Egyszer volt, hol nem volt, de közben meg mégis volt, élt egyszer egy emberke, aki imádott rajzolni. El lehetett mondani róla; művészet volt a mindene.

Egyszer, egy borús, s viharos napon, mikoris ágakat szaggatott a vihar, mint ember a nokedlit, az ember, ki éppen festett, meglátta, hogy ablaka felé röpül egy nem is kicsike faágacska. Akár csak a madár, úgy szállt a vihar okozta szélben.

Az illető csak figyelte egy ideig, majd mikor megállapította, hogy "Jé, ez felém közeledik, dikk má'!" akkor felállt az asztaláról, de már késő volt.

Későn tolta ki maga alól a széket, így, az ablak betörve, üvegdarabkákban hevert a padlón, a jó nagy ággal együtt. És míly meglepő, főszereplőnket el is találta.

Azóta se tud festeni.

VÉGE

-Helló, emberek. Hogy vagytok? Én szokásosan szarul, lol.

De nem is ezért írogatok ide. Szóval ezt a kis könyvet csak úgy csináltam, mivel haverommal mindig hülyéskedünk, és minden beszélgetésünknél kér tőlem mesét. 😂

Mindegy is, remélem tetszett ez a rövidke mese, legközelebb hosszabbra számítsatok ;)

Megyek is, nem zavarok itt senkit, a viszont látásra, puxi az orrotokra!💫