Bea

A lelátóra leteszem a kulacsomat, majd odamegyek az edzőhöz.

- Szia, Viktor! - köszönök. Ahelyett, hogy visszaköszönne, átölel. A testem megdermed, és nagyon nem tudom, hogy mi ez a hirtelen gesztus. Elenged, és a vállamra teszi a kezét.

- Itthagyod a csapatot? - kérdezi majdnem sírva. Értetlenkedve nézek rá. Tegnap ezt már megbeszéltük, most hogyhogy rácsodálkozik erre?

- Igen - válaszolom összezavarodottan.

- Minden csapatnak van hullámvölgye - próbál meg meggyőzni. Megforgatom a szememet, és leülök a lelátóra. Miért akar ennyire marasztalni? Azt hittem, hogy felfogta elsőre, mit akarok mondani.

- Ennek a csapatnak nem egy hullámvölgye van, hanem száz - mondom el az álláspontomat morogva. Remélem, ezt már megérti. Jobb edzések, keményebb edző kéne, és akkor az egész csapat másmilyen lenne.

- Jók voltatok. - Rácsapok a combomra, és megforgatom a szememet.

- Igen, jók voltunk. - A palánknál dobálgató csapattársamra mutatok. Felugrik, és bedobja a labdát. - Most nézd meg, hogy tartja a kezét. Nem bólint rá a kézfeje a labdára, miután eldobta. És ez legyen a legkevesebb. A meccseken alulteljesítünk, szinte mindenki csak sétál, és a stratégiát nem követik. Nagyon kisarkítva, de nem merik elvenni az ellenféltől a labdát, és ölbe tett kézzel nézik, hogy bedobják nekünk a labdát. Mennyire is vertek meg minket legutoljára? Húsz-nyolcra? Ez alátámasztja azt, amiről ugatok. - Tördelni kezdem az ujjaimat, és idegesen dobolok a lábammal a padlón.

- Javulni fog a csapat - ígérget. Halkan felmordulok.

- Miért nem engeded, hogy itt hagyjam a válogatottat? - kérdezem motyogva, lehajtott fejjel.

- Mert jó játékos vagy - kapom a tömör választ. - És nem csak te háborogsz. Liza is menni akar. - Ő a csapatban a másik játékos, aki hajlandó játszani.

Veszek egy mély levegőt, és magamban elszámolok tízig. Nem szeretnék ezen veszekedni.

- Elnézést, de én most ezt az edzést kihagyom. Viszont látásra! - mondom olyan udvariasan, amennyire a helyzet és a hangulatom engedni, felállok, a kezembe veszem a kulacsomat, és kimegyek a csarnokból. Átöltözöm, elpakolom a ruháimat, a táskámat a vállamra lendítem, és otthagyom a sportközpontot. Ha tisztességes edzéseket tartana, akkor sokkal jobb lenne a csapat. Miért nem tudja elfogadni azt, hogy nem érzem jól magamat itt?

Az utcán sétálva néha mérgelődve belerúgok egy-egy kavicsba, és leszegett tekintettel haladok tovább, miközben még mindig azon gondolkozom, mit tehetnék azért, hogy jobb legyen nekem.

Eszembe jut, hogy ma vissza kell mennem a lemezboltba, mert ma beszélnem kell a főnökkel, hogy dolgozhatok-e az üzletben. A bolt felé veszem az irányt. Legalább ez egy kicsit eltereli a figyelmemet. A lemezbolt kapcsán eszembe jutnak a tegnapi képkockák; az, hogy Ákos megfogta a kezemet, és lényegében flörtöltünk. Visszatekintve a tegnapra, meg se ismerem magamat. Mióta érek hozzá egy olyan ember mellkasához, akit csak két napja ismerek? Mióta illetek egy bizonyos nevetést az "édes" jelzővel? Amióta Krisz elment a meghallgatásra, minden a feje tetejére állt, és ez nem éppen a legjobb.

Nem szabad Ákos felé közelednem, mert össze fogok törni. Ő egy rocksztár, és a rocksztárok valamiért nem a hűség miatt híresek. Különben is, ott van neki Lili.

Megállok a lemezbolt előtt. Az ajtóra egy ,,zárva" táblát akasztottak. Nagyszerű. Még ez is. Jöhetek vissza később.

Lehet, hogy Krisz már a stúdióban van. Szeretném vele megbeszélni azt, hogy most miért vagyok ennyire ideges. Ha megbeszélem ezt valakivel, akkor sokkal jobb lesz. A stúdió nincsen messze a lemezbolttól, néhány háztömbbel van odébb. Pár perc séta után odaérek. Felsétálok az emeletre, és bekopogok abba a terembe, ahol a Metalride szokott próbálni. Kinyitják az ajtót.

- Krisz itt van? - kérdezem Ákostól. Megrázza a fejét. Szomorúan felsóhajtok, és már mennék is, de megszólal:

- Ha akarsz, maradhatsz. - Ha akarok, maradhatok. Akarok maradni? Szerintem ez egy nagyon jó kérdés. Végül visszafordulok Ákos felé. Megvonom a vállamat, és bemegyek a helyiségbe. Leteszem a táskámat a dobemelvényhez, és leülök a kanapéra Ákos natúr színű gitárja mellé. Most észben fogom azt tartani, hogy nem állok neki flörtölni és közeledni. Ákos becsukja az ajtót, és leül a kanapéra, a gitár másik oldalára.

- Mizu? - kérdezi. A bokáját a térdére teszi, a karját pedig a kanapé háttámlájára. Megvonom a vállamat.

- Azon kívül, hogy a leghülyébb edzőt kapta a csapat, minden rendben van. - Erre lassan, mélyen bólint. - Veled mi a helyzet? - folytatom a beszélgetést, miközben abban reménykedem, hogy majd visszahozza azt, hogy mi van az edzővel, amiért kiakadtam.

- Azon kívül, hogy a leghülyébb barátnővel áldott meg a sors, minden rendben van - válaszol ugyanolyan stílusban, mint ahogy én beszéltem. Most Lilit szidta?

- Mi történt? - kíváncsiskodom, és felé fordulok. Megvonja a vállát, és legyint egyet.

- Csak iszonyatosan naiv, és ez idegesít. Észre se veszi, hogy ebben a - felemeli a kezét, és macskakörmöket mutat - "kapcsolatban" nem érzem jól magamat, mert szerintem erőltetett ez az egész. - Az nagy bunkóság lenne, hogyha egyetértenék, hogy szerintem is gyerekes és vak Lili, igaz? - Tegnap meg le akart velem feküdni, és teljesen megsértődött, amiért azt mondtam neki, hogy most egyszerűen nem akarok.

Erre valamiért kitörik belőlem a nevetés. Elképzelem, ahogy Lili minden erejével azon van, hogy felkeltse Ákos figyelmét, de Ákos csak megvonja a vállát, és közli, hogy most nem akar szexelni. Ezen ennyire megsértődni!

- Na, de miért hülye az edződ? - tér vissza rám. Őszintén szólva, meglep a figyelmessége.

- Ott akarom hagyni a kosárcsapatomat. Erre elkezdi az edzőm, hogy olyan jó játékos vagyok, maradjak. Nem akartam egy vitába belecsöppenni, ezért inkább udvariasan közöltem, hogy kihagyom a mai edzést - mesélem neki. Ő egész végig türelmesen hallgat. Megvonja a vállát.

- Akkor dugja fel magának, amiért ezt nem képes felfogni. - Nekem miért nincsen ilyen mentalitásom? Vagy ezt azért mondta, hogy egy kicsit felderítsen, vagy csak nőiesen túlgondolom a helyzetet? Egyáltalán miért gondolom túl a helyzetet, amikor nincsen semmi értelme annak, hogy túlgondoljam?

- Kár, hogy ezt nem mondhatom a képébe - sóhajtom, és megrázom a fejemet.

- Mióta kosarazol? - viszi tovább a beszélgetést. Az arcomat kezdi el fürkészni. Először az egyik, majd a másik szememre téved a tekintete, majd az ajkamra.

- Elég régóta. - Kicsit csöndben maradok, hogy kiszámoljam, mióta sportolok. Ez nehezen megy, hiszen még mindig engem néz. - Tizenhét éve.

- Azt a kurva - csodálkozik el. Hatéves koromban kezdtem el játszani, és azóta szerelmes vagyok ebbe a sportba.

- Mióta zenélsz? - kérdezem most én őt. Ákos is ugyanúgy elgondolkozik. Most én kezdem el nézni az ő arcát; szinte fekete íriszét, telt ajkát, az álla vonalát, a sűrű, íves szemöldökét, és az egyenes, keskeny orrát.

- Nem olyan régóta, mint ahogy te kosarazol. Tizennégy éve tépem a húrokat, és nyúzom a hangszálamat.

- Nem félsz attól, hogy megterheled a hangszálaidat, és nem fogsz többé énekelni? - érdeklődöm. Ez minden énekes rémálma, és egy hangszalagbaj nem a legkellemesebb dolog a világon. Megrázza a fejét.

- Megvan a technikám. Jártam énektanárhoz, hogy megtanuljam, hogyan kell úgy énekelni, hogy ne sérüljön a hangszálam - meséli. Ákosnak erőteljes, már-már erőszakos, érces énekstílusa van, és gondolom, hogy ez nem éppen a leghangszálkímélőbb technika.

- Nekem tetszik a hangod. - Visszamehetnék az időben, és visszaszívhatom ezt a mondatot? Ahogy ezt kimondom, elfordítom a fejemet, és érzem, hogy az arcom vörösebb lesz.

Megint kezded, Bea? Higgadj már le, te büdös szajha!

Ákos elmosolyodik, kicsit oldalra biccenti a fejét, és beletúr a hajába. A mániája piszkálni a haját, de neki van is mibe beletúrni. A falra mászom attól, ha az olyan fiúk túrnak bele a hajukba, akiknek konkrétan nullással vágták le.

- Mióta... - A homlokára csap. - Hülye vagyok. Nem mióta, hanem nem félsz attól, hogy lesérülsz, és hagynod kell a sportot? - A kérdései szinte ugyanazok, mint amiket én tettem föl. Megvonom a vállamat.

- Nem igazán. A meccseken van térd- és könyökvédőm, mindig bemelegítek és nyújtok - mondom. Még percekig beszélgetünk. Néha nevetünk valamin, amit viccesnek tartunk. Ha beszélgetek vele, abból nem lesz semmi. És azt megállapíthatom, hogy jól kijövünk egymással, és egy teljesen rendes, normális srác. Az ajtó fölötti órára nézek. Nemsokára tíz óra. Három órát beszélgettünk. Fel se tűnt. Felállok a kanapéról, kicsit megmozgatom a lábamat, és a kezembe veszem a dob mellett heverő táskámat. A vállamra lendítem, és az ajtóhoz megyek.

- Mi lesz a mai programod? - kérdezem.

- Csupa unalmas dolog: interjú az új gitáros kapcsán, fotózás, aminek az égadta világon semmi értelme nincsen. Az egyetlen dolog, amit várok, az az, hogy megvegyem a lemezemet, otthon, edzés közben meghallgassam, majd vacsora után elmenjek egyet sétálni a kutyámmal - meséli a nap hátralévő részéről a terveit. Teljesen átlagos fiatal, csak a hírnév majdhogynem tönkreteszi az életét.

- Krisz megy az interjúra és a fotózásra?

- Elvileg igen. - Odajön hozzám, és az ökölbe szorított kezét felém nyújtja.

- Ökölpacsi?

- Igen. - Elnevetem magamat, én is ökölbe zárom a kezemet, és adok neki egy ökölpacsit. - Te mit fogsz csinálni?

- Elmegyek a lemezboltba valami állásinterjú-szerűségre, hazamegyek, és megyek az esti edzésre - vázolom. Kinyitja nekem, én bohókásan pukedlizem, majd kilépek az ajtón. Ez a három óra nem tűnt három órának. Sokkal gyorsabban eltelt. Jó, hogy végül nem maradtam az edzésen. Sokkal jobb volt beszélgetni Ákossal. Vidáman rugózva megyek le a lépcsőn, és megyek el a lemezbolthoz. Úgy viselkedem, mint egy dilis tinilány, de ez most nem nagyon érdekel. Ugyanúgy megyek el a bolthoz, ahogyan lementem a lépcsőn: kicsit ugrálva, mosolyogva, kart lóbálva.

Ezúttal nyitva van az üzlet. Nagyot nyelve lenyomom a kilincset, és belépek az üzletbe. Most valahogy nem tűnik olyan barátságosnak - lehet azért, mert kicsit félek attól, hogy valamiért nem lesz enyém az állás. Nincs is nálam valami önéletrajzszerűség, nem is dolgoztam még sehol se, és a kereskedelemben egyáltalán nincsen tapasztalatom. A kassza mögött ül Laci bácsi.

- Szia - köszönök neki. Markolászni kezdem az alkaromat. Legyint egyet, és megpödri a bajszát.

- Kölyök, ne idegeskedj már - próbál meg kicsit lenyugtatni. Feláll, odajön hozzám, és megpaskolja a hátamat. - Összedől a világ, ha nem kapod meg ezt az állást? - Megrázom a fejemet. - Akkor? A főnök hátul van.

A torkomban dobogó szívvel megyek hátra az irodába, a nagybácsimmal az oldalamon. Jobban izgulok, mint egy meccs előtt. Ez egy normális munka. A kosarazásért is kapok pénzt, de ez egy munka, nem pedig egy hobbi, amit versenyszerűen űzök.

- Jó napot! - szólalok meg. A bolt főnöke egy tagbaszakadt, ritka, hosszú hajú, szakállas pasas. Olyasmi, mint Laci bácsi, csak magasabb, nem kopasz, és van szakálla. Szelíd, zöld szeme van.

- Te vagy Bea, Lacinak a keresztlánya, igaz? - Lassan bólintok. Most valahogy az inamba szaladt a bátorság. - Jó a beszélőkéd?

- Jó. Segítőkésznek is mondhatom magamat - felelem meg előre a következő kérdést. Most a főnök bólint mélyen.

- Figyelj, ehhez az álláshoz nem kell különösebben nagy ismeret. Ma kapsz egy próbanapot, és majd meglátod, hogy tetszik neked, vagy nem.

Nehezebb beszélgetésre számítottam. Ilyen laza főnök kell mindenhova.