Fekete kavics
Benne csillanó szikra
Csak nézem, nézem a napba tartva.

Egy nyár jut róla eszembe
Fülledt volt és száraz
Mégsem érhetett akkor utol a bánat.

Hűvös éjszaka
Az ötlik fejembe
Üdítő mélység, nem vágyhatnék szebbre.

S Te jutsz majd eszembe
Mikor végre láttalak
Megadnék ölelésedért bármit,
Abból százat.

Mert melletted lépve ott
A forróság porába
Rejtettem gondolatim, magányom lábnyomába.

S káosz volt az maga
Melybe magamat kevertem
Amikor szemedbe belenézni, sehogy sem mertem.

Leültél mellém
És én vártam veled
Mint csendes sötétség,
Melyet inkább elrejtenek.

Sírni, és sírva látni
Valami, amiről nem beszélünk.
Ha úgy látom is magam előtt, mint ezt a pár betűt.

De elfeledni nehéz
Talán nem is fogom sosem
Azt hiszem, örökkön a zsigereimben érzem.

S minthogy költő nem lehetek
Csak maradok önmagam
Már csak azt tehetem,
Hogy idézem korábbi szavam:

Mert a lényeg csak annyi
Hogy ha látlak,
Elhagy ékes szavam
S mikor ismét hiányzol
Elvesztem önmagam.

2019. január