Egyszer minden elmúlik... Te is. Én is. Mind a ketten.
...Mert ha te nem vagy, én sem létezem többé.
És tudom, hogy attól féltél a legjobban, hogy el foglak felejteni, de hogyan is tudnálak, ha még arra sem vagyok képes, hogy elengedjelek?

Szilveszter volt. Az emberek lázban égve készülődtek az estére. Még a lucskossá olvadt, esővel keveredett hó sem tudta őket abban megakadályozni, hogy elhagyják az otthonukat, és beszerezzék az összes olyan kelléket, am szükséges volt az év utolsó napjának lezárásához. Ebben az én családom sem volt kivétel.

- Jason, nézd milyen jó pofa sapit találtam neked! - sétált elém anyu, egy csillogó, zöld-és lila színű sapkával, aminek az alakja bólya alakú volt, a tetejéből pedig ezüst színű csíkok lógtak lefele - Annyira jó lesz az este...- kezeivel már nyúlt volna fel, hogy a fejemre tegye azt a borzalmas sapkát, amikor hátráltam pár lépést. Összehúzott szemekkel nézett rám, de nem érdekelt. Nem akartam itt lenni, és ezt ő is pontosan jól tudta. Stevennél lett volna a helyem, hiszen minél több időt szerettem volna vele tölteni.

- Nem kell a sapka, és semmi más sem, anyu! Otthon sem leszek, és amúgyis semmi kedvem ehhez az egészhez. - fontam össze a karjaimat a mellkasom előtt. Anyu megkövülten bámult, aztán sértődötten elkapta rólam a tekintetét.

- Apád miatt csinálod ezt? Miért nem lehet egyszer egy normális szilveszterünk? Annyira nehéz lenne, hogy viselkedj úgy, mint egy érett, 18 éves fiú? - csattant fel, miközben a kezeivel ide-oda hadonászott. Barna haja a heves mozdulatok miatt a vállaira omlott, de egy-egy rakoncátlan tincs az arcába is hullt.

- Te, hogy viselkednél, ha azaz ember, akit a világon a legjobban szeretsz, haldokolna? - kezdtem el kimérten, de így is a mondat közepén elcsuklott a hangom - Lenne kedved ünnepelni és örülni a közeledő új évnek, miközben tudod, hogy lehet ő már nem lesz veled akkor? Foglalkoznál mással rajta kívül? - néztem felhúzott szemöldökkel anyura, aki csak megszeppenve állt ott előttem. Szemeiből sugárzott a megbánás és a mérhetetlen nagy szomorúság, hiszen rájött, hogy miről is beszélek - Mert én nem tudok... Nem akarok nélküle élni, érted? - suttogtam magam elé, majd elfordulva tőle kisiettem a boltból, nem foglalkozva azzal, ahogyan utánam kiált. Csak egyedül akartam lenni, hogy át tudjam értékelni magamban a dolgokat.

~♡~

Ott ültem az ágyamon, abban a pulóverben, amit Steventől kaptam karácsonyra. Mivel az utóbbi napokban nála töltöttem minden percem, teljesen olyan illata volt mint neki. Orromat a ruha ujjába temetve, nagyokat szippantottam abból a jellegzetes csoki és menta illatból, amit annyira imádtam. Kint szakadt az ónoseső jégpáncéllá varázsolva az utakat és a járdákat. Magamban káromkodva párat kelltem fel az ágyamból, miközben realizáltam, hogy igen necces lesz eljutni Stevenhöz. Idegesen szántottam bele a hajamba, és néztem végig a szobámon a telefonomat kutatva, amikor megakadt a szemem egy CD-n, ami a polcomon állt néhány könyvnek döntve. Lassú léptekkel sétáltam el érte, és kíváncsian nyitottam ki a tokot, amiben volt. Egy kis cetli esett ki belőle, le a padlóra az ágyam alá. Gyorsan leguggoltam és utána kezdtem el kutatni, de bárhogyan kerestem, nem akadt a kezeim közé. A lemezt óvatosan a kezembe vettem, majd kiegyenesedve az ágyammal szemben lévő Tv-hez sétáltam, aztán beletéve a lejátszóba, elindítottam. Rögtön az elején Steven mosolygós arca jelent meg, aztán jött az összes többi közös képünk és videónk, miközben alatta a közös, kedvenc dalunk szólt. A szívem össze-vissza verdesett, a mellkasom pedig szabálytalanul emelkedett fel- és le. Melegség áradt szét a bensőmben, ami újra meg újra emlékeztetett arra, hogy mennyire szeretem azt a fiút, aki a képekről nézett vissza rám. Fogalmam sincs, hogy meddig ülhettem ott, már csak arra eszméltem fel, hogy a szám helyett Steven hangját hallom.
,,Szia, Jason! Valószínűleg, amikor ezt a videót nézed, én már nem leszek - mosolyodott el szomorúan a kamerába - Tudod azért ezt ajándékot adtam neked, mert tudom, hogy szükséged lesz rá, arra, hogy el tudd viselni azt a fájdalmat, amit a halálom okoz... É-én nem akartam neked fájdalmat okozni, és el sem tudod hinni, hogy mennyire utálom magam azért, amiért mégis ezt teszem - kék szemei megteltek könnyel, majd végig folytak az arcán. Szörnyű volt így látni - Sajnálom... Őszintén sajnálok mindent, Jason! Te sokkal jobbat érdemeltél volna nálam, hiszen nálad csodásabb embert nem is ismerek....és neked mégis én kellettem - szabad kezével megtörölte az arcát, és egy nagy levegőt véve folytatta - Köszönöm, hogy mindig mellettem voltál. Hogy a legrosszabb napjaimon is átsegítettél az akadályokon. Hogy volt kiért küzdenem, hiszen te adtál értelmet a rövid életemnek. És azt hiszem, amit igazán meg kell köszönnöm neked azaz, hogy szerettél...Nélküled eddig sem bírtam volna - a könnyeim megállas nélkül folytak végig az arcomon. Annyira szerettem, és még nem voltam arra kész, hogy elengedjem -  Próbálj meg tovább lépni, mert én azt akarom, hogy boldog legyél még akkor is, ha nem én vagyok az, akivel az lehetsz. Csak...csak ne felejts el, és mindig emlékezz arra, hogy mennyire szeretlek! Mindennél jobban szeretlek...-  nyelt egy nagyot, majd egy apró, fájó mosollyal az arcán befelyezte a videót. Én csak ültem ott és meredten bámultam a sötét képernyőt. Nem tudtam mit kezdeni magammal, és a bennem kavargó ezernyi érzéssel. Még az sem érdekelt, hogy apa rámnyitott, és gyors léptekkel már mellettem is termet.

- Jézusom! Mi a baj? - kapkodta ide-oda a fejét, mert nem igazán tudott mit kezdeni azzal, hogy a fia az ágyán ülve sír. Érdekes látványt nyújthattam.

- Éhn...- megráztam a fejem, majd hangosan felzokogva a karjaiba vetettem magam. Néhány percig tehetetlenül lógatta maga mellett a kezeit, aztán feleszmélve magához húzott, és próbált apai szavakkal megnyugtattatni. Annyira akartam utálni, de nem ment. Szükségem volt rá, az apámra.

- Minden rendben lesz fiam - mentőövként kapaszkodtam a szavaiba, és azt kívántam, hogy igaza legyen.

~♡~

A busz, amin utaztam kínzóan lassan haladt, pedig én minél előbb Stevennél akartam lenni. Fejemet az ablaknak döntve bámultam az elhaladó, ismerős tájat, ami elmosódott mellettünk. A kezemben elkezdett rezegni a telefon, mire letekintve arra, megláttam a barátom nevét villogni a képernyőn. Vigyorogva fogadtam a hívást.

,,- Szia, kicsi! Hama..- kezdtem beszélni, de valaki közbe szólt, és  az nem Steven volt."

,,- Jason, itt Steven anyukája - hallottam meg a vonalból egy vékonyka női hangot. Rossz előérzetem támadt. Hiszen miért használná a barátom telefonját? - Steven rosszul lett - csuklott el a hangja - Siess a kórházba...már nincs sok ideje - zokogott fel, mire én megígértem, hogy sietni fogok és bontottam a vonalat. Felpattanva a helyemről megnyomtam a vészjelző gombot, mire a busz egy hatalmasat fékezve állt meg az út közepén, majd kinyitotta az ajtókat. Gyorsan letrappoltam róla, de még éppen hallottam, ahogyan az a pár ember, aki fent volt a buszon, elküld melegebb éghajlatra. Nem törödve azzal, hogy a járda teljesen fagyott, futni kezdtem. Az ég már sötét volt, pár csillag már fent ragyogott a Hold körül. A levegő amit kifujtam futás közben, fehér füstként szállt a levegőben.
Negyed óra futás után kifulladva léptem be a kórház mozgásérzékelő ajtaján, majd a recepciós nőhöz sietve megtudakoltam, hogy Steven merre lehet. Sietve a lépcsőfokokon, felmentem a 3. emeletre, ahol a rákos betegeket ápolták. Ide-oda kapkodva a fejem igyekeztem ismerős arcok után kutatni, de senkit sem találtam. Elindultam balra, ahol belebotlottam egy idősebb orvosba.

- Elnézést! Nem tudja, hogy Steven Peterson melyik szobában van? - túrtam bele idegesen a hajamba. Már csak percek választottak el attól, hogy kiakadjak.

- Jó estét! - nyújtotta felém a kezét - Dr. Roberts vagyok, Steven orvosa, maga pedig minden bizonnyal Jason, ugye? - mosolyodott el halványan, mire én csak bólintottam egyet - Még időben ideért, bár az előbb sikerült elaludnia a páciensemnek - indult el a folyósón, majd intett a fejével, hogy kövessem.

- Me-mennyi ideje van még vissza? - torpantam meg az ajtóban. Tudni akartam a választ.

- Már nem sok - pillantott rám az orvos szomorúan, majd lenyomva a kilincset belépett a kórterembe, én pedig mentem utána.
A szoba nem volt túl nagy. A falai halványkék színűek voltak, de a derengős fényben sötétebben hatottak. Nem volt benne sok minden, csak pár polc, egy tv és egy ágy a szoba közepén. Steven arca nyugott volt, a szemei le voltak hunyva. A testét kék kórházi ruha fedte, de még az sem tudta eltakarni a belőle kiálló csöveket, amik egy géphez voltak kötve. Az ágya melletti falnál ahol a székek voltak, ott ültek a szülei és a két testvére magukba roskadva. Mindegyikük szomorúan nézett rám. Aztán anyukája egy váratlan pillanatban felpattant a székből és hozzám sietve vékonyka karjait körém fonta, majd a mellkasomba fúrva a fejét felzokogott, mire a szobában mindenki más is.

Steven órákkal később kelt csak fel. Amint kinyitotta a szemeit, tekintetét végig vezette a szobán valakit keresve. Aztán megállapodott a tekintete rajtam. Cserepes ajkai mosolyra húzódtak, majd erőtlen kezét felém nyújtotta. Felpattantam a székből és az ágyához sétáltam. Lehajolva hozzá nyomtam egy csókot a homlokára, mire lehunyta a szemeit - Téged vártalak... - motyogta, miközben ujjait összekulcsolta az enyémekkel. A torkom összeszorult, és alig tudtam megállni, hogy ne sírjam el magam.

- Itt vagyok - szabad kezemmel megsimítottam az arcát. Fejét a tenyerembe döntötte - Itt vagyok, Steven.

- Ígérd meg, hogy vigyázol majd magadra - szorította meg a kezem az utolsó erejével - És azt is, hogy boldog leszel... Azt akarom, hogy az legyél - nyelt egy nagyot, mire én csak megráztam a fejem.

- Ne csináld ezt... - döntöttem homlokomat az övének - Ne búcsúzkodj! Én még...még nem készültem fel rá - suttogtam magam elé. A könnyeim elhomályosítottak a tekintettem, majd végig folytak az arcomon - Nem tudok nélküled élni...

- Sss! Nem akarom, hogy sírj...- dörgölte orrát az enyémnek - Ha arra kerül majd a sor eljövök érted.

- Várni fogok rád...- arcomat a nyakhajlatába fúrtam. A bőre hideg volt, pont olyan, mint amilyen hideg volt kint is. A szívem majd kiszakadt a helyéről.

- Mindjárt éjfél...- nézett ki az ablakon, mire én is felkaptam a fejem. Kintről hallottuk, ahogyan az emberek lassan visszaszámolnak. 10...9... - Tudod már nem fáj - fordította felém az arcát. Tudtam, hogy ez mit jelent.

- Szeretlek kicsi! - 8...7...6... Ajkaimat az övére tapasztottam. Az volt az utolsó csókunk. Mindent elsöprő érzés futott át rajtam, aztán már ott sem volt. Akkor éreztem utoljára úgy, hogy élek még. Akkor volt még egész a világom.

- Ne feljts el...Mert amíg emlkézni fogsz rám, én veled együtt fogok tovább élni, benned...- mosolyodott el, miközben végig gurult egy kósza könnycsepp az arcán. 5...4... - Szeretlek! - suttogta felém, aztán kihunyt a szemeiből a fény. Szemhéjai lecsukódtak, csontos keze kicsúszott az enyémből. Többé már nem emelkedett fel- és le a mellkasa. Csak feküdt ott, egy örök álomban ragadva.

3...2...1! Kint kiáltások hallatszottak. Mindenki boldog volt, kivéve engem, és Steven családját, akik hangosan zokogva borultak egymásra.
Az ablakon beszűrödtek a tűzijátékok színes fényei, amik megvilágítottak a Steven élettelen arcát. Átléptünk az új évbe Steven nélkül.
A mellettünk lévő gép hangosan sípolt, és nem mutatott életjelet. A mellkasom majd' beszakadt, a szívem pedig arpó darabokra tört. A szám teljesen kiszáradt,és a torkomban lévő gombóc miatt a zokogás is a nehezemre esett. Steven mozdulatlan testét átkarolva sírtam. Képtelen voltam elfogadni a tényt,hogy elment. Hogy tényleg itt hagyott. Sikítani,ordítani akartam, de helyette csak csendben zokogtam, el nem eresztve őt. Nem akartam mást, csak azt, hogy vigyen magával, hiszen nélküle már én sem tudtam létezni többé...

~♡~

Itt az utolsó rész, már csak az epilógus van vissza.
Sajnálom,hogy sokat kellett a részre várni, de iszonyatosan nehéz volt megírni.

Köszönöm neked, aki olvasol! Nélküled nem menne✋💟

#I❤Umogyorók