Bea

1994. augusztus

A hordozható rádióba beleteszem a Tankcsapda kazettámat, elindítom, feltekerem a hangerőt a leghangosabb fokozatra, és a rádiót a kocsi hátsó ülésére teszem az öcsém mellé. Beindítom a motort, és kiállok a parkolóból.

Szörnyű volt ez a kosármeccs.

Sok helyzet volt, de nem használta ki a csapat. Próbáltam helyezkedni, leszakadtam a védőről, de amennyi esze van a csapatomnak, nem nekem dobták a labdát, amikor egyedül álltam és nem volt körülöttem senki, hanem annak a játékosnak, aki körül ott volt a másik csapatból egy játékos, aki elvette tőle a labdát. Csak én vagyok az egyetlen, aki ki akarja hozni a csapatból a legtöbbet?

Debrecen csapata nem jutott tovább a következő fordulóra.

- Francba az egész csapattal - morgom. Megállok a piros lámpánál. Kifújom a levegőt a számon, és elkezdek dobolni az ujjaimmal a kormánykeréken. Mikor zöldre vált a lámpa, elindulok.

- Mi a baj? - kérdezi az öcsém. Összeráncolom a homlokomat, és ránézek a visszapillantó-tükörből a testvéremre.

- Tippelhetsz, Krisz, tippelhetsz - fújtatok, és megforgatom a szememet.

- Nem kell mindig nyerned.

- Na nem mondod? - csattanok föl. - Az a bajom, hogy beleszart a csapat az egész játékba. Próbáltam helyezkedni az üres helyekre, hogy odadobják nekem a labdát, majd futhassak, hogy bedobjak egy ziccert, de nem, nyilván annak kellett dobni, akinek a nyakán a védő ott van.

Krisz megvonja a vállát, és befejezi a szendvicsét. Összegyűri az üres szalvétát.

- Én nem értek ehhez - nyammogja teli szájjal. Megforgatom a szememet, és inkább nem figyelek a megjegyzésére. Hirtelen felindulásból megszólalok:

- Tudod mit? Kilépek! Otthagyom őket! Keresek egy másik egyesületet! - kiabálom. Krisz nagyokat pislogva néz rám.

- Dehát ez a csapat volt az álmod - értetlenkedik -, és akkor miért lépsz ki? - Széttárja a karját.

- Mit csináljak, ha egyszer rosszak? - sóhajtok fel, majd a témát váltva megszólalok: - Hova kell menned a bandás meghallgatásra?

- A református templomnál fogunk találkozni.

- Na jó, de melyiknél?

- A nagynál.

- Melyik nagynál?

- A sárgánál!

- Kossuth tér?

- Kossuth tér!

- Miért nem ezzel kezdted?

- Nem tudom.

Krisz nyolc évvel fiatalabb nálam - ő tizenöt, én huszonhárom éves vagyok. Gitározik, és világ életében arról álmodott, hogy egy híres zenész lesz. Úgy látszik, hogy az álma valóra válik; nemsokára megy a meghallgatásra. Otthon mindenkinek ledöbbent, amikor közölte, hogy felhívta a Metalride menedzserét, és megbeszéltek egy időpontot a meghallgatásra. Nem volt még egyetlen bandában se, és egy összeszokott, híres csapatba belecsöppeni elég nagy váltás lenne neki - egyedül sokkal más zenélni, mint egy bandában. Arról nem is beszélve, hogy a rajongók mit szólnának ahhoz, hogy egy tizenöt éves, semmi bandai tapasztalattal rendelkező, ugyanakkor egy kurva jó gitáros játszana a Metalride-dal.

Én gyerekkoromban legtöbbször kimentem a kertbe dobálni a palánkra, és ha valamit el akartam intézni, megcsináltam magamnak. Ennyi idősen már meccseken játszottam, és küzdöttem azért, hogy valóra válhasson az álmom. Kisiskolás korom óta arról ábrándozom, hogy profi játékos leszek egy profi csapatban. Viszont az utóbbiban mostanában eléggé elbizonytalanodtam.

Leparkolok a templom környékén. Kikapcsolom Lukács Laci, Labi és Buzsik Gyuri üvöltő zaját a hátsó ülésre dobott rádión, kivágom az ajtót, és nagy lendülettel kiszállok az autóból. Krisz is kiszáll, felnyitja a csomagtartó tetejét, és kiveszi belőle a gitártokot, benne a gitárjával, majd a hátára veszi. Becsukom a csomagtartót, bezárom az ajtót a kocsikulccsal, majd elindulunk a templom felé.

- Izgulok - tör ki belőle, és sóhajt egyet. Elkezdi tördelni az ujjait; szinte már nekem fáj, ahogyan ropogtatja őket. Nyugtatóan a vállára teszem a kezemet.

- Iszonyatosan jól gitározol. Ne görcsölj rá, mert akkor csak arra fogsz koncentrálni, hogy izgulsz, és nem arra, hogy mit játszol - próbálom meg megnyugtatni. Idegesen beletúr göndör, hosszú, fekete hajába. Az én hajam egyenes és szőke.

- Mi van, ha túl fiatal leszek nekik?

Megvonom a vállamat.

- Az a lényeg, hogy megnyerd őket, nem pedig az, hogy hány éves vagy.

Most ezeket úgy mondom, mintha én tudnám, milyen egy zenekari meghallgatás. Ezt nem tudom, de azt igen, hogy hogyan kell megnyugtatni egy ideges embert. Voltam már olyasmi állapotban, mint ő, meccsek előtt. Volt már olyan is, hogy rám jött a pánikroham - nem kaptam levegőt, szorongtam, forgott körülöttem a világ, és azon járt az eszem, hogy biztosan nem fogok jól teljesíteni. A szüleim annyiszor nyugtattak meg, hogy már tudom, hogyan kell egy ilyen helyzetben lévő emberen segíteni.

Néhány perc séta után odaérünk a nagytemplomhoz. Krisz közelebb jön hozzám, és látom rajta, hogy legszívesebben megszorítaná a kezemet, de amint meglátja a Metalride tagjait, egyből kimegy a fejéből ez a gondolat. Távolabb lép tőlem, és kihúzza magát. Vesz egy mély levegőt - látom, hogy megugrik a nyaka nyelés közben.

Hárman beszélgetnek, egy kisebb kört alkotva.

Középen a dobos, Mogens Jörgensen áll. Hangosan beszél, miközben a kezével hevesen gesztikulál. Jellegzetes akcentusa van. Kicsit hallatszódik az rajta, hogy a dán az anyanyelve. Neki a töltelék szavai az összes létező káromkodás. Néha beletúr a szőke, göndör, hosszú hajába, ami valahogy sosem akar a helyén maradni. Az egyik kezében a dobverőjét fogja - anélkül valahogy egyik dobos se tud élni. A derekára egy piros flannel inget kötött, világoskék, szakadt farmert, fehér Nike cipőt és pólót visel. Ha azt a szót mondják, hogy ,,rocksztár", valahogy nem egy olyan ember jut az eszembe, aki ilyen ruhát visel - helyette egy olyat képzelek el, aki fekete, bőrből készült göncökbe, és sok fém kiegészítőbe bújt bele.

Bal szélen a basszusgitáros, Baross Levente áll. Beszélget a dobossal, de nem olyan hangerővel jártatja a száját, mint Mogens. Néha bólogat, összehúzza a mellkasán a farmerdzsekit, vagy elkezdi nézni egy kis ideig a betont, majd megint felnéz. Ő az egyetlen a bandában, akinek rövid haja van. Fekete farmer és bakancs feszít a lábán, és egy egyszerű Judas Priest-es pólót visel.

Jobb szélen a frontember - énekes-gitáros -, Hegedűs Ákos áll. Meg se szólal. A sötétbarna, tűegyenes, háta közepéig érő haja eltakarja a fél arcát. Az egyik kezében egy szál cigi füstölög. Csak az egyik keze ujjai vannak feketére kifestve. Egyedi stílusa van. Bő, fekete farmert visel, egy szintén bő, kék-vörös flanel inggel, amit csak félig gombolt be. Az ing alatt egy fehér, tapadós póló van, hogy ellensúlyozza egy kicsit a nagyobb méretezésű ruhadarabokat. Ő a banda legmagasabb tagja; kis híján százkilencven centi magas lehet.

Lassan odaérünk a bandához. Már én is izgulni kezdek; remeg a térdem, a szívem gyorsabban kezd el verni. Mi van, hogyha nem lesz nekik elég jó Krisz? Lehet, hogy őket nem fogja érdekelni, hogy mi lesz vele, hogyha nem veszik föl, de én is szomorú leszek, hogyha nem sikerül neki a célja.

- Sziasztok! - köszön az öcsém rekedt hangon. A Metalride egy emberként felé fordul. Baross felé biccent a fejével köszönésképpen.

Ákos ledobja a cigijét, megköszörüli a torkát, eltapossa a szivart, majd int egyet Krisznek.

- Baross Levente - mutatkozik be, és a tenyerét kézfogásra tartja. Krisz belecsap a kezébe

- Kőrösi Krisztián - mondja el ő is a nevét.

- A döbverős Mogens Jörgensen, a csendes anyaszomorító pedig Hegedűs Ákos. De bizonyára tudod a nevüket - kezd bele. - Te hívtad a menedzserünket föl, igaz? - kérdezi Levente, amire Krisz bólint.

- Igen, én hívtam, még a hét elején - helyesel. Látom rajta, hogy kezd lenyugodni; a mellkasa már nyugodtabban mozog, a válla ellazul. - Erősítőt nem hoztam, nagy probléma? - kérdezi kínosan mosolyogva.

- Dehogy baj, kölyök - rázza meg a fejét Mogens. Úgy látszik, hogy már nem fogja tovább piszkálni az öcsémet, miután rászóltam.

- Majd hazavigyelek? - kérdezem. Már nagyon haza akarok menni - rajtam maradt a meccs után a nagy hónaljú, kék alapú, fehér szegélyű és számú, és a vezetéknevemmel ellátott mezem -, megizzadtam, és a gőztől nem látva hagytam el az öltözőt, így nem öltöztem át, se nem zuhanyoztam le; ez elég ok arra, hogy végre hazamehessek.

Krisz rám néz amolyan ,,nincs más választásod" tekintettel.

- Igen, Bea. És maradj is itt - jelenti ki.

- Testvéri szeretet - jegyzi meg Levente.

- Az - sziszegem. Egy kis ideig azon gondolkozom, hogy honnan tudja, hogy testvérek vagyunk, aztán rájövök arra, hogy biztosan a mezemre írt nevemről következtetett erre.

A stúdiójuk nincsen messze a nagytemplomtól. Krisz egész végig mellettem sétál, és szinte már fizikailag érzem azt az aurájában, hogy majd' szétveti őt az ideg.

A stúdiójukba érve lehuppanok az egyik sötétbarna bőrkanapéra. A velem szemben lévő fal előtt ott van a dobemelvény, rajta a dobbal, és az emelvény előtt pedig a mikrofonállvány kapott helyet. Ettől jobb és bal oldalra van három hatalmas Randall erősítő - kettő gitár- és egy basszuserősítő. A kávézóasztalon üres sörösüvegek vannak, a hamutálban egy kisebb halom cigaretta hever, és egy dalszöveges füzet van oda hanyagul eldobva. Az egyik erősítő mögötti falon gitárok lógnak, a dob mögöttin pedig különböző magazinokból bikinis nők képe, illetve egy oda nagyon nem illő, aranyos kutyás naptár csüng. Ezt a próbatermet nem így képzeltem el. Sokkal lepukkantabbnak gondoltam; de egészen rendezett.

A banda tagjai odamennek a hangszereikhez. Ákos bekapcsolja az erősítőjét és a mikrofont, és annak a hangszóróját és bedugja a kábelt a gitárba. Mogens a dob mögé ül, és a kezébe veszi a dobverőket. Levente mellém ül, és bíztatóan Kriszre mosolyog. Az öcsém remegő kézzel összrakja a felszerelését, beindítja az erősítőt, majd a nyakába veszi a hangszerét. Valamennyire feltekeri az erősítőn a hangerőgombot, és elkezd rajta valamit játszani. Ákos figyelemmel nézi és hallgatja a játékát. Mogens a combján elkezdi ütögetni az ütemet, majd a lábdobot kezdi el taposni. Krisz erre kicsit összerezzen, és a haja mögül rám néz. Én bólintok egyet, ezzel jelezve, hogy jól játszik, csak így tovább. Krisz egy közepes tempójú, nehéz, kemény hangzású riffet játszik, amin már egy ideje dolgozik. Mogens észrevette a ütemek ismétlődésének a sorrendjét, és Krisz dalához illő dobtémát kezd el rájátszani. Ákos megfordítja a hátán a gitárt, így a hangszer feje lefelé lóg. Odajön a dohányzóasztalhoz, a kezébe veszi a füzetét, és hevesen elkezd benne lapozni, miközben odamegy a mikrofonhoz. Leteszi a földre a füzetet, feltekeri az erősítőkön a hangerőn, majd elkezd énekelni rekedtes, alt hang.

Mondd el, milyen hazugságban élni,

Monnd, milyen két arcot mutatni,

Az embereket hazugságban tartani,

A népet félelemben éltetni

Nem tudja elkezdeni Ákos a következő versszakot, ugyanis Krisz elkezdi a szólóját. Az ESP gitárja szinte visít, és teljes erejéből rálép a wah-pedálra, és ezzel párhuzamosan lenyomja a tremolókart - a gitárja szinte sír. Libabőrös lesz a hátam.

A tagok semleges arckifejezéssel egymásra néznek.

Krisz végighúzza a pengetőt a húrokon, majd újra elkezdi játszani a riffet, és a többiek is csatlakoznak a zenéléshez.

Amikor abbahagyják a játékot, valaki kopog az ajtón.

- Gyere! - üvölti Mogens. Az ajtó kinyílik, és egy átlagos magasságú, piszkosszőke hajú, barna szemű, tökéletes mosolyú lány lép be a stúdióba. - Szia, Lili! - köszön neki Mogens.