megtanultam milyen, ha szégyelled magad azért, mert szégyelled, hogy magyar vagy. Sőt akkor még azt se tudtam, mi az, hogy magyar, mi az, hogy ukrán. A falunk színmagyar, a szomszédos falú is, és az óvoda is ahová jártam. Apám a vizsgálat után mindent elmagyarázót és megkért rá, hogy ne beszéljek az orvosok előtt, mert az ukránok nem szeretik, hogyha magyarul beszélünk. Bólogattam, beleegyeztem, hogy nem szólalok meg, bár nem értettem miért, de amit az apám kér azt meg kel tennem. De attól még éveknek kellet elmúlnia, hogy megértsem miért, „Kuss!", a neved, ha magyar vagy.

Több mint öt év telt el, hogy újra megalázottnak érezzem magam amiatt, hogy magyar vagyok.

Mindig is szeretem, a matematikát. Ukrajnában minden ősszel megtartják, a legtöbb tantárgyból a tanulmányi versenyek járási fordulóját. Az iskolám csak egy Isten hata mögötti kis falusi iskola, ahol csak általános iskolai osztályok vannak, és nem mellesleg magyar tannyelvű. A magyar tannyelvű iskolák, ha magukat nem szerelik fel, az álamtól semmi segítséget nem kapnak. Azt hiszik, így lejjebb húzhatják a magyarok oktatását. A versenyen voltam, nagyon kevesen voltak magyarok. Amikor elkezdődött a verseny elém rakták az ukrán nyelvű verseny feladatsort. Érthetetlenül néztem a lapot, a többiek se értenek többet, mint én. Magamhoz hívtam a felügyelő tanárt, majd kinyögtem azt a mondatott, amit ilyenkor mondanom kell, de ez egyben az is, ami legjobban felhúzza őket. „ Já ne ruzumijes, Já pa uharszkéj" (fonetikusan leírva és lehet helytelenül is) ami annyit tesz, hogy „nem értem, magyar vagyok". A tanár nagyon dühtől és ordibálni kezdett, kvázi azt mondta, hogy milyen már az, hogy Ukrajnában élek és nem beszélek ukránul, de még követelem a fordítást. Hát bocs kedves ukrán anyanyelvű tanár, a kisebbség törvény kimondja, hogy van jogom a fordításhoz, és hogy tudnák ukránul, még csak 11 éves vagyok. Persze nem mondtam ki, mert ugye csak 11 éves jólnevelt gyerek vagyok, aki nem beszél vissza a felnőtteknek, de igazából, ahhoz kellet erő, hogy ne sírjam el magamat. Nagyon ijesztő tanár volt, nagy sportos, festet szőke, vastag sminkű kötözködő nő. Aztán látta, hogy mit tett, elém csapta a fordítást és le „mágyárszkézet". Hát annyi biztos, hogy nem sok kedvem volt ezután az ukrán tanulásához.

Az iskolában, alapból nehéz volt az ukrán, nem hogy még az ügyintézéskor. A szüleim, nem is tudnak ukránul, apám nem is tanult ukránul. Ők az oroszt beszélik. Én pedig rendkívül tehetségtelen voltam az ukrán terén. Úgyhogy, hatalmas meglepetés volt, amikor leérettségiztem ukránból, mind nekem, mind az osztálytársaimnak, mind a tanáromnak. Akárhogy is próbálkoztam, az ukrán egyáltalán nem ment, így középiskolában eldöntöttem, hogy Magyarországon tervezem a jövőmet.

Ne hidd, hogy ez olyan könnyű döntés volt, hatalmas nyomást gyakorolt rám a család, hogy mindenki ott van, a hazaszeretetem és az a szégyen, hogy nem vagyok képes itt maradni, hogy megbuktam, mint Kárpátaljai magyar. Lehet, hogy erre csak legyintsz, és azt mondod „jobb ez így neked. Te fogod magad és simán kimész Angliába, vagy Amerikában, de nekem azért kellet elhagynom az otthonom, mert ellehetetlenítették az életemet, és ha azt mered mondani, hogy neked is, akkor inkább fogd be és szállj magadba.

Az évek során sokat szenvedtem magyarságom miatt. Ez egy nagyon hosszú lista lenne, ezért a legfájdalmasabb sztorimat mondom el. A líceumban, ahol középiskolába jártam, nagyon megszeretem a biológiát és versenyekre is jártam belőle. Egyik évemben továbbjutottam a járási fordulón. A megyei fordulón fél órát kellet várnom a fordításra, majd valami silány kézzel írott, gyorsan összerakott fordítást kaptam. Dühösen is kezdtem el, már majdnem kész voltam a versennyel, amikor észrevettem, hogy egy nagypontszámú feladat fordítatlan. Magamhoz hívtam a tanárt és elpanaszoltam a problémát, ahogy várható volt felfortyant, kiselőadást tartott, én végig hallgattam a nyávogását, aztán csak annyit mondtam, hogy fordítást kérek, már hozzászoktam, az efféle hozzáálláshoz. Miután látta a tanár, hogy nem talál rajtam fogást, jó hangosan, hogy mindenki halja, ramböfögött egy „mágyárszkét", kiviharzott és fél óra múlva hozatott egy fordítót, majd még fél óra kellet a fordításhoz. Miután befejezték a fordítást, a felügyelő tanár kiosztotta a lefordított feladatott, alig 10 percem maradt a feladatra (egyébként a 40 versenyzőből négyen voltunk magyarok, 10 %). A verseny végeztével kiderült, hogy dobogós lettem, így jogom volt az országos versenyen részt vennem, de „sajnálatukra" én nem rendelkeztem „megfelelő" ukrán tudással, átfordítva „Nem vagy ukrán". A magyarkisérőnk azt elmondta, hogy legalább kijelenthetjük, hogy Kárpátalja legjobb magyar biológusa vagyok a korosztályomból. Nem sokat segített, de a közérzetem jobb lett tőle.

A legtöbb magyar szülő magyar iskolába adják a gyereküket, mert milyen már, hogy magyar gyerek ott ül az ukrán osztályban, bámul kifelé a fejéből és nem ért semmit. Legalábbis az első években. Azok akiket, elsőben ukrán osztályba adják, megtanulnak ukránul, de sokakra ráragad akkor az akcentus, bár csekély ár annak, hogy megtanuljon ukránul. A legtöbb magyarnak nem sok lehetősége van megtanulni ukránul, a konyhanyelvet még fel-felszedheti magára a piacon, meg a munkahelyén, de, hogy rendesen megtanuljon ukránul, nem sok esély van rá.

Úgyhogy nem értem mi a fészkes bajod van azzal, hogy én nem tudok ukránul. Tudod menyiszer hallgattam már végig azt, hogy kritizálnak ezért? Idézek: „Ott élsz, és nem tanulod meg?". Ja, mert az olyan könnyű színmagyar környezettel, meg marhára rosszul felépített ukrán tanrenddel! De nyugodtan szólj le, mintha jogod lenne rá. A másik nagyon lenéző, íritáló és sértő kérdés: „Hogy tudsz ilyen szépen magyarul beszélni?", erre csak annyi a válaszom, hogy „És te mért tudsz ilyen szépen magyarul beszélni?". Ami a legidegesítőbb tudod mi? Hogy sokan fikarcnyit sem tudtok a történelmünkről. Igen-igen a '48-as forradalomról dereng valami, meg hallottál már, hogy van valami Trianon, amikor elvetek "tőlünk" egy csomó mindent. Azért jobb lenne, ha megtanulnád legalább az elcsatolt területek nevét, és amikor azt mondom, hogy Kárpátalja, akkor ne azt mond, hogy Romániából jöttem! Én jobbáron titokban tanultam Magyarország történelmét, ti pedig még azt sem tudjátok, hogy hol és melyik országban szenvednek a magyarok!? Hát szégyelljétek magatok! Akinek nem inge, ne vegye magára

Panaszkodtok mindenre, amire csak tudtok! Nem elégszel meg semmivel és, ha már a MÁV késik 5 percet, akkor lehordod a sárgaföldig. Azért az csak 5 perc, nekem volt, hogy több órát kellet várnom a vonatra, és nekem itt kel hallgatnom a nyávogásod 5 nyamvadt percért. Nagyon irritáló, ugye tudod? A korházakról nem is beszélve, panaszkodsz, hogy milyen lepukkant, meg alulmaradtot Magyarországon az egészségügy. Hallod magad mit beszélsz? Én a korházban elkaptam egy másik sokkal rosszabb betegséget a kezeltnél, apámat az orvosok félre kezelték és majd 40 éve epilepsziás miatta. Nálunk az orvosok, addig nem kezdik el a vizsgálatot, míg oda nem adod a hála pénzt. Stadionok. Örülj már ember, olyan híres magyar sportolóink vannak, mit sajnálod már ezt is tőle, és ne mond nekem, hogy nem mész el megnézni egy Fradi-Újpest mecset, csak azért mert „Az én adómból ne stadionokat, meg kisvasútat építsenek". Dehogynem, ott vagy, talán az első sorban és tombolsz, ha az a labda nem megy be a kapuba. Komolyan nem értelek titeket, hogy most mi az anyám kínja van veletek, de tényleg. Nekünk még sportolni sincs sok lehetőségünk, se zeneiskolába és könyvtárbab járni, ahol van valamicske magyar könyv! Erre te jössz nekem és nyomod, a már betanult, szájbarágós szöveget. Van egyáltalán saját gondolatod?

Tizenhét éves koromban kerültem fel Budapestre, a nagyvárosba. Nekem nem elég, hogy vidéki voltam, de egy elmaradott ország kis falucskájából érkeztem. Nem kevés idő kellet ahhoz, hogy megemésztjem a kulturális sokkot. Az a nyüzsgés, az új hangok és illatok, az a hatalmas energia, ami hajtja ezt a hatalmas soha meg nem álló gépezetet, na meg az iszonyatosan nagy mennyiségű ellenszenv. Most komolyan, belehalnál, ha válaszolnál arra a kérdésre, hogy merre kel átszállni és nem azt mondani, hogy nincs pénz nálad, nem adsz? De tényleg! Megszámolni nem tudnám, hogy hányszor zavartak így el. Nálunk sokkal kedvesebbek az emberek, szinte örülünk, ha magyarokkal találkozunk és segítünk, ha útba igazitást kérnek, mert ugye az nem kerül semmibe. A falum egy kb. 1500 lelkes kis falucska, aki mindenki ismer mindenkit, nevén szólítjuk egymást. Jóformán letaglózott, ami Budapesten a „Magyar civilizáció központjában" történik.

De nem is lehetett másmilyenebb a nálam megszokottnál. Csak két hónapom arra ment el, hogy rendesen megtanuljam, a járást a sulim és a koleszem között. Volt, hogy azért felejtettem leszállni a buszról vagy a villamosról, mert bámúltam és csodálkoztam, még a legromosabb épületeken is. Neked, aki hozzászoktál, már csak napi rutin része a kilátás, de nekem? Olyan volt, mintha a szemem előtt elevenedett volna meg a történelem. De tényleg, minden kis emléktábla előtt megálltam, hogy elolvassam, hogy mi van rá írva, néha csak azért mentem ki a Hősök terére, mert meg akartam még egyszer nézni, a hét vezért és a királyok sorát. És igazi turistaként viselkedtem, mindent látni akartam a városból és talán az érdekelt legjobban, hogy van-e nyelve, a Lánc-hídi oroszlánszobroknak.

Úgymond „itt értem be". Az énem nagyrészt megváltozott, már nem voltam az a naiv, falusi fiúcska Kárpátaljáról. Beszédem nagy része feloldódott, már nem voltam annyira pozitív és optimista a dolgokkal, már meguntam Pestet, már taszított a nyüzsgés, majdhogynem antiszociális lettem. Hozzászoktam az éjszakai közvilágításhoz és zajokhoz, a villamos csörömpöléséhez, a szirénák vijjogásához, a repülőgépek zúgásához. Éjjelente, már nem kerestem csillagokat, nem ellenőriztem a menetrendet a megállóba, gyorséterembe és moziba jártam, használtam az Instagramot és a Snapchatet, teljesen elektronizáltam a dolgokat és teljesen elszoktam az otthoni, falusi élettől.

Nekem ezt jelenti azt, hogy Magyarországra költöztem, lebegek két ország, két kultúra, két világ között és egyiknek sem vagyok tagja. Az otthoninak már nem vagyok tagja, túl sok raggat rám itt és túl sok csiszolódott le rólam, de itteni sem vagyok még, beszédemben érződik a tájszólásom, sok dologgal nem vagyok tisztában, sok mindenben más a gondolkodásmódom. Lehet, hogy nem is akarom, lehet, hogy meg akarom tartani mindazt, ami otthon kaptam. Olyan akarok lenni, aki szereti, hazáját, népét, nyelvét és önmagát! De azokról a dolgokról sem akarok lemondani, melyeket Magyarországon szedtem fel, amiket itt tanultam meg. Ha fogalmazhatok így, akkor maradnék „szubkulturális magyar", aki büszke felmenői örökségére, de nyitott a változásra és az újdonságokra. Az életutamat, ami eddig vezetett, semmi pénzért nem adnám el, még a megalázó fájdalmas emlékeket sem, melyek mély nyomot hagytak rajtam.

Ez a történetem, érzelmeim, panaszaim, örömeim, bánataim, amit elmondtam neked. Hogy mihez kezdesz ezzel? Rajtad áll!