Szombat reggel, mikor felkeltem szakadt az eső. Az eget sötét, szürke felhők lepték el, homályba vonva az utcákat. Nem igazán járkált kint senki sem ilyen időben, de ha mégis, őket is esernyő védte a nagy esőcseppek elől.
Vacogva keltem ki a melegséget adó ágyamból, és a szekrényemhez sietve, magamra kaptam egy szürke mackónadrágot és egy elnyűt fekete, kapucnis pulcsit.
A szobámból egyenesen a konyhába mentem, hogy valamit bekapjak reggeli gyanánt. Kinyitva a hűtő ajtaját, kivettem belőle a tegnapi vacsi maradékát, majd megmelegítve azt a mikróban, leültem az asztalhoz és nagy falatokban elpusztítottam az ételt a tányérból.
A piszkos edényt elmosogattam, majd a szárítóba tettem.
Ittam egy pohár narancslevet, azután pedig a szobámba igyekeztem, hogy felszedjem a telefonom a bevetett ágyamról, és bázárva az ajtót elmenjek otthonról.
Kint ugyanúgy szakadt az eső, mint amikor felkeltem. A telefonomat a nadrágom zsebébe sülyesztettem, a pulcsim kapucniját pedig a fejemre húztam, ezzel megvédve a hajamat az eső elől.
Egy ideig csak céltalanúl baktattam az utcákon, aztán mire feleszméltem, már egy ismerős, barackvirág színű ház kapuja előtt álldogáltam. Nem vacakoltam a csengővel, hiszen olyan volt, mintha a második otthonomba mentem volna be éppen. Az előszobában lerugtam magamról a cipőimet, majd halkan beosontam a nappaliba, ahol nem volt senki, ezért tovább lopakodtam a konyhába. A barátom a sütőnél kevergetett valamit egy serpenyőben. A ruházata hasonlított az enyémre, csak annyi volt a különbség, hogy rajta minden fekete volt. Lassan mögé setenkedtem, és kezeimmel átkarolva a derekát magamhoz húztam egy ölelésre. A hirtelen mozdulattól egy picit megugrott, aztán szembefordult a karjaimban és szúrós tekintettel nézett rám.

- Ha még egyszer ilyent csinálsz esküszöm, hogy letépem a golyóidat - fenyegetett meg egy féloldalas mosollyal az arcán, miközben én apró puszikkal hintettem be az arcélét.

- Hidd el...szükséged lesz még azokra a golyókra - húzogattam meg játékosan a szemöldökeimet, amire ő csak szemforgatva a jobb karomba öklözött - Nem arra felé kéne öklözni szépfiú - kacsintottam rá nevetve, mire belőle is kitört a röhögés.

- Barom - sziszegte a fogai között, majd elhúzódva tőlem visszafordult a gázon lévő kajájához.

Hátulról hozzá simultam, és fejemet a nyakhajlatába fúrva harapdálni kezdtem. Kezeimmel a pulcsija alá nyúlva izmos, kockás hasát kezdtem el simogatni. Minden érintésembe beleborzongott, és egyre nehezebben kezdte el venni a levegőt.

- Ha így folytatod nem fogok tudni reggelizni - zárta el a gáztűzhelyet, majd a serpenyő tartalmát egy tányérba öntötte át.

- Oké oké - léptem el nevetve tőle, és hagytam, hogy hadd reggelizzen meg nyugodtan.
Átsétáltam a nappaliba, és bekapcsolva a tévét leültem a kanapéra, hogy elüssem valamivel az időt, ameddig a barátom megreggelizik.
Értelmetlen, hülye műsorok voltak csak az összes csatornán, ezért hamar meguntam a tévé nézést.

- Kész vagyok! - sétált be hozzám a helyiségbe Steven. Kinyomtam a tévét és felállva a kanapéról hozzá sétáltam. Megragadtam a kezénél fogva, és kifele kezdtem el húzni - Hova akarsz menni? - jött utánam Stev visszafolytott mosollyal az arcán.

- Ki - intettem fejjem az ajtó felé, miközben a lábamra kaptam mind a két cipőmet - Imádok kint lenni az esőben...

- Én is. Mindig várom, hogy essen az eső, és dörögjön az ég, meg villámlodjon - bólogatott a cipője felhúzása közben - Mást is szeretek csinálni az esőben...- mélyítette el a hangját egy perverz vigyor kíséretében. Értettem, hogy mire céloz, és tetszett.

Kitárt karokkal vártam Stevent, aki édes mosollyal az arcán figyelt. Intettem neki a fejjemmel, hogy jöjjön, mire lefutott a lépcső és nagy lendülettel a karjaimba ugrott. Két kezét a nyakam köré fonta, míg én a derekánál tartottam erősen. Elkezdtem forogni, az ég felé fordított fejjel. A kapucnim lecsúszott a fejemről, dús, barna hajam így egy pár perc után el is ázott teljesen. Steven csak erősen kapaszkodott belém, a nevemet ordítozva, megpukkadva a nevetéstől. Amikor majdnem elborultam leálltam inkább, talpra állítva a barátomat.

- Olyan hülye vagy! - nevetett bele a nyakamba, miközben szorosabban húzott magához a derekamnál fogva. Mosolyogva nyomtam egy puszit a homlokára, mire felkapta a fejét. Egy ideig csak néztük egymást, aztán kezeimet a tarkójára vezetve lehúztam magamhoz az arcát, és ajkaimat az övére tapasztottam. Ajkaink úgy illeszkedtek a másikéra, mint a puzle darabkái egymásba. A csók lágy volt, érzéki. Steven fogai közé harapva alsó ajkam elmélyítette a csókot. Nyelveink lassú táncot jártak, miközben az eső áztatta az arcunkat, és a ruháinkba bújtatott testünket.
Mikor Steven megborzongott a hidegtől elhúzódtam tőle.

Percekig csak álltunk ott a szakadó esőben, homlokainkat egymásének döntve.

- Annyira szeretlek! - fúrta Steven kék tekintetét az én sötét íriszeimbe. A fiú vacogott, mire mosolyogva szorosan magamhoz öleltem. Annyira aranyos volt, és annyira imádtam...

- Én tudod, hogy mennyire szeretlek? - kérdeztem tőle felhúzott szemöldökkel, mire mosolygva megrázta a fejét - Halljad világ! - kiáltottam - MINDENNÉL JOBBAN SZERETEM STEVEN PETERSONT! - Steven fülig vörösödve fúrta arcát a mellkasomba, pedig valószínűleg a szomszédokon kívül más nem is hallotta azt, amit mondtam.
Pedig komolyan úgy gondoltam. Az életemnél is jobban szerettem Őt...

Minden olyan varázslatos volt. Mi. Az eső. Az, hogy valaki ennyire szeret. És Steven.
Mást nem is kívánhattam volna rajta kívül.