Az első két hétre nem sok pozitívumot lehetne mondani. André minden közös órán megtalálta Tart, Matéo szinte minden nap a szobájukban időzött, Johann pedig minden idejét a táncteremben töltötte. Utóbbi kettővel Tarnak egészen addig nem akadt gondja, amíg kiülhetett a kert egy magányos sarkába rajzolni, ám Franciaország hidegebb, mint Thaiföld, az őszi idő pedig hamar beűzte őt a meleg épületbe. Johann nélkül viszont nem akart semmilyen programon részt venni, így kénytelen volt Matéót bámulni naphosszat, akitől bármennyire is szeretett volna, nem tudott szabadulni. Mindig azon kapta magát, hogy őt rajzolgatja. Ahogy telt az idő, kénytelen volt beismerni magának, hogy tetszik neki a fiú, és bár minden porcikája tiltakozott ez ellen, szerette volna megismerni.

Lépéseket azonban nem tett az ügy érdekében. Elnyomta magában a vágyat, és úgy tett, mintha az nem létezne. Egészen addig, amíg egyik este Ethan oda nem jött hozzá.

Tar éppen az ágyán ült, és az egyik beadandóhoz keresett anyagot a laptopján, amikor Ethan megjelent mellette. Felvette Tar iskolai vázlatfüzetét, ami az ágy melletti kisasztalon pihent, és kérdés nélkül belelapozott.

– Grafikusnak tanulsz, igaz? – kérdezte Ethan.

– Igen.

– Jók ezek a rajzok. – Ethan visszarakta a füzetet a helyére. – Digitálist is tudsz mutatni?

Tar annyira meglepődött a váratlan érdeklődésen – egészen eddig mindenki levegőnek nézte a szobában, és még azon se lepődött volna meg, ha Ethan nem jegyezte meg a nevét –, hogy néhány szívdobbanásnyi ideig csak bámult rá, mire felfogta a kérdés tartalmát.

– Igen, tudok. Látni akarod?

Ethan bólintott, és leült mellé az ágyra.

Tar arrébb csúszott, hogy mindketten elférjenek – és minél távolabb kerüljön Ethantől –, és megkereste a mappáját. Ethan szisztematikusan hümmögött, mialatt Tar végigmutogatta őket. Még jó, hogy digitálisan nem rajzolt Matéóról!

– Tudnál tervezni egy lógót a bandánknak? – kérdezte meg Ethan, miután végeztek. – Természetesen nem ingyen, kifizetnénk. És ha a többieknek is bejön a munkád, felvennénk. Pólótervezés, plakáttervezés, ilyenek. Amíg középiskolás banda voltunk, még jók voltak a mi béna firkálmányaink, még az egyetem első évében is elment, viszont már elég jó hírünk van Patelin egyik bárjában, nyaranta pedig Párizs egyik szórakozóhelyén is fellépünk. Ideje lenne komolyabban venni az image-építést. Érdekelne?

Tar szóhoz sem jutott az ajánlat hallatán. A szíve repesett, és legszívesebben azonnal igent mondott volna rá, hiszen ez lenne az első munkája, ráadásul milyen tökéletes munka lenne! Azonban ott volt Matéo. Kerülni akarta a fiút, erre dolgozzon vele együtt?

– Nem kell azonnal döntened – mondta Ethan, amikor látta a hezitálását. – Holnap estig tudsz választ adni?

– Igen. Köszönöm a lehetőséget, csak át kell gondolnom, mennyire férne bele a tanulás mellett.

– Az egyetem húzósnak tűnik, de igazából nem az. Úgyis mindenki vizsgaidőszakban kapkodja a fejét, hiába tervezi úgy, hogy előre fog tanulni. Természetesen ilyen esetben nem várunk majd el tőled munkát, mi is orrvérzésig a könyv felett fogunk görnyedni, vagy véresre pengetjük az ujjainkat.

Ethan megpaskolta a vállát, mire Tar egy leheletnyit eltávolodott. Ethan értette a célzást, elmosolyodott, és felállt.

– Várom a válaszod! – Visszament a saját ágyához, és a telefonját kezdte nyomkodni.

Tar tudta, hogy a bátyja már alszik, de leírta neki a történteket. Szüksége volt a tanácsára, mert ő magának fogalma sem volt arról, mihez kezdjen.

***

Mire Tar reggel felébredt, már várta Tum tömör üzenete:

Tum: Vállald el!

Tar megtörölte a szemét, hátha rosszul lát. Azért ennél többre számított.

Tar: Biztos vagy benne?

Nem telt el sok idő, amíg Tum válaszolt.

Tum: Persze! Te magad írtad, mennyire szeretnéd ezt a munkát, hát vágj bele! Biztos vagyok benne, hogy meg tudod oldani a tanulás mellett... Az a fiú meg ne érdekeljen! Nem futhatsz el örökre az érzéseid elől. Amúgy sem biztos, hogy kedvelni fogod, ha megismered. Nem kellene bárki miatt elszalasztani azt, amire vágysz.

Tar felsóhajtott.

Tar: Igazad van...

És mivel Ethan kérte fel, talán vele kell inkább együtt dolgoznia, nem pedig Matéóval.

Ethan már korábban elment az órájára, így Tar csak akkor tudott vele beszélni, amikor ő is visszaért a sajátjáról. Sajnos eddigre Matéo már megint náluk lebzselt.

Tar letette a táskáját, mély levegőt vett, és a fiúk elé állt.

– Elvállalom – közölte velük magabiztosan. – Szeretném megpróbálni.

Ethan jókedvűen összecsapta két tenyerét.

– Nagyszerű! – kiáltotta, és megveregette a barátja vállát. – Matéónak van néhány ötlete, vele kellene összedolgoznod.

Tar körül megfordult a szoba, és rémülten pillantott Matéo felé. Annyira elkezdett izzadni, mintha a legforróbb thaiföldi nap lenne.

– Valami baj van? – tudakolózott Ethan.

– Nem, csak... Úgy gondoltam, meghallgatok mindenkit, ki mit szeretne, és abból építkezem.

Ethan legyintett.

– Matéo ismeri az ízlésünket, és jó ötletei vannak, csak a megvalósításban béna. Hasznodra lehet. De ne engedd, hogy a fejedre nőjön! Ha van jobb ötleted, amit ő ellenez, nyugodtan csináld meg. A végén mindannyiunknak rá kell bólintania, és a többség nyer.

Tar igyekezett észrevétlenül a nadrágjába törölni csatakos tenyerét.

– Rendben – bólintott rá kényszeredetten. Most már nem visszakozhat. – Mikor kezdjük?

– Én itt vagyok, és ráérek – mondta Matéo.

– Te mikor nem érsz rá? – vágta rá Ethan. – Nekem viszont dolgom van, legyetek jók! – Intett, és kiment a szobából.

Tar másik szobatársa, a különc Edmé is valahol máshol töltötte az idejét, így Tar kettesben maradt Matéóval. Az igéző kék szempár zavarba ejtően nézte őt.

– Te ráérsz? – kérdezte, miután Tar továbbra is csak egyhelyben ácsorgott, mint egy rakás szerencsétlenség.

– Ma már nincsenek óráim.

– Ebédeltél?

Tar megrázta a fejét, mire Matéo felpattant.

– Akkor majd ebéd közben beszélgetünk. Mindjárt éhen halok.

Tarnak még tiltakozni sem maradt ideje, Matéo már el is indult. Tar néhány pillanatig toporgott, majd jobb híján az iskolai egyenruhájában – halványkék ingben és sötétkék nadrágban –, kedvtelenül követte. Matéo vele ellentétben utcai ruhát viselt – egy fekete, térdnél lyukas farmert és egy Breaking Benjaminos pólót –, és nyugodtan sétált a kollégium folyosóján. De miért is lett volna ideges? Két éve még Tarnak sem akadt volna problémája más társaságában ebédelnie egy zsúfolt helyen.

Most bezzeg jéghideg veríték csorgott végig hátán, miközben beálltak a sorba. Rengeteg diák tartózkodott a helyiségben, jóízűen ettek, vidáman cseverésztek, tőlük visszhangoztak a falak. Tar körül minden eltompult, és mereven bámult lefelé. A szíve a fülében dübörgött.

Majdnem hátra esett, amikor Matéo finoman meglökte a vállát.

– Minden rendben? – Matéo furcsán méregette.

Tar zavartan megköszörülte a torkát.

– Csak... nem szeretem a tömeget...

Matéo körbepillantott.

– Ott van egy félreeső asztal. Leülsz? Majd én viszek ebédet.

Tar a lehető leggyorsabban elviharzott, és behúzódott a terem sarkába. Az asztalok elég messze álltak egymástól, hogy egy fokkal jobban érezze magát, de még így is olyan volt, mintha mindenki őt bámulná. Az ölébe ejtett ujjaira meredt, miközben görcsösen azokat tördelte.

Fogalma sincs, mennyi idő telt el ebben a frusztrált állapotban, amikor valami koppant előtte az asztalon. Felnézett. Matéo két tálcát rakott elé.

– Sonkás-brokkolis pite és gombás-csirkés quiche. Elfelejtettem megkérdezni, mit szeretnél. Valamelyik tetszik?

Tar magához húzta a sonkás-brokkolis pitét.

– Jó lesz, köszönöm.

Matéo leült mellé, és előhalászta a telefonját.

– Közben mutatok néhány képet. Összegyűjtöttem más bandáktól, melyek azok a pólók, plakátok, amik tetszenek, illetve olyan mintákat keresgéltem, amiket felhasználhatnánk. Összeállt pár koncepció is a fejemben, de szerkeszteni sem igazán tudok, meg rajzolni sem, úgyhogy sokra nem mentem vele.

– Szeretnék néhány dalt is meghallgatni tőletek – szólt közbe Tar. – Tudnom kell, milyen a stílusotok.

Matéo rávigyorgott.

– Nem hallottál eleget belőlünk az elmúlt két hétben?

– Van valami fogalmam róla, de egy dalból nem lehet érdemleges következtetést levonni.

Matéo egyetértően bólogatott.

– Majd a szobában mutatok néhány dalt.

Tar egyáltalán nem mondaná profinak magát, ha zenéről van szó, sőt, még amatőrnek sem, de Tumnak és Tharnnak köszönhetően tisztában volt egy-két dologgal, így nem tapogatózott teljesen sötétben, amíg Matéóval beszélgetett. Pontosan tudta, milyen részletekre figyeljen, ami segíteni fogja majd a saját munkájában.

Nem telhetett el egy óra, és már látta maga előtt a különböző logókat, amiket szeretne megtervezni. Ki is tessékelte Matéót az ajtón – Ethan még nem ért vissza –, és nekiesett a vázlatoknak. Először hagyományosan, füzetbe ceruzával firkálgatja le, majd utána rajzolja meg gépen.

Csak akkor hagyta abba a tervezést, amikor Edmé kirántotta a keze közül a füzetet.

– Éjfél van, és a lámpádtól nem tudok aludni – közölte vele.

Ethan jót röhögött a helyén. Ő még a telefonját nyomkodta, nem zavarta a világosság.

Tar értetlenül pislogott az óra felé. Azzal tisztában volt, hogy besötétedett, és lámpát kapcsolt, de az időérzéke teljesen elhagyta. Odahaza Tum legalább mindig figyelmeztette, hogy menjen el fürödni, és lefekvés. Ha most látná, biztosan a fejét csóválná. Az indulás előtt a lelkére kötötte, hogy esténként időben menjen ágyba.

A kellemetlenségek ellenére nem volt rossz Franciaországban – Tar mindennap gyakorolhatta a nyelvet és azt tanult, amit szeretett –, de ilyenkor rátört a honvágy. Megmasszírozta sajgó mellkasát, hogy elűzze ezt a borzalmas érzést. Mindig erre vágyott, örülnie kell, amiért most itt van.

A zuhany alatt is inkább tovább tervezgetett fejben. Amíg arra koncentrált, ami boldoggá tette, addig sokkal jobban érezte magát. Hiszen az egyetem nem tart örökké. Ha itt nem találja meg a helyét, bármikor visszamehet Thaiföldre. Amúgy sem döntötte el, egyetem után mihez kezd. Bárhol elhelyezkedhet a végzettségével és kellő nyelvtudással.

Az ünnepek sincsenek már messze – három hónap, több idő telt el, mióta idejött. Ha jól tudja beosztani a vizsgáit, akár egy egész hónapra hazautazhat télen. Addig pedig úgy fogja fel az egészet, mint egy hosszú osztálykirándulás.

A következő napokban jobban ügyelt rá, hogy megtervezze az idejét. Bár legszívesebben éjjel-nappal a lógókkal foglalkozott volna – ez a munka valóban felcsigázta –, nem hanyagolhatta el a többi kötelességét sem. Ennek ellenére még a hét vége előtt leadhatta mindhárom tervet.

Ethan hosszasan nézte a három képet, amikor Tar odanyújtotta neki. Arcáról semmit sem lehetett leolvasni, tökéletes álarccal tanulmányozta őket. Tar gyomra bukfencet vetett, és attól félt, a lába felmondja a szolgálatot. Ám most nem a pánikrohamai gyötörték, jóleső izgalom lett úrrá rajta. Bízott magában és a képességeiben – ezt az egyféle magabiztosságot nem tudták tőle elvenni –, de akkor is a döntőbizottság egyik tagja előtt állt. Egyszerre tudta, hogy meglesz ez az állás, és rettegett, hogy elveszti.

Ethan nagy sokára felpillantott rá.

– A többiekkel még egyeztetnem kell, de készpénznek veheted, hogy felvettünk – jelentette ki, és elmosolyodott.

Tar szája is önkéntelenül mosolyra húzódott, ha akarta se tudta volna levakarni magáról az idióta vigyort. Megcsinálta!

Azonban Ethan ekkor így szólt:

– Majd Matéóval egyeztethetsz a későbbi dolgokról. Vele fogsz összedolgozni.

Tar szíve hatalmasat dobbant. Tényleg nem szabadulok meg tőle?