Egy aprócska, bevezető vers, egyben a címadó.

Embernek lenni jó
De csak ilyenkor jó

Amikor a hold az égen
És a művészi lét egybefoly.

Annyi a hasonló
Mint égen a csillag

De pont mint én,
Ha van is, hallgat.

Önmagamat adni
Valami, amire vágyom

Ó ha még tudnám
Hol járok a határon.

Szétszedem magam
Hogy majdan megértsem

De összerakni már
nem sikerül semmi képpen...

Találgatok így
Próbálkozok úgy

Minél több derül ki
Annál rögösebb az út.

Elvesztem hamar
Hogy mit gondolok én

És mi lehet vajon az
Amit csak hozzátesznek még.

És az álmaim szállnak
Mint égen fehér madár

De kezeim láncok kötik le
Mit nem lát egyszerű szempár.

Apró gondok ezrei
Nyomják össze lelkem

Mely mint piszkos gondolat
Éppoly mezítelen.

Szimpla és nyers
Magában meg nem érthető

Pedig ha elmagyaráznám
Nem lenne több szemfedőd.

Értenél te engem
Hogyha akarnál

Talán még jobban is
Mint magamról gondolnám.

Mert néha bizony
Csak egy nyitott könyv vagyok

De máskor csak pár lap
Melyek ritkán olvashatók.

És ahogy fejtegetem
S úgysem lelem önmagam

Egyet fogalmazok meg:
Végre szeretnem kellene magam.

Hisz ember vagy állat
Nő vagy férfi

Mindegy hogy ki az
Ő is csak nézi,

Ahogy nem tudok dönteni
S végleg szétesem

Elvesztem identitásom
S magamat már "csak" Az Író-nak nevezem.

2019. 01. 10.